A magyar történelemben nem egyedülálló, hogy a kortársak vagy az utókor egy-egy uralkodó népszerűtlen lépéséért, az alattvalóknak nem tetsző viselkedéséért a mögötte álló asszonyi befolyást okolták. Főleg, hogy a királyi arák jellemzően külföldről érkeztek.
Gizella, a cselszövő
A sor rögtön Gizella királynéval kezdődik. A XI. század végén a Szent István által megvakíttatott Vazul fiai uralkodtak, a szent király kultusza pedig már kitörölhetetlen volt Magyarországon. Az ekkori magyarázat szerint pedig Imre herceg halála után István Vazult kívánta utódjául megtenni, ám a háttérben áskálódó bajor Gizella megvakíttatta, ezzel alkalmatlanná téve az uralkodásra.
A királynét István halála után említik újra, amint – cinkosával, Budával együtt – „bátyját, a német vagy inkább velencei Pétert” teszi királlyá, hogy aztán kénye-kedve szerint tölthesse be akaratát, és Magyarországot német uralom alá vethesse – idézi a Rubicon.hu.
Ismertebb eset Gertrúd királyné, II. András feleségének tragédiája. A forrásokból annyit lehet kibogozni, hogy egy főúri csoportot, amelynek a nádori címet viselő Bánk is tagja lehetett, felingerelte, hogy a királyné „német” rokonainak kedvez. Ezért míg a király külföldön háborúzott, 1213. szeptember 28-án rátörtek a királyné szállására és kegyetlenül lekaszabolták.
Forrás: MTI
Gertrúd, az idegen
Tipikus palotaforradalom volt tehát az ország legfőbb méltóságviselői részéről, akik mellőzve érezték magukat a király és a királyné kegyeltjei miatt. A század végére azonban a történet alaposan kiszíneződött: a krónikaírók tudni vélték, Bánk indítéka az volt, hogy „bosszút álljon felesége megbecstelenítése miatt”. A királyné állítólag „az egyik főúr feleségét […] öccsének, Bambergi Bertholdnak adta, hogy az megbecstelenítse. Amikor a főúr ezt meghallotta, agyonütötte a királynét”.
Az eset világosan ismétli a Gizella-történet xenofób nézőpontját. A királynék általában idegenek voltak, Kelet-Európában szinte szabályszerű volt, hogy az uralkodók külföldről házasodtak. Az „idegeneket” azzal vádolni, hogy megsértik az ország érdekeit, legalább olyan régi keletű volt, ha nem régebbi, mint maguk a többé-kevésbé „nemzeti” monarchiák. Így tehát a királynék, még nemük kifejezett hangsúlyozása nélkül is – mint erőteljesen szem előtt levő és nagy hatalmú „idegenek” –, logikus kiválasztottak voltak a bűnbak szerepére.
Hatalomféltésen túl a magyar urak és a királyi udvar körül csoportosuló idegenek között egy bizonyos „kulturális szakadékot” is feltételezhetünk. András és Gertrúd magyar–bajor, legalábbis egy fokig „nyugatias” udvara, és a még a gazdag vagy hatalmas magyar nemesi családok meglehetősen egyszerű életvitele között is igen jelentős lehetett a különbség. Az ottani „dekadens” és „bűnös” életmóddal szembeni gyanakvás és ellenszenv könnyedén jutott el vidékre, s útközben csak felerősödött.
Végül pedig az sem elképzelhetetlen, megint csak a „kulturális különbség” összefüggésében, hogy egy külföldről jött lovag vagy klerikus, aki járatos volt a világi dolgokban, s jól bánt a hízelgő szavakkal, könnyen elnyerhette egy kissé naiv hölgy kegyeit. A lány királyné kísérete általi elcsábításának toposza egyébként egy évszázaddal később Záh Felícián esete kapcsán ismét felbukkant, ezúttal is nélkülözve minden tényleges bizonyítékot.
A bűnbak szerepébe került magyar királynékról bővebben ide kattintva olvashat a Rubicon.hu-n.
