A tradicionális japán öltözéknek, a kimonónak vagy a hasonló, de kicsit lazább szabású koszodénak nincsenek zsebei. Márpedig, ahogy kortól és helytől függetlenül mindenkinek, a középkori és kora újkori japánoknak is volt igényük arra, hogy a különböző használati tárgyaikat maguknál tartsák.
A nőknek egyszerűbb dolguk volt, ők ruháik buggyos ujjait vették igénybe erre a célra, a férfiak alul összevarratlan ruhaujjai azonban alkalmatlanok voltak e célra.
A megoldás: necuke
A megoldás kínai közvetítéssel érkezett Belső-Ázsiából, valamikor a XV. században. A japán férfiak a sztyeppei lovas nomádok szokását némileg átalakítva kimonójuk övére, egy selyemzsinórral függesztették fel kisebb használati tárgyaikat.
A zsinórt a végére felfűzött tárgy, a necuke (a szó feltehetően a „gyökér” és a „rögzíteni” japán szavak összetételéből származik, utalva arra, hogy az első darabokat gyökerekből faragták) rendeltetése az volt, hogy ne engedje átcsúszni az öv alatt a zsinórt, illetve ellensúlyt biztosítson a végére erősített „hasznos teher” számára.
Státuszszimbólummá vált
Az első necukéket főként harcosok viselték, és elsősorban erszényüket, gyógynövényes dobozkáikat aggatták rájuk, és az ekkoriban uralkodó, évszázados békés időszak alatt hamar státuszszimbólummá váltak. Nem is a japánokról lenne szó persze, ha nem fejlesztették volna művészi szintre, már-már külön művészeti ággá a necukék készítését. A legkülönbözőbb anyagokból, aprólékos munkával, gazdag szimbolikával faragták e tárgyakat a mesterek.
Tovább növelte jelentőségüket a dohány és – a portugálok révén – főként a pipázás szokásának behozatala az országba. A függőséget okozó szokás az időszakos tiltások ellenében is rohamléptekben terjedt a tehetősebb japánok körében, akiknek így már dohányos zacskójukat, pipatartó tokjukat és tűzcsiholó eszközeiket is állandóan maguknál kellett hordaniuk.
Japánban alig maradt
A necuke készítés aranykora aztán a XIX. században köszöntött be, ekkor már szinte minden egzotikus és drága anyagból, követhetetlen formai változatosságban készültek az apró faragványok. A XX. században aztán a tradicionális viseletek háttérbe szorulásával a necukék kora is leáldozott.
A sors furcsa fintora, hogy miután a nyugati gyűjtők felfedezték magukat a könnyen szállítható, gyönyörűen megmunkált kis tárgyakat, olyan keresletet generáltak a necukékre, hogy ma messze több ilyen van a világ múzeumaiban, mint a szigetországban, ahol az elmúlt évtizedekben készült darabokon kívül alig-alig lelhető fel eredeti necuke.
Kiemelt kép: TORU YAMANAKA / AFP
