Ebben az országban az időpontkéréshez is időpontot kell kérni

Váncsa István: Száz cm3 konyakot

Már az időpontkéréshez is időpontot kell kérni, tudatta az RTL Klub hír­adója azon szerencsés kevesekkel, akik az ambuláns betegellátás ös­vényein most még elhanyagolható gyakorisággal bolyonganak. Ultra­hangvizsgálatra idén már többnyire esély sincs, ám a helyzet evvel együtt korántsem reménytelen. Kap a hajthatatlan beteg egy dátumot, ha akkor újra jelentkezik és szerencséje van, alkalmasint mondanak neki egy további, a még távolibb jövőbe vesző másik dátumot, amikor majd lesz vizsgálat, lelet is lesz. Utána a páciens mehet vissza az orvo­sához, aki ideküldte, és aki még sok érdekes helyre fogja elirányítani, már ha az alany időközben föl nem fordul. Küldeni fogja az egészség­ügy oly távoli garnizonjaiba is, ahol a csalfa, vak remény már kecseg­tetni se próbál, hanem csak annyit mond, hogy várólista.

Magyarra fordítva talán majd egyszer, valamikor. Az EMMI erre vonatkozólag azt tudatta az RTL Klubbal, hogy a várakozási idő hamarosan csökkenni fog. Már alapozzák azt az infor­matikai rendszert, amely 2020-ban készülhet el, és a járóbeteg-szak­rendeléseknél fogja az ütemezett ellátást segíteni, jelentsen ez bármit is. Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy ez a rendszer, nevezzük mondjuk HAL 9000-nek, bizonyára hangyányival később és valame­lyest nagyobb összegből fog megvalósulni, mint tervezték, viszont ha majd csakugyan üzembe helyezik, a képernyőn földereng a végső üze­net, amely az univerzum valamennyi titkára fényt derít.

„Elmentek a radiológusok”, vagy valami ilyesmi fog megjelenni a monitoron.

Szilágyi-Gál Mihály: A tény, a vélemény és a többiek

Az alig egyhónapos fővárosi és részben vidéki ellenzéki győzelmek nyomán egyvalamit már elértünk, kiolvasztottunk egy dilemmát a rendszerváltás eszméinek mélyhűtőjéből: toleráljuk-e az antiliberális sajtót? Mint a ködben eltévedt kiránduló, aki hosszadalmas csatangolás után ugyanott találja magát, ahonnan elindult. A liberális sajtó 2010 előtt két évtizedig küzdött ezzel a kérdéssel, és saját berkein belül is alig jutott el a minimális egyetértésig. Attól tartok, hogy az az elemi erő és siker, amellyel a 2010 utáni hatalom felülről irányított tájékoztatás kínálata kiépült és ma is virul, a szabad média kiforratlan koncepciójának ugyanazon a talaján verhetett gyökeret, ahol most ez a dilemma újra megjelent.

Az elmúlt három évtizedben sem a hatalomnak, sem az ellenzéknek nem sikerült mindennapi gyakorlattá csiszolnia a szabadságot – még a sajátját sem.

Mert hol nem lett belőle semmi, hol pedig elindult az elnyomás útján. Bő másfél évtizede volt egy kitűnő cikk a Médiakutatóban a parlamenti tudósítások folytonos megnyirbálásáról – akkor. És most? Ugyanott tartunk, csak tettünk egy lépést előre, mint a szakadék felé haladás örökzöld viccében.

A sajtószabadságot talán a sajtószabadság által kellene megismerni. Mert ha ott, ahol zsarnokság van, zsarnokság van, akkor ott, ahol szabadság, szabadság. A problémát konkrétan a Lokál beszüntetésének főpolgármesteri felvetése helyezte vissza a politikai arénába és Bajomi-Lázár Péter az elméleti vitába, az ÉS legutóbbi számában. Bajomi cikkének részben egyetértő, részben vitatkozó olvasatára teszek kísérletet.

A Lokál cikkei, hangvétele, címei sokszor felháborítottak. Elárulom, az első reakcióm az öröm volt, amikor felmerült, hogy nem jelenhet meg többé a BKK területén.  De aztán rájöttem, hogy én valójában ragaszkodom ahhoz, hogy felháborodjak. Úgyhogy szeretném ezután is olvasni a Lokált.

Bacsák Dániel – Kapócs Gábor: Állami tébolydák a XXI. századi Magyarországon

További súlyos és megoldatlan gond, hogy Magyarországon még mindig nem lévén magas biztonsági fokozatú pszichiátriai osztály, a tartósan veszélyeztető állapotú pszichiátriai betegek ellátása is alapvetően az elmeszociális otthonokra hárul – lényegében jogszabályellenesen. Ők azok – becslések szerint országosan mintegy 100–150 fő –, akik nem csupán terápiarezisztensek, hanem violensek is, azaz folyamatosan vagy gyakran veszélyt jelentenek önmagukra és környezetükre, ezért speciális elhelyezési körülményeket és ellátást igényelnének.

A tapasztalatok szerint egy több száz fős elmeszociális otthonban már 2-3 ilyen beteg jelenlétét is megsínyli az összes többi lakó és az ápolószemélyzet biztonságérzete, ami erősen rányomja a bélyegét az intézmény mindennapjaira. Sok időt és energiát von el a rehabilitációt célzó tevékenységektől a puszta rendfenntartás, az állandó krízisintervenció. Ahogy az már a múlt századforduló asylumjaiban is ismert volt, „nyugtalanságukkal és a belbiztonságot esetleg veszélyeztető magatartásukkal igen is szüntelenül foglalkoztatják az orvost és foglalkoztatják épp azoknak a rovására, akikkel külön-külön, sűrűn és behatóan kellene foglalkozni, akiket ilyképpen és megfelelő egyéb kezelés által […] meg lehetne menteni” (id. mű 157.).

Részben ennek tudható be, hogy az ún. korlátozó intézkedések, mint például a szükség esetén járó nyugtató injekció beadása, esetleg a rögzítés vagy akár az elkülönítés nem ritkák az elmeszociális otthonok életében. Döntő többségük valószínűleg elkerülhető lenne megfelelő személyi és tárgyi feltételek megléte esetén – ugyanakkor éppen a már említett problémák miatt nem feltétlenül biztosított a jogszabályoknak és a szakmai protokollnak megfelelő alkalmazásuk. Ez komoly emberi jogi aggályokat vet fel, és időről időre – egy-egy kirívóan súlyos esetben az ombudsmani vagy egy jogvédő szervezet által végzett vizsgálat után – még a nyilvánosság egyébként igen magas ingerküszöbét is áttöri.

Nagy N. Péter interjúja Fleck Zoltánnal

A nyílt önkény felé fordult és már nem reformálható az Orbán-rendszer. Az Eötvös Károly Intézet igazgatója, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára úgy látja, hogy a radikális váltáshoz, az újabb jogállami forradalomhoz a jelenlegi rendszer építőivel is ki kell egyezni. Ehhez be kell majd látniuk nekik is, hogy a NER halott. A legújabb jogi válságtünetek közül a Borkai-ügy és Trócsányi László brüsszeli kudarcát illetően az ügyvédség, Handó Tünde távozása miatt a bíróságok helyzete által indokolt szkepszisről is beszél Fleck Zoltán, akivel Nagy N. Péter készített interjút A magyar társadalom legrosszabb énje intézményesül címmel.

Kovács Zoltán: Nyugi!

Az októberben győztes pártokról gyorsan kiderült, számukra a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy nincs második vonaluk, nincs a közigazgatásban használható szakapparátusuk, ezek egyvonalas pártok, mélységi tagozódásuk nulla. Vagy azért, mert például a Momentum fiatal párt, ki sem alakulhatott igazán, másutt, például az MSZP-ben azért, mert amíg a pártnak volt pénze, ennek kiépítésére nem gondoltak, amikor meg gondolhattak volna, már jóformán székházuk sem volt. Ez a mulasztás Horn Gyuláig vezethető vissza, neki biztosan nem jutott eszébe, hogy kiépítsen belső vonalakat, helyette fölélte a megyei bázisokat. Tény, hogy míg a Fidesz ellenzékből építette föl a pártstruktúrát, addig a baloldal ezt kormányzati helyzetből bontotta le.

A szocialista párt súlyos mulasztása, hogy jóformán egyetlen fiatal politikusa vált országosan ismertté, Ujhelyi István.

Jellemző, hogy soraikból került ki a rendszerváltás utáni egyetlen olyan politikus, akit listán bevittek, aztán bejelentette, hogy Teneriféről óhajtja ellátni képviselői munkáját. De bárhogy is, az ellenzéki pártok most komoly helyzetbe kerültek, a négy komor magyar sopánkodása messze nem indokolatlan. Különösen figyelmeztető, hogy október 13. egyáltalán nem a kormánypártok egy szerencsétlen napja, mert három héttel később néhány megismételt választáson a korábbinál sokkal súlyosabb vereséget szenvedtek.

Hanem komoly veszélyt jelenthet a most hivatalba lépő ellenzéki erőkre saját szavazótáboruk. Elsősorban is azzal, hogy gyors és látványos változásokat sürgetnek, amivel könnyen rossz döntésekbe kergethetik választottjaikat, akiknek többsége a korábban említett okoknál fogva még csak felméri azt, mit örököltek, miféle szerződési halmazba kerültek, merre hány centi. Gyors és látványos változások már csak azért sem lehetségesek, mert a megoldandó önkormányzati feladatok többsége, főként a fővárosban strukturális jellegű.