Klímaváltozás, műanyagszemét, ipari szennyezés: a politika mellett ezek az ügyek dominálják a világsajtót az elmúlt hónapokban. David Attenborough beszéde az idei Glastonbury Fesztiválon, az Extinction Rebellion („Lázadás a kihalás ellen”) akciói szerte az Egyesült Királyságban – a közbeszédben állandóan helyet kapnak a környezettudatosság és a környezetvédelem témái. [Magyarországon Jane Goodall szólt a Sziget-fesztivál közönségéhez, az Extinction Rebellion mozgalomhoz csatlakozó tüntetők pedig áprilisban tartották első hazai megmozdulásukat a Kossuth téren – a szerk.]
Miközben ez a legutóbbi idők fejleményének tűnik, a valóságban a környezettudatosságnak és az ehhez kapcsolódó aktivizmusnak hosszú és izgalmas története van Nagy-Britanniában. E történet részei romantikus költők, azok a viktoriánusok, akik a gyáripar megreformálásáért küzdöttek, vagy éppen az atomenergia és az atomfegyverek ellen tüntetők.
A természet mindenkié
Ahogy bármilyen szellemi mozgalom, a környezettudatosság sem köthető egy konkrét kezdőponthoz, de sokan tennék le a garast a XVIII. századi romantika irányzatára, amely a Természetet (így, nagy ’T’-vel) a puszta környezeten túlmutató jótékony és esztétikai tulajdonságokkal ruházta fel. Az angol romantika úttörőjének számító költő, William Wordsworth 1810-es, az északnyugat-angliai Lake Districtről (Tóvidék) írott útikalauzában a környéket „egyfajta nemzeti tulajdon”-ként írta le, amelyhez szerinte „mindenkinek, akinek van szeme megfigyelni, és van szíve élvezni”, joga lenne.
Két évtizeddel korábban az első brit ökológusként emlegetett természettudós, Gilbert White Selborne környékének természeti és régészeti kincseiről írt munkája is a környezet egy különösen szép darabjának hosszas és értő megfigyeléséből született.
Egészséges társadalomhoz egészséges környezet kell
A környezetvédelem brit története nem érthető meg az ipari forradalom nélkül. Miközben sokan ünnepelték ennek az új, mesés vagyonokat, termékeket ontó gyárakat és technológiai áttöréseket hozó dicső kornak az eljövetelét, mások nem voltak ilyen lelkesek. A modern város fejlődést és kitörési lehetőségeket hozott, de környezeti problémákat is: kolerát és más fertőző betegségeket, vegyi és légszennyezést, csak hogy néhányat említsünk.
A környezettel kapcsolatos viktoriánus aggodalmak számos formát ölthettek az északi iparvárosok központját elborító bűzös füstköd elleni ágálástól az „1894-es nagy lótrágya-válság” kiváltotta aggodalmakig (a The Times ebben az évben jelentette meg máig emlegetett írását, amelyben azt jövendölte, London utcáin néhány évtized múlva egy méter magasan fog állni a lótrágya – ezt a kellemetlen lehetőséget némileg ironikus módon a mai problémáink egy jelentős részéért felelős belső égésű motorok elterjedése segített elkerülni).
A gyáripar reformjaiért, a városi zöldterületek megőrzéséért, a füstkibocsátás csökkentéséért vagy éppen az állatokkal való jobb bánásmódért küzdő egyének és társulások mind úttörői lettek a környezetvédelmi aktivizmusnak, megerősítve azt az összefüggést, hogy egy egészséges társadalomhoz egészséges környezetre van szükség.
Védeni és megőrizni
Ahogy a város egyre jobban terjeszkedett, a természeti környezet megóvása egyre fontosabb hajtóerővé vált. Az önkéntesekből álló, adományokból működő Királyi Madárvédelmi Társaság (RSPB) 1889-ben alakult meg, és főként női aktivisták által vezetve küzdött a madarak megóvásáért (és különösen az állatok tollainak kalapszalonokban történő felhasználása ellen). Az 1895-ben létrejött National Trust már a „különös szépséggel vagy történelmi jelentőséggel bíró” területek megőrzése mellett kardoskodott, és ebben a Tanács a Vidéki Anglia Megőrzéséért (CPRE) névvel felállt szervezet (amelynek később walesi és skót „leányvállalatai” is alakultak) is támogatta 1926-tól.
A vidéki tájért érzett lelkesedés, illetve a közös földterületeknek az 1700-as évek eleje óta tartó magánkézbe vándorlása miatti aggodalmak 1932. április 24-én különös tiltakozó akciót hívtak életre, amikor több száz munkásosztálybeli ember – többségük a „Kószálók” (Ramblers) elnevezésű, gyaloglókat és kirándulókat tömörítő egyesületek tagja volt – szervezett, tömeges birtokháborítást hajtott végre a Kinder Scout nevű magaslaton, ahol korábban több összetűzésre került sor a helyi vadőrökkel.
A polgári engedetlenség e megnyilvánulása az átlagember természethez való hozzáférésének jogát igyekezett megőrizni, megerősíteni. Ilyen és ehhez hasonló akciók is szerepet játszottak a brit nemzeti parkok felállítását lehetővé tévő első, 1949-es törvény elfogadásához, és ennek nyomán az első ilyen terület, a Kinder Scoutot is magában foglaló Peak District nemzeti park 1951-es kijelöléséhez.
Szmog és tengeri madarak
Az 1945 utáni korszak új világot hozott a brit környezetvédelem történetébe is, amelyet az atombomba fenyegető árnyéka, illetve az ember korábban elképzelhetetlen mértékű természetátalakító képessége jellemzett. Az 1958-ban megalakult Nukleáris Leszerelési Szövetség szervezésében évente tömegek masíroztak Londonba a Ban-the-Bomb (tiltsuk be a bombát) mozgalom keretében.
A nukleáris veszély iránti aggodalmakhoz később a gyom- és rovarirtók okozta károk, illetve a természeti környezetre leselkedő más veszélyek felismerése is csatlakozott, miután Rachel Carson amerikai biológus 1962-es Néma tavasz című könyve (magyarul 1994-ben jelent meg a Katalizátor Iroda kiadásában) világszerte ráirányította a közvélemény figyelmét a DDT és más erős vegyszerek hosszú távú hatásaira.
Nagy-Britanniában ezeket az érzelmeket a környezeti válság kirívó jelei is felkorbácsolták. A fővárost megülő 1952-es gyilkos „nagy londoni szmog” nagyjából 12 ezer ember halálát okozta, miközben számos nagy becsben álló növényt tüntetett el a városi parkokból. A modern ipar ártalmait sokkoló módon tette nyilvánvalóvá a Torrey Canyon tankhajó 1967. márciusi balesete is, amikor a délnyugat-angliai Cornwall közelében több mint 100 ezer tonna nyersolaj ömlött a tengerbe.
Jelentős fejleménye ennek az időszaknak az is, hogy az egyetlen kérdésre koncentráló akciók helyett a környezetvédelem lassan a közbeszéd általánosan jelen lévő kérdésévé vált, és ebben a különböző lehetséges környezeti katasztrófákat bemutató Doomwatch című, 1972-ben sugározni kezdett fikciós BBC-sorozat, illetve a brit közszolgálati televízió számos természetfilm-sorozata is nagy szerepet játszott. A Zoo Quest című, a londoni állatkert „beszerzéseiről” David Attenborough műsorvezetésével forgatott sorozat egy 1956-os, a komodói sárkányról sugárzott része például a felmérések szerint a felnőtt brit nézők felét szögezte a képernyők elé.
Félelem és lelkifurdalás
A „környezet évtizede”-ként is emlegetett 1970-es éveket az vezette fel, hogy először hangzott el a „mi [természeti] környezetünk” kifejezés egy pártkongresszusi beszéden, Harold Wilson munkáspárti vezető szájából 1969-ben. Az évtized végét a savas esők, a PCB kémiai vegyületek, illetve a tengeri emlősök sorsa iránti egyre erősebb aggodalmak fémjelezték.
Az erősödő félelmek és lelkiismeret-furdalás egy sor új szervezet létrejöttéhez vezettek, amelyek mind vezetőik és tagságuk tekintetében, mind módszereikben és mozgósítási gyakorlatukban sokat kölcsönöztek a megelőző évek „ellenkulturális” mozgalmaitól. Ilyenek voltak az 1971-ben alakult Friends of the Earth és a Greenpeace, illetve a később Zöld Párt néven párttá is alakult People.
A mai radikális környezetpolitika úttörőjének az 1980-ban létrejött Earth First!, valamint a Greenham Common Women’s Peace Camp tekinthető, utóbbi 1981-ben egy RAF-bázisra telepített atomfegyverek elleni tiltakozásból nőtt nagyipari és hadiipari cégek elleni átfogó, feminista felhangú mozgalommá. Mindkettő már a mai „Lázadás a kihalás ellen” közvetlen elvi elődjének tekinthető, számos személyi átfedéssel.
A környezetvédelem és -tudatosság fontos része a modern brit történelemnek. És mivel ma már az antropocén kort éljük – azaz azt a földtörténeti kort, amelyet az ember környezetet átalakító képessége jellemez –, e kérdések és mozgalmak jelentősége csak tovább nőhet a következő évtizedekben.
