Nemrég felhívta a fiamat egy ismert újságíró, azon kevesek egyike, aki még ért a röplabdához, mondván, szakmai értékelést szeretne tőlem a Savaria Kupa és az Eb után. Laci fiam megbeszélte vele, oda visz, amikor és ahova szeretné. Hamarosan újra csörgött a telefonja, megint az újságíró jelentkezett és közölte: „Elnézést Gabi nénitől, de a közismerten kendőzetlen, kritikus véleménye miatt mégsem akarja a lapvezetés, hogy nyilatkozzon.”
A sportban alapvetés, mindenki hibázik. Én is elkövettem eleget. De az hibázik a legnagyobbat, aki nem őszinte. Kritika nélkül nincs fejlődés. A szakmai baklövéseket nyíltan, egymással szembenézve kell kielemezni – végül is abból tanul az ember –, majd sok munkával kijavítani. Manapság nincs nyitottság a külvilágra, a más véleményre. Ez struccpolitika.
Mi minden torna után összeültünk a válogatott edzőtársakkal, oroszokkal, amerikaiakkal, ázsiaiakkal, és megosztottuk egymással a tapasztalatainkat. Ehhez képest most féltékenység van egymás munkája iránt. Inkább elkendőzik, meg mindenféle misztikus megvilágításba próbálják helyezni teljesítményt. Nemhogy kifelé, de befelé sem ismerik el a hibát. Nincsenek következmények. Baromság.
A budapesti röplabda Európa-bajnokságon látott játékot sem nevezzük a nevén. Kvalifikálni sem kellett magunkat, eleve bent voltunk rendezőként, gyakorlatilag csak tovább kellett volna jutni a 16 közé, ez sem sikerült, ami pocsék. Szégyenteljes. A zuhanyhíradó szerint Jan De Brandt, a válogatott belga szövetségi kapitánya ennek ellenére felfelé bukik, állítólag szakmai igazgató lesz. Ki érti ezt?
Hogy én miért nem félek megmondani az őszinte véleményemet, vagy ha úgy jobban tetszik a szakmai kritikámat? Ennek a megértéséhez elmesélem a történetemet.
Valamikor a 19. század végén, a 20. elején
Apai nagymamám székely, a nagypapám örmény. Visken, a 19. század végén, a nagy Magyarország észak-keleti szegletében – ma a magyar-román-ukrán határháromszög ukrán oldalán –, a Tisza-völgyben lévő színtiszta magyar településen neveltek 12 gyermeket. A hat fiúban és hat leányban aztán jól összekeveredtek a vérvonalaik. Nagyapám szatócsboltja mellett egy hatalmas almás biztosította a család jólétét. A tucatnyi purdé a maguk hierarchikus rendjét betartva a Tisza árterében bandázott, úszott, szabadon élt vízzel, erdővel, mezővel, állatokkal. Apámnak belement a mozgás a vérébe.
Nagymama eközben vitte a háztartást és nevelte a gyerekeket. Azt vallotta, mindenkinek tanulni kell. A lányok óvónők, tanítónők lettek, a fiúk jogászok, orvosok. Apám a közeli Szatmárnémetibe, a Katolikus Gimnázium és Kollégiumba került. Két bátyja gondoskodott a hírnévről. Amikor apámat, a harmadik világi Kincsesy-gyerekként meglátták az atyák, így fogadták: „Hány stricije van még az apádnak?”
Öccsével és két húgával az első világháború után jött át Magyarországra. A fiúk tanult emberként a kispesti rendőrségen helyezkedtek el. Az öccse detektív lett, apám mint jogász szabálysértési ügyekkel foglalkozott, tanácsos, később főtanácsos lett, de nem mondhatom, hogy a politikába belefolyt volna.
Anyai nagyanyám nagybirtokos lányként hamisítatlan sznob szemlélettel tekintett a világra. Amikor apám udvarolgatni kezdett anyámnak, hevesen tiltakozott, „ez egy paraszt”. Pedig jogot végzett a lelkem, de nagyanyának csak az előkelő emberek jelentettek valamit. A lányokat sem szerette, csak a fiú számított nála gyermeknek, csoda hát, ha míg a bátyámat kényeztette, én soha nem kaptam tőle semmit.
Anyám szerencsére csak kissé örökölte a nagyanyám sznobságát. Azért csak kissé, mert három dologhoz ragaszkodott mindenáron: az úri lánynak meg kell tanulnia teniszezni, zongorázni és táncolni. Meg is tanultam.
Wekerletelep: szabadság, sport,
A Wekerletelep építését három évvel születésem napja, 1928. május 31. előtt fejezték be. Apám közhivatala révén itt nőttünk fel. Ha tehettük, bátyámmal és a többi fiúval rendre a szabadban lógtunk. Néha kibicikliztünk a katonai gyakorlótérre vagy a főtéren fociztam a fiúkkal. És igen, verekedtem, ha meg kellett védenem az igazamat. Apám ennek ellenére nem tiltott, sőt, egyáltalán nem zavarta, hogy fiús, sportos a lánya. Jobban megértett, ezért jobban is kezelt, mint anyám. Szatmárnémetiből hozta magával a sport szeretetét, ahol az egyházi kollégiumban az atyák elég modern felfogásban nevelték a fiúkat – a hitoktatás mellett a testkultúra is szerepet kapott.
Amire csak tudott, megtanított. Amikor a nagymama eladott mindent, Szentendrén vettünk egy akkor még a várostól kieső, domboldali telket, amit egy patak szelt ketté. No, apám a vízfolyást egy kis kőgáttal felduzzasztotta és abban tanított meg úszni. Máskor két fa közé húzott ki egy madzagot és magasat ugratott, versenyt futtatott velünk. Amikor már úgy vélte, elég edzettek vagyunk, átmentünk Horányba, és a bátyámmal hármasban keresztben átúszta velünk a Dunát. „Ott kisebb a sodrás” – mondta. Mai fejemmel nem is értem, hogy merte ezt.
Apám tanította meg a fő alapelvet, amit életemben minden esetben alkalmaztam. „Gyermekem, vannak kötelességek is az életben” – szólt az egyik bölcsessége, míg a másik, „amit megfogadsz, azt meg kell tartani, mert az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó”. El is várta tőlünk.
Mindig büszke volt rá, hogy sportolok, de a tanulás nálam a kötelesség kategóriába tartozott. Az egyetemeket már szerettem, mert ott azt sulykoltam magamba, ami érdekelt, amit szerettem. Kispestről egyedül, villamossal mentem a Margitszigetre az atlétikaedzésre. Tujázás közben olvastam, írtam a leckét. A matematikát különösen szerettem, ott nem kell tanulni. Vagy érted, vagy nem. Az egész osztály rólam másolta a házi feladatot, cserébe rajzban segítettek ki, mert az meg nekem nem ment.
Kötelességből sem tanultam rosszul, mégis mindig azt hallgattam otthon, „bezzeg a bátyád”! Míg ő végig kitűnő bizonyítványt szerzett, addig nekem időnként becsúszott egy-egy négyes. Aztán a „bezzeg a bátyám”, aki végül is orvos lett, később egyszer odabökte: „Te többre vitted, mint én.”
Egyszóval kétféle nevelésben részesültem; anyai ágon kékvérűt, apain pragmatikust kaptam. Ezt az öröklötten vegyes felvágott gondolkodást, állandó képzésbe, munkába vetett hitet képviseltem világ életemben. Játékosként és később edzőként is.
Eltűntnek nyilvánítva
A második világháború merőben átalakította az életet és a gondolkodásmódot. A családom nem feltétlenül számított az új rendszer kegyeltjének. Sőt. A 18 évet alig töltöttem be, amikor apámat elvitték az oroszok. Soha többet nem láttam. A mai napig nem tudom miért és hova vitték. A háborúban Szálasitól katonai rangot kapott, alezredes lett, meglehet, ezért. Csomó ember hazaballagott valahogy a Gulagról, vagy ki tudja honnan, de ő eltűnt. Végleg.
Az újonnan alakuló kormány polgári szemlélettel támogatta a sportot. A Ludovikás tiszteket se bántották, egy idő után engedték, hogy oktassák a vívókat. Engem is megtűrtek, mert a MAC-ban kosárlabdáztam és a Vasasban atletizáltam, ahol remek eredményeket értem el. Az újjáalakuló rendőrségről nem küldtek el minden régi tisztet azonnal, így apám korábbi kollégái segítettek álláshoz. A budapesti rendőrség első női századának lettem őrmesteri ranggal a sporttisztje, de nem sokáig, mert amikor rájöttek, ki az apám, rövid úton kirúgtak.
Anyám egyedül maradt, így szükségszerűen elmentem dolgozni. Németh Imre, a kalapácsvető olimpiai bajnok (1948, London) vett maga mellé a Ganz-gyárba. Pasarétről, a Vasas atlétikai pályájáról ismertük egymást. Egy nagybirtokos szolgálónőjének gyerekeként és a sporteredményei miatt a kommunizmusban óriási karriert futott be. Idővel országgyűlési képviselő is lett belőle. Egyet kért, ne írjak önéletrajzot, mert ezzel a családfával nem tud segíteni. Az írnoka, a titkárnője lettem. Hogy flottul menjen, esténként, néha éjszakába húzódóan egy ismerős tanított gyors és gépírni. Gyakorlatilag én írtam Imre beszédeit, amelyet reggelente a munkásokhoz intézett.
Húszéves koromban pechemre, vagy nem pechemre férjhez mentem. Azért pechemre, mert az esküvőnkre három hónapra Attilát is internáló táborba vitték. Az Első Magyar Biztosító – ahol jogászként dolgozott – felújítása során valaki a WC falára horogkeresztet rajzolt. A nyomozás abból az akkor hétköznapinak számító alapvetésből indult ki: a kétkezi munkások mind kommunisták, így aki az épület felújításán dolgozott, az biztosan nem lehetett a tettes. Ezért az első útjukba eső értelmiségire kenték. Pedig Attilának, tanult emberként – csodálatos nyelvérzéke folytán hét nyelven beszélt – feltűnt, hogy az elkövető a horogkeresztet fordítva rajzolta fel, de ez senkit sem érdekelt.
Elhurcolták. Két hétig azt sem tudtam hol van, mígnem üzentek, hogy meglátogathatom és vihetek neki tiszta holmit. Buda mellé internálták, így minden vasárnap találkozhattunk. Később Kistarcsára került. Két év után, egyszer, amikor a sorstárs asszonyokkal vittük neki a tiszta holmit, azzal fogadtak az ÁVO-sok, hogy felszámolták a tábort, menjünk a Belügyminisztériumba érdeklődni, ki hova került.
Mentünk. „Dr. Kotsis Attilát keresem” – mondtam a tisztnek, mire az hosszas böngészést követően széttárta a kezét; „Ilyen ember nincs a listán”.
Próbáltam elfogadni, túllépni az újabb csapáson. Újra férjhez mentem a kor kiváló röplabdázójához, Havasi Gyulához, és megszültem Lacikát. 1953. márciusában Sztálin pajtás feldobta a bocskort. Felszámolták az internáló táborokat, és kiderült, Attila él. Kiszabadult Recskről. Budapestre nem nagyon jöhetett be, tiltott területnek számított számára. Egy fakitermelésen dolgozott, ott találkoztam vele. Amikor Lacika fiam 18 éves lett, visszatértem hozzá.
Véletlenül lett röplabdázó
Nem én találtam a röplabdára, hanem a röplabda rám. Még közvetlenül a háború után, amikor a rendőrség sportszázadában dolgoztam. Sporttisztként azt a feladatot kaptam, hogy a 110, többségében vidékről a fővárosba vezényelt lánynak tanítsak sportmozgásokat. Az atlétikához értettem, ezért szegénykéim sokat futottak, ugrottak. Ekkor jött át Szlovákiából Dr. Prohászka László, aki megalapította a Partizan röplabdaklubot. Lehozták egy edzésre, mert kellettek neki játékosok. Kimondva azért jött, hogy a tanítványaimból válogasson. Felsorakoztattam a kis hölgyeimet, mutogatták, mit tudnak. Óhatatlanul bele-beleszóltam, hogy így ugorj, úgy ugorj, így csináld, úgy csináld. Prohászka az edzés után felsétált a főnökömhöz, és annyit mondott: „A 110 lányból egyetlen alkalmasat sem találtam, de az edzőnőt leigazolom.”
Még ekkor sem akartam röplabdázni, mert atlétikában és kosárlabdában is tagja lettem a válogatott keretnek, miközben dolgoztam is. De a rendőrségen napi parancsba kaptam; mennem kellett. Rögtön meccsre. Szlovákiából átjött felvidéki lányokkal játszottam. Azt sem tudtam, mit kell csinálni, de terelgettek, lökdöstek, mikor, hova álljak, csak annyit kértek, „ha fenn a labda, ugorj fel és üsd át a hálón”. A kosár miatt a helyezkedésre hamar ráéreztem, az atlétika miatt jól ugrottam, a tenisz miatt jó nagyokat suvasztottam a labdába. Igen ám, de akkor még a játék szerves részeként forgott az egész csapat, előbb utóbb minden pozíció sorra került, így egyszer csak szerválnom kellett. Mivel nem tudtam, hogy kell, gondoltam megpróbálom a teniszből ismert forehanddel. Úgy meglepődtek, hogy azonnal pont lett belőle.
Végeredményben ma már az irányba ütött labdákat mind hárítják. A jó csapatok akkor tudnak pontot elérni, ha váratlan helyzeteket alakítanak ki, aminek következtében kijátsszák a sáncot, mert a meglepetés miatt nem zárt jól, elkésve vagy csak egy játékos ért oda a hálóhoz.
Amiért valamire vittem az edzői pályán, azt annak köszönhetem, hogy amikor belekényszerítettek a röplabdába, meg akartam ismerni és érteni a játékot. Elkezdtem részekre, összetevőkre bontani. Nem szégyelltem kérdezni. Mindig volt önkritikám. Mindezt hiányolom a mai világban. Meg a tudásszomjat, a fejlődésvágyat – borzasztóan szégyelltem volna, ha én hülyeségeket tanítok, ezért is iratkoztam be a Testnevelési Főiskola testnevelő tanári szakára, ezért végeztem el utána a szakedzőit is, ahogy később, már szövetségi kapitányként diplomát szereztem az ELTE-n, mert szükségét éreztem az alaposabb pedagógiai, pszichológiai tanulmányoknak.
Továbbra sem tartott annyira jó elvtársnőnek a párt. Ezért a Testnevelési Főiskola elvégzése után nem kerülhettem belterületi iskolába. Kőbányán kaptam állást, azt is segítséggel. Hátrányom nem lett belőle. Tizenkét évig tanítottam ott, és olyan kiváló tantestületbe kerültem, hogy a mai napig emlegetem a kollégákat.
Elég hepehupás, göröngyökkel teli úton haladtam, de a jó isten segítségével mindig túlléptem mindenen. 1970-ben megint berendeltek. Ezúttal a röplabdaszövetségbe. Rám akarták bízni a női válogatottat. Hegyi Mátyás, a szövetség kommunista főtitkára annyit mondott: „Gabika, ha valamilyen politikai problémája akad, azt én elintézem, maga csak dolgozzon, foglalkozzon a röplabdával, azzal, amihez ért!”
Hát nem ez a normális? Dolgoztatott és nem azt nézte, hogy én most piros, zöld vagy kék színt viselek.
Könnyek között búcsúztam el a tantestülettől, és kértem tőlük, hogy tartsák meg a státuszomat, mert előbb-utóbb úgyis kirúgnak. Aztán 15 évig nem rúgtak ki. Annak köszönhettem a sikereimet, hogy a 60-as, 70-es években kiváló edzőkoponyák dolgoztak a klubokban, akik remek játékosokat neveltek. A NIM-ben a BEK-győztes Kovács Endre, vagy Rigler Bandi a TF-ről például.
A vaskezű edző, akit mégis szerettek
Dr. Bánhegyiné Radó Lucia az egyik kedvenc játékosom, mert őt kisgyermekkora óta neveltem. Meg a Buzekné, Maklári Ilona, akit a Marcibányi téren, a Vasas Turbóban taníthattam a röplabda alapjaira.
Sebők Évával az ifiválogatottban találkoztam először, a felnőtt válogatottságig vitte, Európa egyik legjobb ütőjévé vált. Mindezt a marha nagy szorgalmának köszönhette. Amit ő akart, azt elérte. Olyan ügyetlen lányként ismertem meg, aki a bukfencet is csak a segítségemmel tudta rendesen megcsinálni. Házi feladatokat adtam neki – ahogy másoknak is –, mit, hogyan gyakoroljon otthon. A keretedzésekre Miskolcról járt vonattal, közben tanult (később mérnöki diplomát szerzett). Edzőként soha nem az eredményt, hanem a szorgalmat és a kitartást dicsértem. Az dönt a sportban.
Szigorú, vaskezű edzőnek tartottak a lányaim. Megköveteltem tőlük a munkát. Az edzőtáborokban napi három edzést tartottam. Hétkor a tatai kis tó körül 2-3 kör futással indítottuk a napot. Amikor Mátraházán táboroztunk, akkor meg reggelente le kellett futni egy darabig, aztán vissza az erdei úton. A lányaim persze nem mindig szerették ezt, olykor megpróbáltak átvágni. Mindig tudtam, melyik akar linkeskedni, ehhez is kell pszichológia.
Egyszer kitalálták, hogy hegynek le még csak-csak, de fel már nem futnának, inkább stoppal jönnek. Ki az a sofőr, aki ne venne fel fiatal röpis csajokat? Igen ám, de mielőtt stoppoltak volna, én ott vártam őket a hegy lábánál. „Hahó, lányok, hogy megy?” – kérdeztem. Nem maradt választás, a szemem előtt rá kellett forduljanak az emelkedőre. A napi második edzésen a technikát csiszoltuk, a harmadikon csapat és taktikai jellegű elemeket gyakoroltuk.
Akármilyen korú röplabdázókat is edzettem éppen, egyes találkozók után rendre kikértem a véleményüket. Nem mindig aznap, mert a játékos, az edző is feszült a mérkőzést követően. De másnap összeültettem őket. Azzal kezdtem, hogy elmondtam az általános meglátásaimat a mérkőzésről, majd azzal folytattam, én, mint az edzőjük hol hibáztam. Aztán ők jöttek sorban. Szerinted mit csináltál jól, miben hibáztál? A hibát hogy javítanád ki? Azt gondolták, ha az edző is elismeri a hibáját, akkor én sem leszek kevesebb attól, ha elmondom, hol láttam a problémát. Pont, mint a csoportterápiákon, úgy működött a gyakorlatban. Megeredt a nyelvük sorban, majd megbeszéltük, mit, hogy fogunk kijavítani. Egyénre bontottam, korrigáltuk a hibákat, ez hatott csapatszinten.
Büszke vagyok rá, hogy amikor összejövünk az „öreg tyúkokkal”, akikkel a ’70-es években a magyar röplabda valaha volt legszebb sikereit értük el – még külföldről is hazajöttek legutóbb, amikor 90 éves lettem –, rendre azt mondják: „Tudod, amikor edzést tartottál, nagyon utáltunk, de ahogy meccsen menedzseltél, azt imádtuk. Mindig tudtunk rád támaszkodni, mert nem számon kértél, üvöltöttél velünk, hanem tanácsot adtál!”
Elvégre az az edző dolga. Megfelelő mankót, megoldást kínálni a játékosoknak, szükség szerint feltüzelni, vagy éppen lehiggasztani a csapatot. Meccs közben segíteni kell őket, mert ott már nagyon tanítani nem lehet, ám együttműködni, egyként összeforrni a csapattal annál inkább. Aztán a tornák után a banketteken lehet lazulni, mi is együtt söröztünk, táncoltunk.
A pszichológia, a pedagógia ezért mérhetetlenül fontos a csapatsportban. Egyéni sportban azért nem állunk rosszul, mert mindig akad egy-egy megszállott edző és versenyző, aki egymásra talál. Shane Tusup–Hosszú Katinka, vagy a legújabb, Kopasz Bálint és az édesanyja, Demeter Mária. De csapatnyi? Ha véletlenül kezedbe kapsz tizenkét megszállottat, azok így is, úgy is tök különböző emberek. Ráadásul nem árt, ha egyesével még stricik is, mert kell a csibészség a játékhoz. Túl jó gyerekek nem jók!
A csapatépítéshez már akkor is globális sportági szakmai, pedagógiai, pszichológiai tudás kellett. És sok-sok óra gyakorlás. Mert már a rómaiak is azt mondták, repetitio est mater studiorum – ismétlés a tudás anyja. Ez sem változott kétezer éve. Csak az nem mindegy, mikor, mit és mennyit ismételgetek.
Őszintén a női Eb-n nyújtott teljesítményről
Az atletikus képzés, a pontos alapos felkészülés, a tökéletes technikai kivitelezés híveként ma már maradinak mondott nézeteket vallok. Erre mit látok a világelittől a budapesti Európa-bajnokság elődöntőjében, majd a döntőn? Majdnem könnyekre fakadtam.
Meg akartam érteni a belga szövetségi kapitányunkat is. Itt van már egy ideje, ráadásul másodjára. Négy éve jól megoldotta, ott még a kijutásért is küzdeni kellett, mégis előrébb végeztünk. De most?
Először még díjaztam a felfogását, cserélgette az embereket. De hogy még az utolsó négy hétben is ezt tette? Utolsó pillanatig nem tudták a lányok, ki az első hatos, ki kinek a cseréje. Lehet, 92 évesen ósdi a szemléletem, de négy héttel a világesemény előtt már abból tudták a lányaim, mi következik, kinek mi a dolga, ha valamelyik pisszentett egyet. Nálam minden sornak legalább három variációt kellett zsigerből alkalmaznia. A feladó ezért tudta magabiztosan, hogy a pályán melyik csapattársa centire hol van és a következő pillanatban hova kell mozogjon. Csak azt kellett megnéznie, a két ütő közül melyik van jobb helyzetben.
A mi csapatunk most egysíkú, a képzett ellenfelek által könnyen kiismerhető játékot játszott, és ráadásul a játékosok egyéni tudását sem használták ki jól. Csak egy-egy akcióra játszottak. Kivédtek egy labdát, megálltak. Ütöttek egyet, megálltak. Sáncoltak, megálltak. Ha váratlanul áttettek egy labdát, mi meglepődtünk. Tragikusan sáncoltunk, sokszor kívülről ugrottunk rá, gyakran láttam technikailag hibásan kivitelezett mozdulatsort.
Nem vitatom, hogy egyesével tehetséges játékosok alkotják a válogatottat, de csapatként nem elégé összeszokottan funkcionáltak. Nekem más a felfogásom a csapatépítésről, a játékszervezésről.
A csapatjáték összmunka. Mind a hat emberre szükség van. Kosaraztam is, úgyhogy van összehasonlítási alapom. Ott elég két jó bedobó, az képes eldönteni a meccset. Röplabdában kevés két jó ütő, ha nem dolgoznak össze a másik néggyel, az nem ér semmit. Védekezni, támadni, állandóan mozogni, helyezkedni kell egyszerre az egész csapatnak a pályán.
Követem a röplabdát a mai napig. Látom az itthon játszó lányokat, ahogy a válogatott meccseket is megnézem, többnyire a helyszínen. Soha nem kérdezték a véleményemet.
Ez is hiba. Én mindenkitől kérdeztem. A külföldiektől is. Még az ázsiaiaktól is, ahonnan részben átvettem a stílust, mert láttam, hogy a rendelkezésemre álló játékosok alacsonyabbak, mint a germánok vagy a szlávok. Valahogy ki kellett játszanom a sáncukat, gyorsítani kellett a csapatom játékát. Az ázsiai stílust ezért vettem át, de nem egy az egyben, mert arra nem lett volna tökéletesen alkalmas, ezért kevert stílust játszottam.
Probléma és megoldás
A belga azt mondja, szövetségi kapitányként nincs ideje képezni. Eközben az Eb előtt négy hónapig tartózkodott Magyarországon. Négy túrán vett részt a lányokkal, ami legalább két hónap összecsiszolódást tesz lehetővé. Ez az idő arra minimum elég kell legyen, hogy alaposan feltérképezze, megismerje a játékosait. Melyiküknek mi a stílusa, mi az erénye, miben akad hiányossága. Ha hármat nem is, de a soroknak legalább két variációt készségszinten tudniuk kellett volna.
Ugyanakkor részben igaza van. Nem tehet arról, milyen technikai, taktikai felkészültségű játékosok állnak a rendelkezésére. Mindez azt bizonyítja, hogy az edzőképzés és a tudás átadása, a megfelelő technikai képzés terén vagyunk lemaradva.
A baj az, hogy mostanában mindenki gyors sikert akar, nincs idő semmire. Egy kezem bőven elég ahhoz, hogy összeszámoljam azokat a magyar edzőket, akik megütik a nemzetközi szintet, miközben felnőtteknél sok a külföldi szakember. Az utánpótlásban végképp elszomorító a tudásdeficit, öt éve még gyerekeket tanítottam, mai napig hetente többször lejárok a Vasasra, utánpótlásmeccseket is nézek, tisztában vagyok a helyzettel.
Az ördög a részletekben rejlik, mondják. Ha el van cseszve a technika, azon már nem lehet javítani, csak úgy, ha leépíted nullára, majd újra felépíted, de erre felnőttkorban hol van ideje az edzőnek, pláne a válogatott játékosnál?
Mindez részben kényszerhelyzet, mert kimaradt az edzőképzésünkből vagy húsz év. 12 évig dolgoztam tanárként és azt mondom, sokkal könnyebb tanítani, mert az iskolában általános képzést kell adni, míg a sportban speciálisat. Ehhez képest a röplabda alapjait mindenféle okj-s papírokkal oktatják az emberek, miközben az én példám azt mutatja, hét év – négy tanári és három szakedzői –, további három év pedagógiai-pszichológiai egyetemi diploma is kevés, mert a sportban örökké fejlődni kell.
1985-ben hagytam abba a szövetségi kapitányságot. A hanyatlás utána kezdődött, de nem elsősorban a Testnevelési Egyetem 1997-es átszervezésével, a bolognai képzés bevezetésével, hanem előbb. Akkor, amikor a kiváló, nemzetközi szinten is megbecsült szakembereinket nem kérték fel arra, hogy továbbképzéseken, szakkönyvben osszák meg a tudásukat.
A Vasasnál Markovits László elnök úr által felkért szaktanácsadó vagyok. Járok a gyerekekhez hetente többször, próbálnék okos tanácsokat adni az edzőknek. Ha kérdeznek.
Mindezt bizony isten nem azért mondom, mert bármi is szeretnék lenni. 92 évesen már ki akar lenni bármi? De azért azzal a tapasztalattal, ami felgyülemlett bennem, ami méltóvá tett arra, hogy 2010-ben beválasszanak a nemzetközi röplabda Hírességek csarnokába, tán érdemes lenne kezdeni valamit. Legalább vitatkozni azon, amit mondok. És ha csak egy gondolatot mondok, amit szakmailag előremutatónak tartanak.
Van még erőm és rálátásom a dolgokra. Jobb híján könyvet írogatok. Mondanom sem kell, senki sem kért fel erre. Csak úgy, belső indíttatásból teszem a dolgom. A baj az, hogy nincs, aki kiadja. Amikor pedzegettem egy kiadónál, azt mondta, tegyek le egy milliót, mert nem biztos, hogy el tudják adni. Nincs egy millióm. Bár az is igaz, nem biztos, hogy az én feladatom lenne a gründolás, és azt sem gondolom, hogy a Libri polcain lenne a helye.
Inkább a szövetségnek, és az edzőképzésen, a szakmában kellene terjeszteniük. Bár az elnök úr, aki ugyan nem ért a röplabdához, mégis jó viszonyt ápol vele, megígérte, hogy segít a könyvkiadásban, de erre úgy látszik, még nem futja a sok állami támogatásból. Addig is, amíg nem késő, megpróbálom összerakni azt a tapasztalatot, amit hetven év alatt ebben a sportágban összegyűjtöttem. A fizikai felkészítésbe már nem mernék beleszólni, mert az sokat fejlődött, az külön szakma lett. De a sportág edzéselméleti, taktikai alapvetései, a csapatépítési, pszichológiai, csoportdinamikai kérdései, a játék lelkülete mit sem változtak az idők alatt. Nem akarom a sírba vinni a hetvenévnyi tudást.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
