Úristen. Félek
– mondja David Letterman a Netflixen futó beszélgetős műsora (My next guest needs no introducion) új részének kezdetén, és valami hasonló volt az én reakcióm is, mielőtt leültem megnézni az egyórás Kanye West-interjút. Bár már évek óta írok a Kardashianokról, így Kanye Westről is, aki 2014-ben feleségül vette Kim Kardashiant, olyan nagyon mélyen nem ástam bele magam az életébe. A divattervező rapperből másokhoz hasonlóan maximum annyit látok, amit az újságok írnak, vagy amit ő maga posztol Twitterére. Ha pedig ezek alapján próbálunk meg valami átfogó képet kapni Westről, akkor az minden lesz, csak nem pozitív. Mert Kanye West az eddigi megnyilvánulásai alapján leginkább egy egóval túlfűtött gyereknek tűnik, aki nem gondolkodik mielőtt beszél, ez pedig sokszor vicces, sokszor felháborító, de leginkább agyatlan mondatokat szül.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Aztán megnéztem ezt az interjút, a végére pedig eljutottam odáig, hogy majdnem megszerettem, de legalábbis kicsit megértettem Kanye Westet, még annak ellenére is, hogy most is mondott olyanokat, mint például:
Van egy álmom, hogy a születendő unokáim képesek lebegni, mert nincsenek programozva, annyira tiszták.
Vagy hogy:
A művészetet szupererőként használom, hogy megvédjem magam egy kapitalista világban és ajándékként adjam más embereknek. És persze arra is használhatom, hogy pénzt keressek vele.
Az ilyen mondatok után mondjuk teljesen érthető, hogy miért fél még David Letterman is leülni a rapperrel, miközben már több mint 30 éve csinálja ezt rendszeresen hírességekkel. Viszont pont utóbbi miatt nem kellett volna félnie, mert neki köszönhető, hogy most egy kicsit úgy érezhetjük, végre tudjuk, hogy valójában milyen is lehet Kanye West.
Nyilván ebben az interjúban is megkapargatták azokat a témákat, amik a #MeToo-mozgalommal vagy Donald Trumppal kapcsolatosak. Utóbbi kapcsán West arról beszélt, hogy szerinte sokan félnek kimondani, ha más a véleményük, ha az eltér a tömegétől.
Nem kell ugyanúgy éreznünk mindenről. Ilyen az ügyem Trumppal is. Nem kell ugyanúgy éreznünk. Jogod van azt érezni, amit érzel, és jogunk van párbeszédet folytatni. Rendes párbeszédet, nem pedig kikelni magunkból. Amikor felveszem a sapkát (a Trumpot támogató piros baseball sapkát), az nem a politikáról szól. Nekem akkor a félelem jut eszembe. Sokféle emberrel dolgozom együtt, feketékkel, nőkkel, mindenféle emberrel, akik imádják Trumpot és rá szavaztak, de rettegnek, hogy bárkinek elmondják
– mondta West, akinek ezután Letterman feltette a kérdést, hogy Trumpra szavazott-e, mire a rapper azt válaszolta, soha életében nem szavazott.
Kanye West sokak számára eddig úgy tűnhetett, mint egy kitalált karakter. Mintha egy karikatúra lenne, akit ő maga hozott létre a rajongói és a média segítségével. A rapper, aki egyben divattervező is, a világ egyik leghíresebb nőjének férje, négy gyerek apja, újabban pedig egy kicsit lelkész is, aki hajlamos istennek gondolni magát. Ezzel szemben viszont egy olyan ember, aki látszólag nehezen viseli a hírnevet és már nem nagyon tud mit kezdeni vele, főleg amióta diagnosztizálták mentális betegségét. „I hate being bipolar, it’s awesome”, azaz „Utálok bipolárisnak lenni, az csodálatos” – olvasható legutóbbi, 2018-ban megjelent, Ye című albumának borítóján. Ez az egy mondat pedig nagyon szépen összesűríti West betegségét – a rappernél pár éve diagnosztizáltak bipoláris zavart.
Ha bipoláris vagy és nem szeded a gyógyszeredet minden nap, akkor »felszállsz«, mert azok tartanak stabilan. Nélkülük azonban teljesen felszállsz, kórházba kerülhetsz és elkezdesz kiszámíthatatlanul viselkedni, ahogy azt a TMZ mondaná. Amikor felszállsz, akkor jobban kifejezed a személyiséged. A kifejezésed ilyenkor egészen gyermeteg is lehet, vagy bizonyos helyek határán mozoghat. Az elmúlt két évben ezeket tapasztaltam. Száz évvel ezelőtt bezárták volna a bolond nagybácsit a padlásra. Most pedig itt van a padlás
– viccelődött állapotán, aztán komolyabban is leírta, mit él át betegsége miatt.
Amikor ilyen állapotban vagy, akkor hiperparanoid leszel mindennel és mindenkivel kapcsolatban. Ez az én tapasztalatom, másoknak más. Azt érzed, mindenki színész, minden egy nagy összeesküvés elmélet. Azt hiszed, a kormány csipeket rak a fejedbe és felveszik, amit mondasz. Elsodor magával, és eljön a pillanat, amikor azt látod, mindenki meg akar ölni. Már senkiben nem bízol. Ekkor megbilincselnek, benyugtatóznak, ágyba fektetnek és senki nincs körülötted, akit ismersz. Örülök, hogy ezt én is átélhettem, így ettől a pillanattól kezdve elkezdhettem változtatni a helyzeten. Így kapod meg a stigmát, hogy őrült vagy. Az emberek szeretnek leírni. Szeretnek belevágni a mondandódba, hogy azt érezd, amit mondasz, nem számít. Bár néha úgy érzem, számomra ez egyfajta védelem is, mert ha olyasvalamit mondok, amit az emberek szerint nem kellene, akkor csak azt mondják, »ja, hát ő csak bolond«, én meg csak hazamegyek. Ha nem gondolnák, hogy bolond vagyok, akkor viszont probléma lehetne. Amikor nem szedem a gyógyszereimet és felszállok, úgy érzem, hogy van egy erősebb kapcsolatom az univerzummal. Ez egy egészségügyi kérdés, ami egy erős stigmával jár, és mindenki azt mond róla, amit akar, bárhogy megkülönböztethet. Olyan, mintha kibicsaklott volna az agyam. Ahogy kibicsaklik a bokád is. Ha valakinek kibicsaklik a bokája, azt nem erőltetik még tovább. Nálunk viszont, ha az agyunk eljut egy ilyen megbicsaklásig, az emberek mindent megtesznek, hogy rosszabb legyen
– mondta West, aki végül hozzátette, nem is érti, miért nem jut eszébe az embereknek, hogy az őrült zenéket és gondolkodásmódot amit elvárnak, azt valójában csak egy őrült embertől kaphatják meg.
Kiemelt kép: Kevork Djansezian/Getty Images
