Az Overlord-hadművelet első néhány napjában Franciaországban partra tenni szándékozott összes brit alakulat 1943 őszétől „kétéltű” gyakorlatokon vett részt a két nyugat-skóciai kastélyközponttal (Castle Inveraray és Castle Toward) kialakított Combined Training Centre-ekben (CTC).
A katonák mindkét helyszínen a szállítóhajókból a kisebb partraszálló csónakokba való átszállást gyakorolták, kiképezték őket a tengerpartokon történő harcra – egy idő után éles lőszerrel szimulált „ellenséges” tűz alatt, hogy hozzászokjanak az igazihoz hasonló körülményekhez. Ezek a gyakorlatok az esetek túlnyomó többségében a katonák első találkozását jelentették a „kétéltű” hadviseléssel.
Vég nélkül, éles lőszerrel
Az Inveraray CTC-ben megfordult alakulatok – köztük a D-napon az első hullámokban partra tett egységek – kéthetes kiképzéseket kaptak, amelyeken ezred, dandár, zászlóalj és század szinten a különböző feladatkörökre (gyalogság, páncélosok, tüzérség, utászok, rádiósok, géhás, orvosi és különleges alakulatok) is szabott tréningen vettek részt.
A lövészeket kiképezték, hogyan lőjenek a víz felszínén ringatózó hajók fedélzetéről, a járművek vezetőit a gépeik vízhatlanná tételével kapcsolatban okosították ki, illetve azt gyakoroltatták velük, hogyan manőverezzenek a csúszós fedélzeten, hogyan érjék el a partot akár több méter mély vízen átjutva. Az egészségügyi alakulatok hordágyak csónakokba való be- és kirakását gyakorolták.
Az összes katona vég nélkül próbálta el a partot érés pillanatait a számtalan környékbeli szigeten és öbölben, éles lőszerrel szimulált ellenséges géppuska-, aknavető- és ágyútűzben, időnként repülőgépek „támadása” közben, nappali és éjszakai fényviszonyok között is.
Kőkemény kiképzés volt
Francis Goode őrnagy, aki majd a „Gold” kódnevű partszakaszon ér partot a 2. gloucestershire-i ezred kötelékében, 1944 márciusában csinálta végig embereivel az inverarayi kiképzést.
Gyakoroltuk a partraszálló csónakokkal a ki- és beszállást, ezeket nagyon elhivatott tengerészek vezették. Úgy hallottuk, az egyikük túl lelkesnek is bizonyult, amikor még félig sötétben egy bójának ütközött az öbölben. Azt hitte, a partnak ütközött neki, és elkiáltotta magát: »Le a rámpát!« Nagyjából tíz, teljes felszerelést cipelő gyalogos katona ugrott bele a vízbe – és tűnt el örökre.
Az amerikai hadsereg Délnyugat-Angliában, a Bristoli-csatorna partján fekvő Woolacombe-nál hozta létre saját hasonló központját Assault Training Centre (ATC) néven, amelyben 1943 szeptemberében kezdődtek meg a kiképzések. A több mint 40 négyzetkilométeren elterülő, homokos partokat, sziklaormokat, hegyfokokat, homokdűnéket is magában foglaló komplexum területén az ATC géppuskás, aknavetős, páncélöklös, lángszórós és utász alakulatok tagjait képezte ki azokra a technikákra, amelyekre szükségük lehetett Hitler „Atlanti falának” áttöréséhez.
Mindegyik kurzus kemény volt, a kiképzők pedig nem voltak tekintettel az időjárási körülményekre. Három partaszálló hajó 1943. december 18-án elsüllyedt az erős hullámverésben, és magával vitte a fedélzeten tartózkodó tankokat is, 14 főnyi személyzetük megfulladt. Más alkalmakkor kétéltű járműveket borítottak fel a hullámok, míg 1943. október 25-én öt gyalogos halt meg és 14 sebesült meg a géppuskatűzben, amit elvileg a fejük fölé kellett volna irányozni az ATC exmoori lőterén.
Az iratok szerint összesen 98, főként amerikai katona vesztette életét a D-dayre való felkészülés során a woolacombe-i központban.
Elsüllyesztett igazság
Minden korabeli háborús naplóból és hivatalos feljegyzésből ugyanaz olvasható ki: a franciaországi partraszállásra készülő egységek halálos áldozatokkal és komoly sérülésekkel fizettek a felkészülésért. A legismertebb katasztrófa talán az április 27–28-án zajlott Tiger-hadgyakorlaton történt, amikor a Force U, azaz a Utah kódnevű partszakasz elfoglalására kijelölt amerikai egységek több mint 30 ezer katonája gyakorolt együtt a Plymouthtól keletre található Slaptonnál.
A néhány, „baráti tűz” számlájára írható veszteséget követelő „partraszállás” után a csapatszállító flottát felfedezte egy német S-Boot egység (kis méretű, gyorsjáratú, torpedóvetőkkel felszerelt dízelmotoros hajó), és számos torpedót lőtt ki a szövetséges hajókra.
Az emiatt kialakuló káoszban legalább 946 amerikai katona és tengerész vesztette életét. A D-nap közelsége miatt Eisenhower a harci szellem megóvásának érdekében elrendelte, hogy a történteket söpörjék a szőnyeg alá, a legtöbb dokumentum szigorú titkosítását csak az 1970-es években oldották fel, de az áldozatok pontos száma még ma is vitatott.
Lecke arról, hogy nem szabad csinálni
A Tiger-hadgyakorlaton történtek viszont elvonták a figyelmet a másik négy normandiai bevetési egység utolsó gyakorlatairól 1944 májusában. Az Omaha, Gold, Juno és Sword kódnevű partszakaszok első hullámra kijelölt egységei – partszakaszonként több mint 30 ezer katona – ekkor mindent be kellett mutasson, amit eddig tanult, az egész akció pedig a történelem legnagyobb szabású hadgyakorlata lett.
A négy bevetési egység „partraszállásának” végrehajtására május 2-át jelölték ki, de a rossz idő miatt egy nappal elhalasztották – pontosan úgy, ahogy végül a D-nappal is történt. Végül így május 3–4-én kezdődtek a FABIUS I-IV nevet kapott párhuzamos hadgyakorlatok. Néhány katona azt okoskodta ki, hogy a „Fabius I” valójában a Final Assault Before Invason, US Infantry (az utolsó támadás az invázió előtt, amerikai gyalogság) rövidítése. Azt mindenesetre a vak is láthatta, hogy itt nagyszabású dologról van szó.
A Gold partszakaszra beosztott Alexander „Sammy” Stanier dandártábornok a Fabius II-ről azt mondta,
a terv pontosan ugyanaz volt, mint az igazi, de ezt alezredesi rang alatt senki sem tudhatta. Ezek a gyakorlatok lehetőséget adtak számunkra, hogy találkozzunk a haditengerészet azon embereivel, akik majd szállítanak minket, és akik hajóágyúikkal támogatnak majd minket a vízről.
A Fabius III-ban a Juno-partszakaszra készülő kanadai katonák vettek részt, gyakorlatukat Churchill is megtekintette. Peter Hinton hadnagy később sem tudta feledni a pillanatokat, amikor több, teljes menetfelszerelést cipelő katonát sodort el a váratlanul erős áramlás a partot érés utáni percekben. „Keserű lecke volt arról, hogyan nem szabad csinálni” – mondta, de hangsúlyozta azt is, hogy a veszteségek a realisztikus kiképzés elkerülhetetlen velejárói voltak.
A Fabiusok emléke ködbe veszett
Minden lehetséges dolgot elpróbáltak és kiértékeltek: aknaszedők fésülték át a tengert, repülőgépek dobtak le utánpótlást, a hajóágyúk éles lőszerrel bombázták a partot, a parancsnoki hajók utasításokat küldtek, és lehallgatták a rádiófrekvenciákat.
A kétéltű tankok mellett partraszállóhajók is hozták a páncélosokat, az akadályokat és a valódi aknamezőket utászok számolták fel, a katonák gomolygó füstön átvágva botorkáltak a fövenyen, a Force O-hoz tartozó három Ranger-alakulat a többi egységtől távolabb ért partot, hogy felszámolja az ellenséges tüzérségi állásokat – pontosan úgy, ahogy aztán június 6-án Pointe du Hocnál történt. A páncélozott munkagépek tankárkokat ástak, a gyalogság és az utászok betonbunkereket támadtak.
Később aztán partra tették az utánpótlást, ellátták a „sebesülteket”, de még a „hadifoglyok” elhelyezését is begyakorolták. Mindenki, aki a D-napon bevetésre volt kijelölve – elvben legalábbis – részt vett a Fabius-hadgyakorlatokon. Visszatekintve elképesztő, hogy mekkora figyelmet szenteltek az újságírók és később a történészek a Tiger-hadgyakorlatnak a váratlan veszteségek miatt, miközben a sokkal nagyobb szabású és sokkal fontosabb Fabiusok emléke ködbe veszett.
Elszabadult gépfegyver
Ugyan a Fabiusok során a Tigerrel ellentétben nem történt semmi különösebb katasztrófa, a gyakorlatok során így is sokan meghaltak és megsebesültek, de az erről szóló híreket a brit hadügyminisztérium jónak látta az igazi invázió kezdetéig visszatartani. Amikor aztán a hozzátartozókat értesítették a szomorú hírről, úgy tálalták, mintha az illető a valódi partraszállás során esett volna el. Goode őrnagy is megemlékezett egy ide tartozó esetről, amikor
egy szerencsétlen bajtársunk a sátrában játszott a töltött fegyverével, és szíven lőtte magát. Egy perccel később értem oda, de a vér szó szerint több méter magasba spriccelt föl a sebből, semmi remény nem volt. Csak a [Gold-partszakaszon történt] partraszállás után értesítettük a családját, hogy bevetés során esett el. Jobbnak láttuk így.
A hibák és a balesetek azonban egészen a H-óráig, azaz a D-napi támadás megkezdéséig folytatódtak. Az egyik gyalogezred a Sword-partszakaszra tartó néhány katonája például egy megtöltve egy padra lerakott Sten-géppisztolynak esett áldozatául. A hullámzásban billegő partraszállóhajón a fegyver a földre zuhant.
– idézte fel egy szemtanú.
Óriások lehettek
Talán az egyik legszomorúbb esetben a D-nap egyik hőse, „Shimi” Lovat dandártábornok, az 1. különleges dandár legendás parancsnoka is érintett volt. A parancsnok felkérte az egységhez újonnan kirendelt lelkészt, hogy tartson egy csata előtti istentiszteletet. A tábori lelkész:
„borzalmas, a halálról és a pusztulásról szóló beszédet tartott, mindenkit ledöbbentve. Sokan panaszkodtak is, a klerikust felfüggesztették, és közölték vele, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött. Az incidenst mindenki el is felejtette, de ő rosszul viselte a történteket. A táborban töltött utolsó napján öngyilkos lett a szegény fickó. Harctéri veszteségként könyveltük el.”
Alapvetően viszont Lovat jól ráérzett, mivel lehet fenntartani a harci szellemet, embereit úszó- és sportversenyekkel kötötte le. A futballtorna döntőjét a haditengerészet kommandósai nyerték a hadsereg különleges egységével szemben. Lovat ezután rövid beszédet mondott embereinek.
Mindannyiótoknak a legnagyobb szerencsét kívánom ahhoz, ami előttünk áll. Ez lesz minden idők legnagyobb katonai vállalkozása. A különleges dandárnak fontos szerep jutott, és száz év múlva a gyerekeitek gyerekei azt fogják mondani rólatok: »Azok az emberek biztosan óriások lehettek.«
A cikk teljes szövege a BBC History magazin 2019. júniusi számában olvasható.
Kiemelt kép: Wikipedia
