„Elgondolni sem tudom, hogy boldogulok majd, mikor féltucatnyi vagy 10 gyermekem lesz” – morfondírozott Esther Edwards Burr New Jersey-i telepes, miután 1756-ban életet adott első gyermekének. Narcissa Whitman oregoni pionír pontosan érthette, miről beszél, hiszen első kézből ismerte, milyen sokgyermekes anyának lenni.
Drága szüleim, immár 11 gyermekem van, úgy érzem, levelet sincs időm írni.
– írta egyik ritka, ám érzelemdús levelében, amelyet 1845-ben New Yorkba küldött.
Hét gyerekből két gyerek
A modern demográfusok jól ismerik a tényt, milyen jelentősen változott az úgynevezett teljes termékenységi arányszám (TFR, a szülőképes korú nőkre jutó születések átlaga) az elmúlt 400 év során Európában és Észak-Amerikában. A XVII., XVIII. századi észak-amerikai telepesek között 7-8 volt az átlagos gyermekszám (a brit anyaországban 4-5), azonban már a XX. század első felében 2,2 alá esett az óceán mindkét partján.
A helyi népességösszeírásokból, családi krónikákból, végrendeletekből, egyházközségi feljegyzésekből gyűjtött adatokat a XIX. századtól már az országos népszámlálások is kiegészítették. A termékenységi mutatónak ezt az óriási változását a szakirodalomban a „termékenységi átmenet” néven emlegetik.
A nők anyasággal kapcsolatos tapasztalatait a XVII. század óta a zuhanó termékenységi arányszám befolyásolta a leginkább. Radikális hangsúlyváltással járt: a gyermekáldásról a gyermeknevelésre terelődött a hangsúly. Régen a nők azzal számoltak, hogy rengeteg gyereket fognak szülni, és ez erősen nyomot hagy majd a testükön is. Ha a csecsemők életben maradtak, egyszerre sok kiskorúról kellett gondoskodni, ami a figyelem megosztásával, szétforgácsolódásával járt.
A XVII. századi amerikai telepesnők tizenéves koruk vége felé kötöttek házasságot, majd másfél-két évente szültek, ha úgymond Isten is megáldotta gyarapodásukat. Angliában a gazdasági bizonytalanságok miatt később házasodtak a nők, és csak két-három évente szültek. Mary Vial Holyoke 1759-ben házasodott be egy új-angliai családba, majd
Mary a második házastársa volt férjének: elődje szülés után nem sokkal – az újszülöttel együtt – elhalálozott.
Forradalmi változások
A XIX. századra már másként festettek a dolgok. A nőktől elvárták, hogy csak pár gyereket szüljenek – ám intenzívebben vegyék ki részüket a nevelésükből. A középosztálybeliek egyre szentimentálisabb módon eszményítették a gyengédségen nyugvó anya–kisded kapcsolatot és az egyéni elhivatottságot. A XIX. századi gyermeknevelési kézikönyvek a gondoskodó szülői magatartásra hívták fel a figyelmet. Lydia Sigourney Anyáknak szóló levelek című, felkapott könyvét ezzel a negédes felütéssel indítja:
Ön most kisdedével a karján ül éppen. Én is így teszek. Soha nem voltam még ennyire boldog – és Ön?
Mi váltotta ki ezt az átalakulást? Miért vállaltak kevesebb gyermeket nők milliói, és lelték kedvüket az ezzel járó nagyobb szabadságban? Javarészt a XVII. századtól a Nyugaton végigsöprő grandiózus társadalompolitikai erőknek tudhatjuk be e dolgot.
„Nem gondolod, barátom – írta levelében a marylandi Susanna Hopkins e változások kezdetén, a 18. század végi forradalmi Amerikában –, hogy szűkkeblű az a férfiú, aki pusztán háziasított állatként számol velünk?”
Éppen az ő generációját érintette először a termékenységi átmenet: a nők közül néhányan már saját életükre is alkalmazni tudták az amerikai forradalom radikális szabadság- és függetlenségpárti üzenetét. Az ósdi szokásoktól való elszakadás, az új lehetőségek kihasználásának eszméje legalább olyan radikális és mélyreható változásnak tűnt, mint megszabadulni a monarchiától.
Aki nem szült, azt eladták
A francia nők demográfiai idővonala hasonló forradalmi ösvényt követett. Mivel a forradalmi hullám ezúttal elkerülte, Nagy-Britanniában inkább a XIX. század második felében és az iparosítással összefüggésben csökkent radikálisan a családméret.
A termékenységi átmenet a fekete rabszolgákat is érintette az Egyesült Államok déli államaiban, akik a polgárháború lezárulásakor, a XIX. század utolsó harmadában kezdték visszafogni a gyerekszámot. A rabszolgaság egyik legnagyobb terhe éppen a kényszerű szaporodás volt, ami a rabszolgatartók vagyonát növelendő a rabszolganőket erős nyomás alá helyezte.
Ha nem akarod, hogy túladjanak rajtad, jobban teszed, ha babákat adsz a fehéreknek
– mondta erről később Alice Douglass egykori rabszolga.
A terméketlen nőket gyakran eladták; amint azonban szabadságot nyertek a rabszolgák, a termékenységi arányszám csökkent. Az 1880-as években az Alabama állami Mobile-ban Caroline Bowers egyetlen gyermeket gondozott csupán, míg anyja, a rabszolga Lucrecia Perryman öt gyermeknek adott életet. Bowers mosónőként és bábaként dolgozott, ami lehetővé tette, hogy a tágabb család a korábbi rabszolgatartóktól távolabb telepedjék le.
A családok méretének zsugorodásával párhuzamosan az Atlanti-óceán mindkét partján mind nagyobb hangsúlyt helyeztek a családtervezésre, már jóval a fogamzásgátló tabletta 1960-as évekbeli megérkezése előtt. Az Isten akaratára és a sorsra való hagyatkozás helyét a férjtől és feleségtől is nagyobb önmérsékletet kívánó, jövőorientált szemlélet vette át. Az új logika azt diktálta, tervezzünk előre a gyerekekkel, a születésük között eltelő idővel és azzal, mit engedhetünk meg magunknak.
Átalakuló életciklus
A kevesebb terhesség alaposan átszabta a női életciklust. Az állandó gyermekgondozás, majd a nagymamaság helyébe néhány év terhesség, gyermekellátás lépett. A XVII. századi Bostonban, illetve a XVIII. századi Cornwallban az aktív anyaság permanens és a felnőttkort meghatározó helyzet volt. „Kezd a normális állapotommá válni ez”, írta egy 16 év alatt 9 gyermeket szülő asszony. A XX. századra azonban sok nő életciklusában pusztán rövid időre korlátozódott a gyerekgondozás.
Az alacsonyabban iskolázott vagy gyengébb érdekérvényesítéssel rendelkező nőknél magas maradt a termékenységi arányszám. A XX. század eleji északnyugat-coloradói határvidéken, elszigetelten élő telepeseknél továbbra is a nagyobb családok voltak a jellemzők. Ha évtizedekkel később rákérdeztek, milyen volt akár 12 gyermeket is szülni, e nők úgy feleltek: „nem nagy ügy”.
Az észak-karolinai fehér földbérlők között az átlagos gyerekszám hat volt, szociológusok szerint ennek háttarében a „régi tradíciók dicsfénye”, továbbá „a nagy gyerekszám tényleges vagy elképzelt értéke” állt. Az 1860-as években az észak-amerikai préri krí indián közösségében éppenséggel növekedni kezdett a termékenységi arányszám – talán mert a bölényvadászatra hagyatkozót a letelepedett életmód váltotta fel. Miként a régi krí történet mondja:
soha nem volt több gyerekünk, mint amennyit harc esetén meg tudtunk ragadni, hogy elmeneküljünk.
Ezek azonban kivételes esetnek számítottak a növekvő iskolázottság, a javuló életkörülmények, a fejlődő infrastruktúra – és a csökkenő termékenységi arányszám korában. Az 1930-as években, Londonban a Doris Hanslow gépi varrónőhöz hasonló fiatalasszonyok már kisebb gyermekszámmal és olyan, a háztartást érintő vívmányokkal számolhattak, mint a meleg csapvíz, az elektromosság és az önkormányzati bérlakás.
Édesanyja a XX. század fordulóján, Bermondsey-ben még nyolc gyereket nevelt, Doris viszont – mint a korabeli munkásosztálybeli nők közül sokan – csupán kettőt. Egyre kevésbé akadtak látványosan nagy családok, az 1940-es évekre a brit nők kevesebb mint tíz százaléka vállalt öt vagy több gyermeket. Közvetlenül a második világháború lezárulása után egy londoni utcán az ideális családról meginterjúvolt nő így felelt: „Egy gyerek elég, végül is tisztességgel fel kell nevelni, nemdebár?”
Sarah Knott cikke a BBC History új, 2019. júniusi számában olvasható teljes terjedelmében.
