Timothy Snyder könyve, amely L’Homme Ilona gondos fordításában jelent meg magyarul, elsősorban a 2010-es évek orosz, európai és amerikai történelméről szól (ebben a sorrendben), így a magyar olvasó számára is segít, hogy képes legyen tágabb összefüggésekben is szemügyre venni a világban és hazánkban zajló eseményeket.
Mert ha igaza van Snydernek, akkor a 21. század új történései nemcsak eddig sosem volt információs eszközök emberi kapcsolatokat átformáló hatásához, hanem legalább annyira az időhöz, a múlthoz való viszonyunkhoz is kapcsolódnak. A jelen eseményeinek elemzésén túl a könyv az oroszok, európaiak és amerikaiak múlthoz való viszonyáról szól, és minduntalan ezeket a múltképeket bontja, nyomozza vissza, hogy feltáruljon a valódi történelem és annak üzenete.
Snyder a jelenről tudósító történetíró helyzetét Thuküdidész híres ókori történetíróéhoz hasonlítja:
A történelem mint tudomány a háborús propagandával való szembenézésként indult. Az első történelemkönyv, A peloponnészoszi háború szerzője, Thuküdidész gondosan megkülönböztette egymástól a vezérek saját beszámolóit viselt dolgaikról és a döntéseik valódi okát.
A jelenkor története elbeszélőjének problémája hasonló Thuküdidészéhez: hogyan legyen pártatlan és hogyan képes megragadni az igazságot? Snyder válasza kettős: egyrészt a hiteles oknyomozó újságírók munkájára és a szemtanúk elbeszélésére tud támaszkodni, másrészt a történelem, a múlt beható ismerete segít megértetni az eseményeket.
A magyar olvasó számára fontos és izgalmas egybeesés, hogy Snyder a Magyarország számára is döntő jelentőségű 2010-es évet jelöli ki szimbolikus korfordulóként. Ő azonban 2010 kapcsán nem a magyarországi választásokra utal, hanem az ugyancsak 2010 áprilisában történt szmolenszki repülőgép-katasztrófáról ír. Mint ismert, a lengyel kormányküldöttség a katyńi vérengzés 70. évfordulójára, egy közös lengyel-orosz megemlékezésre érkezett volna Oroszországba, Vlagyimir Putyin meghívására. A szerencsétlenség után Lengyelországban a múltra való emlékezés helyett egyre inkább előtérbe került maga a szerencsétlenség és az azzal kapcsolatos összeesküvés-elméletek.
Timothy Snyder korfordulónak értékeli ezeket az éveket, és ezt a korfordulót kísérli meg bemutatni a könyvében:
Talán több is történt 2010-ben, mint amennyit abból felfogtunk. Meglehet korszakváltással ért fel a szmolenszki baleset és a Trump megválasztása között lezajló események forgataga, csak nem érzékeltük annak. Talán most csúszunk át az időérzékelés egyik fajtájából a másikba, mert nem vesszük észre, a történelem hogyan formál bennünket, és mi hogyan csinálunk történelmet.
Snyder ezt a korszakváltást úgy írja le, mint olyan változást, ahol a „szükségszerűség politikája” nyugati ideológiája fokozatosan visszaszorul a keletről induló „örökkévalóság politikájával” szemben. A „szükségszerűség politikája” szerint a demokrácia, a szabadpiac és a globális kapitalizmus terjedése magától fejlődést és így jobb jövőt teremt a tömegek számára. Snyder szerint azért volt eleve hamis ez az ideológia, mert nem vette figyelembe, hogy milyen történelmi erőfeszítésekre volt szükség a II. világháború után Európában és az Egyesült Államokban ahhoz, hogy tömegek tapasztalják meg a szabadságot és a fejlődés lehetőségét. Legkésőbb a 2008-as gazdasági világválsággal Keleten és Nyugaton is sokak számára megkérdőjeleződött ez az ideológia és ezzel megnyílt a lehetőség valami más számára:
A szükségszerűség politikájának összeomlásával a helyét újfajta időérzékelés, az örökkévalóság politikája vette át. Míg a szükségszerűség mindenki számára jobb jövőt ígér, az örökkévalóság a nemzetet egy ciklikus áldozattörténet középpontjába helyezi. Az idő többé nem a jövőbe mutat, hanem körbe-körbe forog, és ugyanazt a fenyegetést hozza vissza újra és újra a múltból. (…) Az örökkévalóság politikusai azt a meggyőződést terjesztik, hogy egy kormány nem segítheti a társadalom egészét, csupán a fenyegetések ellen képes védelmet nyújtani. A fejlődés átadja a helyét a végzetnek.
Snyder szerint a különböző jellegű politikák az idő más és más érzékeléséhez kapcsolódnak. Gondoljunk arra, hogy mennyire másképp telik az idő annak, aki tudja, hogy hazájában a hatalom leváltható, mint aki tudja, hogy ez nem lehetséges, mennyire másképpen annak, aki tudja, hogy a társadalmi viszonyok lehetővé teszik az (egyéni és kollektív) fejlődést, mint aki tudja, hogy ez az egyszerű polgárnak nem adatik meg. Valójában Snyder a szükségszerűséggel és örökkévalósággal szemben bevezet egy harmadik fogalmat is, ami kulcsot ad elgondolásához a politika idejéről: a megújulást, a társadalom, valamint az intézmények megújulását.
Snyder kétféleképpen írja le ezt a változást: az első a történeti leírás, az időrendi sorrendben haladó eseménytörténet, ami arra a hatásra koncentrál, ahogyan Oroszország információs háborúja befolyásolta először magukat az oroszokat, majd az Európai Unió és az Egyesült Államok polgárait is. A korszakváltozás másik megközelítése strukturálisnak nevezhető, ennek során Snyder törvényszerűségeket figyel meg és párhuzamokat von a különböző országokban zajló folyamatok között.
Snyder szerint Putyin a 2000-es években képtelen volt stabil, utódlási szabályokkal és jogállamisággal bíró államot teremteni. 2012-őt követően, egy manipulált választás után Putyin és az őket támogató oligarchák Oroszországot bevezették az örökkévalóság politikájába – egy demokratikusan nem leváltható, autokratikus elnöki rendszerbe – majd Ukrajna függetlenségi törekvése során konfliktusba kerülve a Nyugattal, ezt a politikát kísérelték meg kiterjeszteni az Európai Unióra és az Egyesült Államokra is. A fordulat ideológiáját Snyder szerint egyfelől Ivan Iljin, a 20. század első felében a műveit emigrációban alkotó fasiszta filozófus adta, másrészt az úgynevezett Eurázsia-koncepció, egy új orosz birodalom elgondolása, amelyben az Európai Uniót immár nem partnernek, hanem riválisnak és ellenségnek tekintették.
Az ukrajnai konfliktus kapcsán mindkettőre nagyon szemléletes példákat hoz a szerző. Az oroszok számára Ukrajna az Eurázsia-koncepció próbaköve volt: a birodalmi gondolat jegyében Oroszország és Ukrajna ősidőktől fogva elválaszthatatlan, így különválasztásuk csakis az ellenséges Nyugat támadásaként értelmezhető. Az örökkévalóság politikájának egyik legtökéletesebb illusztrációja az a mai orosz politikai mítosz, amely a Kijevi Rusz (ezzel az orosz állam ősének) alapítóját, Vlagyimirt azonosítja a mai vezetővel, akit szintén Vlagyimir (Putyin)nak hívnak. (A Kijevi Rusz alapítóját valójában Vologyimirnek vagy Valdemarnak hívták, és rabszolgakereskedő viking harcosok vezére volt.) A dezinformációra pedig a legjobb példa az orosz televíziók reakciója a Malaysia Airlines 17-es Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó utasszállító gépének 2014 júliusában történt lelövésére, amit nagy valószínűséggel orosz szeparatisták követtek el. Az orosz televíziócsatornák új és új verziókat terjesztettek a balesetről: és bár jóformán az összes verzió ellentmondott egymásnak, dezinformációként mégis megtette a hatását: az orosz lakosság nagy része az ukránokat hibáztatta a gép lelövéséért.
A könyv érdekes történeti fejezete szól Ukrajnáról, az országról, amelynek köztes helyzetéről, birodalmak közötti történelméről Snyder sokat tud. Az ukránok számára a konfliktus annyit jelentett, hogy hagyják-e országukat gazdaságilag és politikailag teljesen függővé tenni és teljesen lemondanak-e a jogállamról, vagy inkább az EU-hoz közelítenek, annak a törvényességet és a demokráciát képviselő, a társadalmi változást lehetővé tevő modelljéhez. Snyder joggal írja, hogy az európai polgárok alig figyeltek fel rá, és az orosz propagandának köszönhetően nem értették, hogy mi történik a kijevi Majdan téren, ahol ukránok hatalmas tömegei hoztak létre 2013. decembere és 2014. februárja között egy demokratikus önszerveződő mozgalmat.
Ukrajnát az oroszok nem tudták teljesen a befolyási övezetükbe vonni, ez Eurázsia koncepciójuk kudarcát jelentette, ugyanakkor ez vezetett az információs háború kiterjesztéséhez az EU-ra és az Egyesült Államokra.
Ezek a tények ma már közismertek, ezt nem illetheti kétség, mégis felvetődnek kérdések az olvasóban. Mert bár tudunk Oroszország szervezett információs háborújáról, e háború tényleges hatásáról, hatásosságáról inkább csak sejtéseink lehetnek. Snyder nem állítja, hogy mindenről „Oroszország tehet”, ezért is fontos figyelembe vennünk strukturális magyarázatait is, mert ezek kiegészítik az eseménytörténeti részt.
Snyder szerint „Ukrajna történelme a modern európai történelem központi kérdését példázza: Mi jön a birodalom után?” Itt a szerző fontos kritikát mond a mai európai népek közvélekedéséről, akik véleménye szerint általánosan elfogadják a „bölcs nemzet meséjét”. A mese szerint az európai „bölcs nemzetek” a 2. világháború után rájöttek, hogy korábban rossz úton haladtak, és ezért lemondva szuverenitásuk egy részéről szövetségre léptek. Csakhogy a nyugat-európai országok valójában azért választották az integrációt, mert lezárult a gyarmatosító vagy birodalmi korszakuk. A kelet-európai népek más módon, de szintén tévesen értelmezték a saját múltjukat: „Mivel kizárólag a Német és az Orosz Birodalom ártatlan áldozataként látták magukat, a két háború közötti rövid időszakot kezdték magasztalni, azt a rövid időszakot, amikor Kelet-Európában nemzetállamok voltak fellelhetők”, csakhogy ezen nemzetállamok európai keret nélkül nem lehettek stabilak. Snyder megfogalmazása szerint Oroszország az
első posztimperiális hatalom, amely nem biztos révet látott az EU-ban, és az első, amely támadta az integrációt.
Oroszország jól ismerte fel az Európai Unió gyenge pontjait, ezért lett Oroszország az európai szélsőjobboldaliak fő tájékozódási pontja, és viszont: az oroszok ezen szélsőjobboldali pártok fő támogatói.
A brexit kilépéspárti kampányának egyik fő szlogenje, a sokat ismételt „Take back control” („Vegyük vissza az irányítást”) jól megragadta tömegek életérzését, hogy nem ők irányítják az életüket, kiszolgáltatottak a globalizációnak. Az EU elhagyását célzó kampány visszaélt ezzel az érzéssel, amikor az EU elhagyását és a független Nagy-Britanniához való visszatérést ajánlotta megoldásnak. Snyder rámutat, hogy valójában nem lehet visszatérni a független Nagy-Britanniához, mivel az soha nem létezett, az EU-ba való belépés előtt ugyanis az ország egy gyarmatbirodalom középpontja volt. Nagy-Britannia pontosan azért lépett be az EU-ba, mert megtörtént a dekolonizáció. Mivel a brexit fikcióra épült, ahelyett, hogy a nép számára „visszavette volna az irányítást” soha nem látott zűrzavart okozott.
A könyv egyik legfontosabb üzenete, hogy a szabadság felszámolásához vezető út az igazság felszámolásának útja is. Ahogy nagyon pontosan megfogalmazza:
Végső soron a szabadság azon múlik, képesek-e a polgárok megkülönböztetni az igazságot attól, amit hallani szeretnének. A tekintélyelvűség nem abból keletkezik, hogy az emberek ezt kívánják, hanem abból, hogy elveszítik képességüket a valóság és a vágyaik megkülönböztetésére.
Snyder többféle szempontból is annak végiggondolására ösztönöz, hogy milyen ígéret alapján hiszünk a politikai részvételben, egyszóval a demokráciában. Ha a polgárok már nem bíznak abban, hogy demokratikus választásokkal politikai változást tudnak elérni, akkor az pusztán már látszatdemokrácia. Ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy van jó és rossz kormányzás és hogy egy kormány politikája ennek alapján számonkérhető, akkor szintén nem vagyunk képesek a demokratikus politikára. Végül, ha nem tudunk különbséget tenni a valós történések és a politikai fikció között, akkor szintén nem lehetséges működő demokrácia. Snyder fontos gondolata, hogy a demokrácia egy időérzékelést feltételez, amelyben azt tapasztaljuk, hogy másokkal közösen megújíthatjuk a világot.
A 2010-es évekre a kelet-európai és a nyugati társadalmakban többek között a hatalmas jövedelmi egyenlőtlenségek miatt is nagy tömegek veszítették el ezt az időérzékelést és szavaztak autoriter vezetőkre. Ezeket a tömegeket egy olyan múlthoz való visszatérés ígéretével csábították erre, amelynek visszahozatala természetesen illuzórikus volt. Valójában becsapták őket, mert illúzióval helyettesítették a valódi megújulást, amire a szavazók vágytak.
Izgalmas a folyamatok egyidejűsége, hasonlósága, de különbözősége is. Snyder meggyőződése, hogy a demokrácia létrehozása vagy megőrzése a hatalmat ellenőrző intézmények erején múlik, de ezeket az intézményeket azok az emberek tartják fenn, akik bizonyos erényekkel rendelkeznek:
A történelemben megnyilvánuló erényeket tanulmányozva olyan megújulás alkotóivá válhatunk, amelyet senki nem láthat előre.
Timothy Snyder könyve a múlt és közelmúlt beható tudására épül, de nem áll meg itt, hanem nehezen átlátható korszakunkban megkísérli felmutatni ezeket az erényeket.
Isztray Simon
Kiemelt kép: Ramil Sitdikov / Sputnik
