Miután a nagyhatalmak figyelme a XIX. században egyre inkább Ázsia felé fordult, a térség nagy múltú államai sem kerülhették el sokáig a sorsukat. A térség hagyományosan legerősebb hatalma, Kína már az első ópiumháborútól (1839–1842) kezdve félgyarmati sorba süllyedt, miközben Oroszország a Szahalin szigeten vetette meg a lábát, Délkelet-Ázsiában pedig a francia befolyás erősödött meg.
Japán földrajzi elhelyezkedése, szigorú elzárkózása és viszonylagos gazdasági értéktelensége miatt még néhány évig háborítatlan maradhatott, és amikor mégis megjelentek az első nyugati hadihajók a partjainál, ezeken nem brit vagy francia, hanem a szárnyait próbálgató, nemrég még szintén gyarmati sorban senyvedő új hatalom, az Egyesült Államok zászlói lobogtak.
Fegyverek árnyékában
A Tokiói-öbölbe 1853-ban hívatlanul beállító „fekete hajók”, azaz két, gőzzel hajtott hadihajó Filmore elnök parancsára vette célba a felkelő nap országát, és első körben még megelégedtek a puszta megjelenésük jelentette fenyegetéssel. Matthew C. Perry kapitány tárgyalni akart az ország vezetőivel.
Amikor ezt a Kómei császár helyett a tényleges hatalmat gyakorló Tokugava Iejosi sógun megtagadta, Perry katonákkal szállt partra, és közölte, hogy Filmore elnök levelének átvételére akár fegyverrel is kényszeríti a sógunt. Miután átadta a kereskedelmi és diplomáciai szerződés kötésére felhívó írást, Perry elhajózott.
Egy évvel később aztán kilenc hajóval tért vissza a „tárgyalások” folytatására, és hogy a kölcsönös jóindulatot biztosítsa, rögtön Ugara (az egy évtizeddel később Tokiónak átnevezett japán főváros, Edo kikötője) előtt vonult fel, ágyúit a városra szegezve. A sógun annyira megrémült, hogy még a császár véleményét is kikérte, mielőtt belátta, hogy kénytelen tárgyalóasztalhoz ülni.
Kiszolgáltatva
A nyilván igen kellemes hangulatú megbeszélések végén, 160 évvel ezelőtt, 1854. március 31-én a felek megkötötték a kanagavai egyezményt, amely alapján az amerikai hajók előtt megnyílt két japán kikötő, illetve egy amerikai konzulátus is létesült Simoda városában.
E dátumtól szokás a japán elzárkózás végét számolni, azonban az igazán lényeges pontokat négy évvel később, a „Harris-szerződés” néven emlegetett egyezményben fektették le: ekkor adtak a japánok koncessziós jogokat az amerikai kereskedőknek, emellett belementek, hogy amerikai állampolgárok kihágásai ügyében saját hatóságaik nem járhatnak el, ráadásképpen pedig a behozott amerikai árukra minimális vámokat szabtak csak ki.
Illusztráció: Wikipedia