Cseles film ez, realista drámának álcázza kezdetben önmagát, ám hamarosan képes töprengésre vált: mit is jelent az, hogy identitás, hogy lesz az éntudatunk? Végül azonban elhagyja ezt az utat, és kissé érthetetlen módon életérzés-, sőt németfilmmé lesz (azaz kilépünk az általános emberi igényű kérdések mezejéről).
Martha (Sandra Hüller) megtudja, hogy férje marseille-i ösztöndíjjal mehet tanítani, miután megvédte mérföldkőnek tartott doktoriját (a politikai áthallásokat mellőzzük). Itt az utazás ideje, Martha még az utolsókat csomagolja, a férfi pedig előremegy, amikor a rendőrség megjelenik a lakásán, hogy bejelentse, a férfi öngyilkos lett egy parkolóban. A nő az első döbbenet után lassan megismeri férje igazi múltját, és találkozik egy másik férfival is – és innentől tényleg elég sokáig a szerepeinkről szól a film, hogy kit mennyire ismerünk, ismerhetünk, ki mennyire és mennyiben van hatással ránk. Amely elég izgalmas téma, egy feszes, jól átgondolt forgatókönyvvel remek filmet lehetne összehozni, főleg, hogy ilyen csodás színésznőnk van, mint Sandra Hüller. Tán a fiatal David Fincher megoldotta volna… De Jan Schomburg nem oldja meg, csapongani kezd, és végül egy viszonylag sekélyes kritikát fogalmaz meg (többek közt) a németségről – hát az engem annyira nem érdekel.
Mindezzel együtt a film nem élvezhetetlen, sőt, de inkább félig üres, mint félig teli pohár: inkább kihagyott lehetőség, mint pár szép pillanat – kicsit kár érte.
(Kísérőfilmként Szirmai Márton (Mecsek kincse, A süllyedő falu) kisfilmjét láthatjuk, a Legendát, amelyben Hajdu Szabolcs is játszik. Ez is egy geg, mint a remek Szalontüdő, de nem annyira frappáns és bölcs.)
Kinek ajánljuk? Akik szeretnek eljátszani azzal, kik is lehetnének
Kinek nem? akiket zavar a fanszőrzet látványa
