Tudomány bbc history

Tisztes polgár ennek a közelébe sem mert menni

A XIX. századi britek úgy gondolták, a nagyvárosok árnyékos oldalán nyüzsögnek a betörők, szélhámosok, zsebtolvajok, mackósok. De mennyiben felelt meg a valóságnak az előítélet – teszi fel a kérdést Heather Shore társadalomtörténész, a Leedsi Beckett Egyetem professzora –, hogy a szegények egyben bűnözők is voltak? Cikkéből alább egy részletet közlünk.

„A hatalmas londoni alvilág sokaknak mintha egy ismeretlen ország volna” – írta Thomas Holmes, a felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek próbaidejét felügyelő rendőrbírósági pártfogó 1912-ben. „Huszonöt évet éltem le közöttük, s életük, körülményeik nagy hatással voltak rám. Szomorú és kimerítő évek voltak köztük, de felettébb érdekesek„”

Holmes missziósmunkája során évtizedeket töltött a londoni szegényekkel, és szánalommal tekintett rájuk. Ám számára – és igaz ez a korabeli véleményformálókra is – a város „alvilágába” menni olyan volt, mintha egy párhuzamos univerzumba tennénk kirándulást, amely élesen eltér a normális, törvénytisztelő állampolgárok világától.

Az „ismeretlen ország”, avagy „hatalmas alvilág” a hivatásos bűnözők hona volt, ahol rablók és csalók folytatták üzelmeiket és zsebtolvajok nyüzsögtek. Egyértelmű, hogy a tisztes polgárok közelébe se mertek menni.

Megszületett az alvilág

Persze nem ez a kor volt az első, amelyik megpróbálta feltérképezni a brit alvilágot és meghatározni a metropoliszokban élő szegények érzékeny pontját. Jóval azelőtt, hogy Thomas Holmes megmerítkezett volna a lepusztult negyedekben, a tájékozatlanabb látogatókat pamfletek, röplapok vették célba tanácsaikkal, miként kerülhetik el a brit főváros „henye és féktelen lézengőit”, „tagbaszakadt koldusait” és a „hírhedett utcai rablókat”. A XIX. századi irodalomban elszaporodtak az utcai életet és szegénységet taglaló munkák, amelyekben hemzsegtek a megrögzött bűnözők által frekventált csehók, lebujok és bűntanyák.

Talán a Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő által 1867-ben angolra fordított Dante-mű, az Isteni színjáték indította arra a kortársakat, hogy párhuzamot vonjanak a viktoriánus társadalom alsóbb rétegei és a költő alvilági utazása között.

Egy év sem telt el az angol fordítás megjelenését követően, máris nyakra-főre használták az „alvilág” kifejezést a párizsi, kalkuttai, tokiói szegénynegyedek körülírására. A növekvő brit városok, így Birmingham, Manchester, Liverpool, Glasgow és London kapcsán pedig megszokottá vált ily módon meghatározni a felsőbb világgal úgymond párhuzamosan létező bűnözővilágot.

Szegénység és bűnözés

Nem sokat tettek az újságírók, írók és a szociális munkások, hittérítők annak érdekében, hogy megkülönböztessék egymástól a szegénységet és a bűnözést. Gyakran szó nélkül elfogadták, hogy a bűnözés azon alapul, miként öltöznek, milyen környéken élnek, milyen zugban laknak az emberek. Ennek következtében a túlzsúfolt londoni bérházakra rendszeresen a „bűnözés bölcsőjeként” tekintettek.

S mikor a 19. századi kommentátorok az alvilágról értekeztek, mindig bizonyos körzetekre gondoltak, mint Londonban a Saffron Hill és a Field Lane (ahol Fagin „bűntanyája” állt a Twist Olivérben), a Whitechapel és a St. Giles nyomornegyed. Semmi meglepő nincs abban, hogy e helyek szoros kapcsolatban álltak a gyárakkal és a növekvő ipari termeléssel, nagy volt bennük a társadalmi mobilitás, túlzsúfoltak voltak, tömve gyenge színvonalú hajlékokkal és szegényházakkal.

Tolvajok társasága

A könyvekben és cikkekben foglalt korabeli társadalomrajzok rendszerint az ismeretlen és veszélyes Londonba való „utazások” formáját öltötték, bepillantást engedve a közép- és felsőosztálybelieknek alapvetően idegen világba.

Charles Dickens újságírói munkássága e tekintetben is nagy hatást gyakorolt. 1851-es, On Duty With Inspector Field című cikkében a mai Oxford Streettől délre eső St. Giles-i tolvajtanyára irányuló expedícióját írja le a neki védelmet nyújtó Charles Field detektív társaságában.

„Fél tizenegyet üt a St. Giles-i templom órája. Előregörnyedve, meredek lépcsőn lopakodunk le a sötét, fülledt pincébe. Ég a tűz. Az asztal hosszú deszka. Padok mindenütt. A pince dugig van. Főként ifjú férfinépség, eltérő mértékben piszkosan és rongyosan. Néhányan vacsorálnak. Nincsenek lányok vagy nők egyáltalán. Íme, uraim: a hírhedett tolvajok társasága, a Patkányvár!”

A földalatti tolvajtanya, a Patkányvár nagyban hozzájárult az alvilág metaforikus képzeletvilágának berendezéséhez, ehhez hasonló a korszak legtöbb írásában feltűnik. 1869. október 22-én a Pall Mall Gazette beszámol Ann Gilligan esetéről, akit a temzei rendőrbíróság elé idéztek, amiért a tolvajok gyülekezőhelyként használhatták a házát. „Bebizonyosodott, hogy háza hírhedt tolvajtanya, egy közismert tolvajjal él együtt, s ő magát is többször elítélték”, írja a lap.

Charles Dickens 1858-ban. Forrás: Wikipedia

E riportokból is látszik, az alvilág körülírásakor az elvetemült hivatásos tolvaj képe minden korábbinál jobban kirajzolódik. Ez alapján a tolvaj – ide értve a besurranó tolvajt, a betörőt, a szélhámost és a mackóst is – úgymond egy külön „bűnözőosztály” terméke. Ugyanolyan távoli és idegen forma ez a társadalom tisztes rétegei számára, mint a „bűnözőosztály” által benépesített „alvilág”, és saját szokásokkal, zsargonnal, működési területtel rendelkezik.

Az egzotikus bűnöző

A XIX. század második felében a „bűnözőosztály” sorait új, tengerentúlról érkező elkövetők töltik fel a tudósítások szerint.

Külföldiek bűnözők hordái… telepedtek meg London bizonyos körzeteiben, melyeket ügyesen Alsatiává változtattak [Elzász ősi neve itt a törvényen kívüli terület szinonimája], hol a bűn és gazemberség mindenféle faja virágzik.

– lamentált a Reynold’s Newspaper 1898-ban.

A jó öreg idegengyűlölet és a London, valamint más brit városok egyes negyedeibe új közösségeket telepítő időszakos bevándorlási hullámok rémtörténeteket fialtak a külföldi bűnözőkről. De a jogrendre leselkedő új, egzotikus fenyegetéstől való félelmet a modern technológia, így a vasút és az összetett pénzügyi ügyletek elterjedése is szította. Olyan bűntettek kerültek elő, mint a széffeltörés és az aranyrúdrablás bankokból, jobb házakból, vonatokról, valamint pénzügyi svindlik és átverések.

Az egyik legemlékezetesebb eset az 1855-ös nagy aranyrablás, melynek során a Londonból a franciaországi Boulogne-ba tartó vonatról lovasítottak meg 12 ezer font értékű aranyat. A közhiedelem szerint az ilyesmiket nemzetközi kapcsolatokkal bíró, külföldies hangzású neveket felvevő bűnözők követhették el.

Az 1860-as évekre az – akár hazai, akár külföldi gazfickók által táplált – bűnözés elszaporodásától való rettegés oly mértéket öltött, hogy magát az igazságszolgáltatást is kezdte átalakítani. 1869-ben fogadták el a megrögzött bűnözőkről szóló törvényt, amely szerint a feltételesen szabadlábra helyezetteket bármikor bíróság elé idézhették, és ha nem tudták bizonyítani, hogy tisztességes pénzből élnek, újra börtönbe küldték őket. Bár a törvény részben az ausztráliai deportálások visszaesésére reagált, azzal a céllal fogalmazták, hogy megfigyelés alá helyezhessék a lehetséges bűnözőket és a szegénynegyedeket.

Az igazi alvilág

Valójában alig van átfedés a mitologizált bűnözői alvilág és a bűnügyi nyilvántartásokból, a ma már növekvő számban digitalizált bírósági és börtönfeljegyzésekből, újságokból kiolvasható egyéni bűncselekmények között. Ezek azt mutatják, hogy az előkelő társadalmat megigéző és felháborító alvilágban

nem a hivatásos, megrögzött bűnözők dominálták, hanem a piti bűncselekmények és találomra előforduló rendzavarások, melyeket mélyszegénységben és kilátástalan helyzetben lévő emberek követtek el.

Ha az úgynevezett XIX. századi alvilág valódi arcait keressük, a Lydia Lloydéhoz hasonló történeteket érdemes elővennünk, melyek megtalálhatók a Digital Panopticon weblapon, itt az 1780 és 1925 között a londoni központi büntetőbíróságon elítéltek sorsát követhetjük nyomon Nagy-Britanniában és Ausztráliában. Lloyd ellen először akkor emeltek vádat, amikor 1858-ban, 16 évesen nyilvános helyen obszcén szavakat használt, a rákövetkező években több különböző vétségért ítélték el, köztük lopásért, részegségért és rendzavarásért, orgazdaságért. A jogsértés ördögi körébe került, ki-bejárt a tárgyalótermekből, börtönökből.

Fagin. Forrás: Wikipedia

A levéltárakban, múzeumokban hozzáférhető viktoriánus bűnügyi nyilvántartásokban szereplő elítélt bűnözők élete sokkal jobban hasonlított Lydia Lloydéra, mint Dickens mesterbűnözőjéére, Faginéra. Igaz ez a 18 esztendős Mary Bailey-re is, akit 1840-ben vád alá helyeztek, mert a hentesnél elcsente egy nő erszényét. A büntetőbírósági feljegyzés szerint Bailey tagadta, hogy bűnös volna, és saját védelmében nyolchetes gyermekét hozta fel. Ez azonban nem mentette meg attól, hogy tíz évre deportálják.

Hasonló sors várta Elizabeth Jones St. Pancras-i dajkát, akit 1842-ben ítéltek el, mert munkaadójától egy kendőt, egy főkötőt és némi pénzt lopott. Alig 15 évesen állt a bíró elé, de zsenge ifjúkora nem keltett sajnálatot. A Digital Panopticon tanúsága szerint

hét év ausztráliai deportálásra ítélték, de egész életét ott élte el, s végül 77 éves korában hunyt el.

Nehéz pontosan megragadni, milyen is volt a XIX. századi nagyvárosi alvilág. Kétségkívül léteztek visszaeső bűnösök, de nem ők képezték a többséget. Az irodalom és az újságírás bőséges, a város nyomorúságos, bűnöző, a tisztes társadalomra leselkedő aljanépét leíró számadása épp az volt, aminek látszik: irodalmi konstrukció. Arról tanúskodik, hogy ebben a korban mind jobban rettegtek az urbánus társadalomtól és a szociális változásoktól.

A teljes cikk a BBC History legfrissebb, áprilisi számában olvasható.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik