A hatvanas évektől Mohammad Reza Pahlavi hatalmas energiával, szinte példa nélkülien gyorsra tervezett modernizációs programot indított el. A „fehér forradalomnak” nevezett folyamat céljaként igen rövid idő alatt Iránt – legalábbis gazdaságilag – „nyugatosítani” akarta, a fejlett ipari államok szintjére kívánta felhozni, s az évszázad végére Iránt a világ hat legfejlettebb országának klubjában vizionálta.
Színtiszta diktatúra lévén – a New York Times szerint „oly közel áll az abszolút uralkodó eszméjéhez, amennyire ez ma egyáltalán lehetséges” – a rendszer teljes mértékben számításon kívül hagyta a helyi társadalmak és a tradíció erejét, azt, hogy a vallásosság ellen legfeljebb időleges eredményeket hozhat az erőszak.
Miután a reform minden elemét felülről irányították, mérhetetlenül megnőtt az erőszakszervezetek, mindenekelőtt a titkosrendőrség, a SAVAK hatalma.
Az USA atomprogramra bátorította
Jóllehet az elnyomás dacára a hetvenes évek közepétől szinte állandósultak a rendszerellenes tüntetések, a sah magabiztossága nem rendült meg, mert az Egyesült Államok kivételes szerepet szánt Iránnak – a Közel-Keleten Izrael mellett az első számú szövetségese lett.
Washington nem elégedett meg azzal, hogy ontatta az országba a legmodernebb haditechnikát, arra is biztatta, hogy kezdjen önálló atomenergia-programba. Különösen szívélyes lett a sah kapcsolata Carter elnökkel. Amikor a sah és felesége 1977 novemberében Washingtonba látogatott, a Fehér Házban szállhattak meg.
Óriási nemzetközi visszhangot váltott ki, hogy hetekkel később az elnöki pár viszonozta a látogatást, és az egyedülállóan nagyszabású, négyszáz vendéges újévi vacsorán Carter olyan tósztot vágott ki, amelyhez hasonlók Kelet-Európában legfeljebb évtizedekkel azelőtt hangozhattak el.
Megbeszéléseink felbecsülhetetlen értékűek, barátságunk megbonthatatlan, és minden hálám a sahé, akinek tapasztalata és bölcsessége nekem, az új vezetőnek, oly sokat segített. Nincs még egy olyan vezető, akinek nagyobb személyes hálával tartoznék, és akivel mélyebb barátságban lennék
– idézték a lapok.
Mindez akkor hangzott el, amikor nem múlt el hét anélkül, hogy a világban valahol ne zajlott volna jelentősebb tüntetés a sah önkényuralma ellen.
A nép fellázadt
Az első fordulópont 1978 januárjában következett be, amikor az 1964 óta száműzetésben elő Ruholláh Homeini ajatollahot durván becsmérlő újságcikk nyomán az egyik síita vallási központban, Kom városában óriási tüntetés formálódott. A megmozdulást a hatalom sortűzzel verte le, de nem sikerült megakadályoznia az iszlám jelszavak alatt az egész országban elterjedő tüntetéssorozatot, amelyet rendre véres összecsapások kísértek.
A sah nyárig tántoríthatatlan volt, majd óvatos reformlépésekkel próbálta csitítani a mindennapossá váló ellenállást. Szabad választásokat ígért, előbb a SAVAK vezetőjét, majd a 12 éve megbízható szövetségesét, a miniszterelnököt menesztette, s természetesen őket tette felelőssé az erőszak elburjánzásáért. Ennek ellenére az erőszak nem csökkent.
Menekülnie kellett
Több csillapítónak szánt intézkedést tettek, de ezek éppen úgy nem értek célt, ahogy a statárium bevezetése is hatástalan maradt – egész katonai és rendőri egységek álltak a felkelők oldalára. Carter nemzetbiztonsági főtanácsadója, Zbigniew Brzezinski azt javasolta, hogy próbálkozzanak katonai puccsal, amely megmenthetné az amerikai pozíciókat, de erre vonatkozó kérését – emlékiratai szerint – az akkori teheráni nagykövet azzal utasította el telefonon: „Sajnálom, de válaszom nem tűr nyomdafestéket”.
Miután már az iráni elit jelentős része is elhagyta az országot – óriási pénzeket menekítve ki –, a sah 1979. január 4-én a polgári ellenzék egyik vezetőjét, Sápur Bahtiárt nevezte ki miniszterelnökké, aki felszólította őt, hogy családjával együtt távozzon az országból – ezzel talán az életüket is megmentette. Az uralkodó feleségével és gyermekeivel 1979. január 16-án repülőre szállt, és Anvar Szadat egyiptomi elnöknél talált menedéket. (Egy évvel később ott is halt meg rákbetegségben.)
Bahtiár kormánya azonnal amnesztiát hirdetett, feloszlatta a titkosrendőrséget, engedélyezte a tüntetéseket, nemzeti egységkormány létrehozását hirdette meg, továbbá népszavazást ígért Irán további államformájáról és kormányzatáról. Ezek a tervek is hamvukba dőltek, most már nem a világi, hanem az iszlamista Iránnak érkezett el az ideje.
Minden kompromisszumos javaslatát elutasították – kénytelen volt engedélyezni a Párizsban élő Homeini ajatollah hazatérését, akinek a repülőgépe február 1-jén landolt Teheránban. Meghatározó jelentőségű dátum. Nem csak Irán történelmében.
Illusztráció: Wikipedia
