De amíg nem kényszerülünk másfajta kultúrába, másfajta emberek közé, amíg nem verik bele orrunkat a másmilyenség szabályrendszerébe, addig bizony nem tapasztalhatjuk meg, vajon tényleg elfogadóak vagyunk-e. Jodi Picoult regényét végigolvasva pedig komolyan elgondolkodhatunk, vajon hány dolgot utasítottunk el már életünk során csak azért, mert számunkra idegen volt.
Induljunk ki abból, hogy az olvasó már hallott az amishokról, legalább filmen találkozott velük. A könyv története egy békés Pennsylvania állambeli amish városkában zajlik, ahol is egy istállóban pokrócokba bugyolált, halott újszülöttet találnak. A nyomozás során minden egyértelműen Katie Fisher, a csendes, 18 éves amish lány ellen szól. Elle Hathaway, a sztárügyvéd már torkig van a városi élettel, beleugrik az ügybe, de ez azzal jár, hogy kénytelen a családhoz költözni és alkalmazkodni hozzájuk. Ahogyan halad előre az ügy felfejtése, minden egyre bonyolultabbá és érthetetlenebbé válik. A mélyen vallásos, nagyon hagyományőrző közösségben semmi nem az, aminek látszik. Ebben a világban nincsen szürke. Csak fekete és fehér.
Bár van bűntett a könyvben, mégsem szériakrimi, nincs lövöldözés, nem fröcsög a vér, a történet mégis lebilincselő és letehetetlen.
A szerző érezhetően sokat foglalkozott az amish kultúrával, és ennek köszönhetően úgy mutatja be őket, hogy nemcsak közelebb hozza, de el is fogadtatja velünk. Az amishokról ugyanis – lássuk be – nem sokat hallunk, olvasunk. A Discovery hosszabb sorozatot mutatott be Amish maffia címmel – de mint minden ilyen, ez is csak a felszín, és jobbára közhelyek gyűjteménye. Arról viszont nem sokan tudnak, hogy a fiatalokat milyen elvek alapján terelgetik. Nem számít ugyanis a születés utáni megkeresztelkedés, 18 évesen elengedik őket, hogy kipróbálhassák a világi életet, szórakozzanak, barátkozzanak, és ha ezután is úgy döntenek, a közösség tagjai kívánnak lenni, csak ekkor keresztelkednek meg ismét (ezért anabaptista, vagyis újrakeresztelő az egyházuk besorolása). Felnőtt fejjel dönthetik el, gyakorolják-e hitüket az amish közösségben. A gépek és a technológia teljes kizárása vitatható, de mostanában inkább csak irigyelhetjük őket. Milliónyi lehetőségünk van, hogy egymással telefonáljunk, e-mailezzünk, chateljünk, egymást jelölgessük közösségi portálokon – mégis magányosabbak vagyunk, mint ők, akiknek nincs más, csak a család, a barátok, a zöld fű és a legelők. És persze a Biblia, mint életmérce és szabálygyűjtemény.
A történet érdekessége, hogy a nézőpontváltások – melyek egyébként könnyedén összezavarhatnának – itt teljesen egyértelműek és hasznosak. Amikor arra van szükség, hogy az ügyvédnő fejével gondolkodjunk, akkor Elle mesél, amikor kívülről kell látnunk a történetet, akkor változik a nézőpont. Nem mindenki alkalmazza ilyen profi módon. Jodie Picoult korábbi regényeivel is bizonyította, milyen remek író.
Jólesik az időnként megcsillanó humor, önirónia, Picoult egy-egy apró bölcselkedése komolyan elgondolkodtat. Vajon érdemes zsigerből elutasítani, ami nem megszokott? Vagy inkább próbáljuk meg kiszűrni azt, ami nekünk is hasznunkra válhat? És akkor egyszerre kitágul a kérdés: vajon jó-e, hogy ennyire bonyolultan és gyorsan élünk?
Picoult nem viselkedik életmód-tanácsadóként. Nem erőszakol ránk örök érvényűnek tűnő igazságokat. Mesél, és csupán megmutatja, hogy bizony lehet így is. A választás joga az olvasóé.
Jodie Picoult: Egyszerű igazság
Athenaeum Kiadó, 2013
