Látta a magyar válogatott legutóbbi két meccsét, a görögök (0-1) és az észtek (3-3) ellenit?
Láttam, igen, és azt vettem észre, hogy rakkolósabb a játék, mi ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy olyan tüzesek a gyerekek. Ami elgondolkodtató, hogy válogatott szinten nem lehet három gólt kapni, mert onnan már nagyon nehéz visszajönni. Nem tisztem a személyi kérdésekbe beleavatkozni, hiszen erre van a kapitány, de azt mondom,
Marco Rossi szövetségi kapitány meg is jegyezte az észtországi meccs után, hogy magatartásbeli gondok voltak a csapatban.
Ha ezt mondta, akkor annak oka volt. Nem akarom ezt az új gyereket bántani, aki a Lipcsében focizik, de ilyen hibát nem lehet csinálni, hogy fel akar szabadítani, aztán odarúgja a labdát az ellenfélnek. De ez még hagyján, mert utána beívelték a labdát, és nem ugrott fel a csatárral, szerintem ez csak figyelem kérdése.
Hadd védjem meg Willi Orbánt: a görögök győztes góljánál a másik belső védőnek, Kádár Tamásnak nem kellett volna besegíteni, hogy Kosztasz Mitroglu ne fejelhessen ilyen szabadon?
Olyan ember nincs, aki nem hibázik, mi is megtettük. Ebben a mai, törtető futballban jobban oda kellene figyelni, egymást kisegíteni. A mi időnkben is voltak problémák, de rugdostuk a gólokat, volt öt olyan csatár a csapatban, hogy ha közülük kettőnek nem ment, akkor a másik három még mindig el tudta dönteni a meccset. Nekem az tűnt fel, amikor néztem a mai válogatottat, hogy nincsenek klasszisteljesítmények.
Amikor az előbb még nem volt bekapcsolva a diktafon, akkor mondott egy hosszabb monológot, amiből az derült ki, hogy Zámbó Sándor a pályán mindig beleadta a maga stílusát vagy ötleteit a csapat játékába. Sosem volt ebből gond, hogy időnként ment a saját feje után?
Soha! Volt jó pár edzőm, de amit mondtak, azt mindig betartottam. Olyan előfordult, hogy az edző azt mondta, Sanyikám, az lesz a dolgod, hogy menj el a bal szélen, én meg a pályán szembesültem, hogy nem fog menni, úgyhogy ki kell találni valamit. És akkor a félidőben odajött az edző, hogy „Sanyi, köszönöm, nagyon jól csináltad, csak így tovább!” Ami megadta a kellő önbizalmat nekem, és ezt a jó élményt eltettem magamban, aztán a második félidőben elővettem valami új trükköt, és ha az is bejött, akkor azt is elfelejtettem, és megint kerestem egy másik ötletet. Ezt szoktam mondani a gyerekeknek is, ne csak az edzésen, a meccsen, élesben is mutassátok meg, mit tudtok. Sajnos kevésszer tapasztalom, hogy a meccsen is ki tudják hozni azt, ami bennük van.
Apám Fradi-drukker, de amikor megtudta, hogy önnel készítek interjút azt mondta: „Hiába újpesti, a Zámbót azt nagyon bírtam, igazi vagány volt”.
Van erre egy sztorim, amikor a Kovács Imre bácsi lett az edzőnk, akkor jelezte, olvasta ám, hogy az újságban engem fenegyereknek tituláltak. Imre bácsinak az volt a szokása, hogy kettesben elbeszélgetett a játékosokkal. Engem is behívott és elkezdte mondani azzal a sajátos, szinte flegma stílusával, hogy
Zámbó, magáról azt beszélik, hogy nagy gengszter, de nekem magával semmi bajom. Elsőrangú játékosnak tartom, úgyhogy le is zárhatjuk a témát, hozza be a következőt!
Én is le szoktam ülni beszélgetni a gyerekekkel, van hogy fél órát, egy órát eldumálok velük, és a végére talán megértik, amit szeretnék. Nekem anno három másodperc alatt megmondták, hogy mi van, és fogtam az adást.
Ha az UTE akadémiáján nevelkedő gyerekek, akikkel foglalkozik, megkérdezik, hogy Sanyi bácsi, a mai mezőnyből kihez hasonlított leginkább a játéka, kinek a nevét mondja?
Á, nem lehet hasonlítgatni, annyira felgyorsult a játék. Minden kornak megvolt a maga szépsége, de minket a mai fiatalok mindig azzal húznak, hogy ugyan Sanyi bácsi, akkor még hat- meg nyolcszögletű volt a labda. Pedig hát bőr volt az is, sőt olyan kemény, hogy nem tudtam húsz méterre elrúgni, pláne ha vizes lett. A mai fociban sokkal nagyobb hangsúlyt kap a fizikum, sok a könyöklés, sok a durvaság, sok a szabálytalanság, ez egy más világ.
Az 1969-es, csehszlovákok elleni vb-pótselejtező a 4-1-es vereséggel a magyar futball egyik mélypontja volt. Olvastam egy érdekes elemzést a meccsről, illetve arról a korszakról, amiben azt fejtegetik, hogy azért szaladt el mellettünk a nemzetközi futball, mert itthon nagyon sokáig az volt a mantra, hogy bezzeg a magyaros technika, miközben a világon már mindenhol ráfeküdtek az erőnlétre. Ön is részese volt annak a rossz emlékű marseille-i meccsnek, hogy látja ezt a kérdést?
Régen mindenki minket figyelt, edzők, menedzserek jöttek, és el voltak ájulva, hogy ez a kis ország milyen játékosokkal bír. Aztán pár évvel később már mi figyeltük tátott szájjal, hogy mi történik. Sosem felejtem el, 1974-ben barátságos meccset vívtunk az NSZK-val, kikaptunk 5-0-ra, és félidőben mondom a kapitánynak, Illovszky Rudi bácsinak, hogy valami itt nem smakkol.
A külföldiek egyszerűen rájöttek, hogy lehet a technikás magyarokat hatástalanítani, lefaultolom, ellököm, bedarálom fizikálisan, itthon viszont sajnos senki nem volt, aki szólt volna, hogy gyerekek, baj lesz ebből. A mi időnkben nem volt olyan, hogy erőnléti edzés, kimentünk, mindenki egyénileg bemelegített, csináltunk 10×100, 10×50, 10×30 méteres sprinteket, aztán játszottunk.
Legendának számít itt Újpesten, úgyhogy sejtem, hogy a fiatalok többnyire hallgatnak önre. De volt olyan srác, aki azt mondta, hagyja csak, Sanyi bácsi, nem kell megmutatni, tudom én azt? Aztán később odajött, hogy bocsánat, mégis hallgatni kellett volna az öregre?
Hajjajj, volt nagyon sok. Az nagyon megmaradt bennem, amikor egyszer félidőben beszélgettünk a gyerekekkel, erre az egyik odaszólt, hogy „Sanyi bácsi, maga melyik meccset nézi?!” Annyira lehangoló volt, nem haragudtam rá, de megdöbbentem, és egyből azt kérdeztem magamtól, hogy mit keresek én itt?
Az előbb itt volt a Körte, Körtvélyesi István, a csapat edzője, nagyon aranyos, jó gyerek, szuper edzőnek tartom, aki nagyon tanulékony, de úgy veszem észre, hogy néha el kell beszélgetni a gyerekkel.
Lelkizni? Vagy kicsit letörni a szarvukat, az egójukat?
Nem akarok senkit megbántani, de azt tapasztalom, hogy gyakran túl sokat látnak a szülők a gyerekükben. Én is elfogult vagyok velük, de fontos reálisan látni, hogy a gyerek mit tud, és ne legyen konfliktus abból, hogy ki játszik, ki nem játszik, kit tesz be az edző a csapatba. Van, hogy fél évig sérült egy gyerek, aztán a felépülése után egy héttel már jön reklamálni a szülő, hogy ugyan miért nem játszik már.
Ez egy visszatérő probléma utánpótlásszinten, hogy a szülők túl nagy elvárást támasztanak a gyerek elé, vagy az új Messit látják benne, és ezt sikeresen el is ültetik a fejében.
Sajnos találkoztam már olyan gyerekkel, akinél úgy tűnt, csak addig érdekli az egész, amíg lehet azzal menőzni, hogy az UTE-ban focizik. Ácsi, ez nem arról szól, hogy felvesszük a mezt, és akkor le is tudtuk a dolgunkat. Nekem a vérem is lila, más csapatban nem tudtam volna játszani, 17-18 éves koromban elkezdtem és 36 évesen hagytam abba. És látja, még mindig itt vagyok. Sokan tömegsportként fogják ezt fel, de mondok valamit, másfél óra kevés, mert nagyon sokat kell velük beszélni edzés közben, hogy például rögzüljenek a taktikai dolgok.
Szívem szerint én azt a rendszert vezetném be, hogy minden korosztályból összeszedném a legjobb, legtehetségesebb gyerekeket, összeraknám őket mondjuk négy csapatba, és vinném őket folyamatosan külföldi tornákra, mert úgy tudnának a legjobban fejlődni. A többiek maradnának itt, de nem kell megsértődni! Ekkora differencia egy Honvéd és egy UTE között nem lehet. Égett a pofámról a bőr. Nálam ilyen nincs, a szívét lerúgtam volna a másiknak, vagy lekarmoltam volna, nehogy már hat ember között végigcselezze magát! A fejekben kéne rendet tenni, nem attól lesz valaki nagy spíler, hogy látványos dolgokat csinál, mondhatom példának a Busquetset a Barcelonában, egy hosszúkás, elsőre tohonyának tűnő fickó, de mindig meg lehet játszani és mindig tudja, milyen ütemben kell továbbtenni a labdát.
Összességében akkor mi a konklúzió, tud azért hatni a fiatal focistákra?
Tudok, csak idő és türelem kell hozzá. Most már lassan másfél éve dolgozom velük, és néha még szoknom kell a helyzetet, hogy 3-2-re elverünk egy Debrecent, amelyik ott van a spiccen, aztán jön a nyolc-kilencedik helyezett Honvéd, és kapunk egy tízest, majd elmegyünk a Fradihoz, és becsúszik egy hatos. Kérdezem az egyik srácot, hogy mi volt a baj? Erre mondja, Sanyi bácsi, túlságosan tiszteltük őket. Mi van? Tiszteld a szüleid, a tanárod vagy az edződ!
Egy régi vagány nem tudja átadni azt a fajta, jó értelemben vett csibészséget, ami a pályán elengedhetetlen?
Ezek nagyon jó gyerekek, de ez nem baj, és azt kívánom, hogy soha az életben ne kerüljenek olyan cipőbe, mint amiben én jártam. 1944-ben születtem, háborús gyerek vagyok, nem volt piskóta, amiket átéltem. Szegény gyerek voltam, ma sem vagyok gazdag, soha nem kerestem nagy pénzt. Azt kell tudomásul venni, hogy ha valaki az Újpestben focizik, az tegyen meg mindent, legyen alázatos, ne jampizzon, ne az legyen a fontos, hogy milyen a cipője. Nekem évekig Tisza cipőm volt, és 1973 tavaszán eltört a lábujjam, de a Juventus elleni BEK-negyeddöntőn mindenképp játszani akartam.
A végén odajöttek, és elkérték a cipőt, hüledeztek, hogy ők még nem láttak ilyet. Oda akarok kilyukadni, hogy a győzni akarás, a lelkesedés vagy megvan valakiben vagy nincs. Mindig mondom a gyerekeknek, hogy ne csak jó játékosok akarjatok lenni, hanem jó emberek is, akik például meghallgatják, amit a csapattárs mond, és nem kezdenek el vitatkozni, hogy te csak ne dumálj, mert egy évvel fiatalabb vagy. Ha széthúzás van, az már nem igazi csapat. Ezért tartom többre a Barcát a Realnál, mert összetartóbbak.
És mégis a Real Madridnak szurkol, ugye?
Ez így van. Vérzik a szívem, hogy a Ronaldo elment. De becsülöm, mert Messi egy istenáldotta tehetség, Ronaldo viszont rengeteget melózott, hogy ilyen szintre jusson. Ma sincs megtiltva, hogy valaki otthon gyakoroljon az edzés után vagy odaálljon a rúgófalhoz, hogy rögzüljön benne a helyes lábtartás. A mi időnkben is rengeteg tehetséges focista volt, pedig nem voltak olyan egyéni edzések, mint a mostaniaknak, akkor hogy van ez?
Voltak viszont grundok, amit az ön korosztálya általában előszeretettel emleget, hogy mennyire hiányzik manapság.
A grund legnagyobb haszna az volt, hogy az ember a saját bőrén tanulta meg, mit kell máshogy vagy jobban csinálnia. Vékony kiscsávó voltam, mindig ellöktek, olyan pipa voltam, állandóan kék-zöld foltokkal volt tele a lábam, mikor hazamentem. Agyaltam, mit kellene kitalálni, és nagyon sokat gyakoroltam a helyes egyensúlyt, hogy miképp tudom a másikat kizökkenteni. Aztán lementem bokszolni, ott is megtanultam az alaplépéseket, jobbra elmozogni, balra kilépni, ugyanaz volt a pályán is. Persze közben nem mondtam le a fociról, a XV. kerületi Vasasban játszottam, ez a mai REAC, aztán mikor ifistaként nem kerültem be a felnőttbe, megsértődtem, úgy éreztem, hogy többre vagyok hivatott.
Előfordult olyan, hogy a szülők kipécézték maguknak, hogy mit okoskodik ez az öreg focista?
Egyszer volt egy teremtorna, ahol megnyertük a meccset, és az ellenféltől a szülők be-beszólogattak, én meg a végén odamentem, hogy megkérdezzem, mi a baj. Erre jöttek a válogatott szitkok, hogy te ki a franc vagy, húzzál innen, mert agyonverünk. Mérlegeltem magamban a helyzetet, hogy ha felelevenítem a boksztudásom, akkor két ütéssel fejre állítom az embert, de annak az lesz a vége, hogy mehetek börtönbe. Szerencsére jöttek a szülők az én csapatomból, és lenyugodtak a kedélyek, de ez akkor is elkeserítő volt.
Most az UTE akadémiáján dolgozik, de milyen a kapcsolata az Újpest FC-vel?
Semmilyen.
A meccsekre sem jár ki?
Mondta, hogy nem szereti, amikor a gyerekek csapaton belül visszaszólnak egymásnak. Az önök idejében a bajnokságokat sorra nyerő Újpestben volt olyan, hogy a nagy egyéniségek összezördültek a pályán vagy az öltözőben?
Amikor odakerültem fiatalon, ott volt a csapatban a Göröcs Titi, úgy néztem fel rá, mintha két emelettel lejjebb lettem volna nála. Minden vágyam az volt, hogy együtt játszhassak vele és beilleszkedjek abba a csapatba. 18 éves voltam, amikor az edzőnk, a Szusza Feri bácsi, aki soha nem tudta a nevem, azt mondta: „Kisöreg, itt a 11-es dressz, vedd fel, fél évig ez a tiéd, és bárki, bármit mond rólad, küld hozzám”. Soha nem szerettem balszélsőt játszani, de ez a gesztus óriási önbizalmat adott, és azon spekuláltam, hogyan tudnék hasznos lenni a csapat számára. Azt gyorsan beláttam, hogy hangadó nem tudok lenni, de megvolt a saját feladatom, és igyekeztem az erősségeimet kidomborítani.
Olyan kis bogaras fickó lehettem, de figyeltem mindig az ellenfelet, hogy mozog, hova billen, ha csinálok egy cselt, próbáltam előre lejátszani magamban, mi lesz, ha vezetem majd rá a labdát. A lényeg, hogy az én dolgom az volt, hogy elmenjek a baloldalon, és szállítsam a beadásokat egymás után, amit nem is csináltam rosszul, mert rengeteg gólpasszom volt, a társak el is ismerték, hogy sokat köszönhettek a játékomnak. Úgy voltam ezzel, mint a színházzal, ha rossz előadást lát az ember, akkor legközelebb nem megy el, úgyhogy a nekem jutó két felvonásban igyekeztem olyan élményt nyújtani, hogy újra kijöjjenek a stadionba. A mai napig, ha hozzám kerül a labda, abban a pillanatban kikapcsolok.
Egyszer egy interjúban azt mondta magáról, hogy „igazi nagypofájú voltam”. Volt olyan, hogy megbánta, ha megmondta a frankót?
Elég korán fedeztek fel edzőnek, 70 éves voltam. Trakperger Árpi barátom kérdezte meg tőlem, hogy nincs-e kedvem gyerekekkel foglalkozni. Mondtam is neki, hogy előbb is eszébe juthattam volna. Csak azt akartam kihozni ebből, hogy sosem voltam az a típus, aki odamegy valakihez és ajánlgatja magát, hogy itt vagyok. Persze így utólag belegondolva, lehet, hogy hibáztam, és ezt kellett volna csinálni, de nem ilyen pali vagyok. Szegény anyám egyedül nevelt fel, és mindig a becsületre tanított, bár néha muszáj volt rosszalkodni kicsit, különben elvesztem volna. Kicsit elkalandoztam, mi is volt a kérdés? Ja, a nagy pofám? Igen, mindig megmondtam a véleményem, de ezt igyekeztem úgy előadni, hogy azt a másik ne kritikaként fogja fel. A gyerekeknek is szólok, ha látom, hogy egy-egy hibát ki kéne javítani, de ezt jó szándékkal teszem.
Azt hogy viselte, ha olyan védővel került szembe, aki, ahogy az öltözőben mondani szokták, tokától bokáig végigrugdosta?
Engem rúghattak, üthettek-vághattak, tűrtem, egyetlen dolgot nem viseltem el, az alattomosságot. Akkor eldurrant az agyam, alig vártam, hogy ott legyen a labda az ellenfélnél, és tíz centivel fölé tarthassak.
Azt mesélte egyszer, hogy nagyon sokszor kellett megvédenie csapattársát, Törőcsik Andrást a vezetőségnél. Milyen ügyek miatt kellett a védelmébe vennie őt?
Törőt nagyon szerettem, már gyerekként is ismertem, Felsőgödön volt víkendházunk, mellettünk laktak. Emlékszem, Újpesten nem mert bejönni az öltözőbe, szóltam neki, gyere ide, ülj mellém, próbáltam istápolni. Mindig mondtam neki, Törő, legyél okos, ki tudsz menni külföldre, pénzt kereshetsz, megalapozhatod a jövődet. Az a baj, hogy nem volt jó mentalitása.
Túl bohém volt?
Megcsinált az mindent a hülyeségért. Meg is mondtam neki, hogy nem vagy igazi profi, amiben az is közrejátszott, hogy rossz társaságba is keveredett.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetben van most. Nem azért nem megyek be hozzá a kórházba, mert nem akarok, egyszerűen csak nehéz lenne vele találkozni a mostani állapotában. Az én fejemben az a Törő van, aki ott ült mellettem az öltözőben, az az aranyos gyerek. 74 évesen szörnyű lenne látni, hogy egy nálam több mint tíz évvel fiatalabb srác ágyhoz van kötve. Hát milyen élet ez?
Törőcsik volt a legjobb játékos, akivel együtt játszott?
Az egyik legjobb. Azért volt konkurencia, Fazekas Laci, Göröcs Jancsi, Bene Ferike, Fekete, Dunai. A Törő egy kivételes tehetség volt, és sokszor hallom, hogy ha külföldre születik, akkor világsztár lett volna.
Meg is mondtam neki, hogy imádlak, jó gyerek vagy, de testileg, lelkileg gyenge, mert nem tudsz leszokni a káros szenvedélyeidről. Én is dohányoztam, de letettem. Én is piáztam, de leszoktam, mert élsportoló akartam lenni. Abban az elnyomó rendszerben ez volt a kitörési lehetőség számomra. A sport révén az ember eljutott külföldre, pénzt is tudott vele keresni, bár az engem sosem érdekelt, mindig azt mondtam, inkább legyek sóher, szegény, de legyek egészséges.
Említette egyszer, hogy a pénz megöli a mai futballt. Normális állapot az, hogy a magyar futball alig produkál eredményeket, de közben olyan fizetések vannak, amit sok ukrán, holland, osztrák csapatnál is megirigyelnének?
Nem a játékosokat kell ezért szidni, hanem azokat, akik beleteszik a zsebükbe ezt a lóvét. Nekem az is magas, amikor valaki eligazol egy csapattól, aztán két év után kullog haza, mert már nem kell, és ugyanúgy tárt karokkal visszafogadják. A pofámról lesült volna a bőr, ha vissza akarok kéredzkedni.
Szóba került már a marseille-i meccs a csehszlovákok ellen, amit sokan a magyar futball Mohácsának tartottak, hiszen először fordult elő, hogy nem jutottunk ki egy világbajnokságra. Ennyi év távlatából tudja már, mi romlott ott el?
Azt kell mondjam, csak saját magunknak köszönhetjük. Kezdődött azzal, hogy a csehszlovákok elleni prágai meccsen a kapitány, Sós Karcsi bácsi 2-1-es vezetésnél le akarta cserélni a félidőben Mészöly Kálmánt. Végül csak később hozta le, de még így is vezettünk 3-1, aztán Fazekast is lecserélte, és a vége 3-3 lett. Ha ott nyerünk, nincs a pótselejtező, vagy ha nincs a dánok elleni vereség, akkor is megússzuk az újabb csehszlovákok elleni meccset. Marseille-ben viszont már leengedett a csapat, nem volt meg a tartása, az a mindent elsöprő győzni akarás. Mintha lélekben már feladták volna.
Az 1972-es Eb-elődöntő eszébe szokott még jutni? Kikaptunk 1-0-ra a szovjetek ellen, ön pedig kihagyott egy tizenegyest, és később azt nyilatkozta, érezte, hogy baj van, mikor a szovjet kapus szemébe nézett.
Amikor még itthon készültünk, a Gázművek-pályán voltak az edzések, és a Géczi Pistának mindig belőttem a tizenegyeseket. Megmondtam, hogy hova rúgom, és be is lőttem, Illovszky Rudi bácsi ki is jelölt a tizenegyesre.
Az edzésen mindig kifordítottam a lábam az utolsó pillanatban, de itt változtattam, Rudakov pedig túljárt az eszemen. De még így is gól lehetett volna a vége, mert Szőke Pista ért oda a kipattanóra, azonban öt méterről fölé bikázta a labdát.
Még javában dúlt a szocializmus itthon, nem találták meg a kihagyott büntető miatt? Hogy le kellett feküdni a szovjeteknek?
Ó, dehogynem, van is erről egy nagy sztorim. Hiába lettünk negyedikek az Európa-bajnokságon, nekünk nem volt vízsugár a reptéren, mint két éve a fiúknak, behúzott füllel-farokkal jöttünk haza.
Úgyhogy elkezdtem azt terjeszteni, hogy miután hazaértünk, kaptam egy telefont, hogy menjek ki a csepeli kikötőbe, ahol jött nekem egy szállítmány. Ott volt egy ponyva alatt egy T34-es tank, kitelefonáltam a szovjeteknek, hogy ez mi, mire mondták, hogy ez a jutalom az elrontott tizenegyes miatt. Aztán leboltoltam velük, hogy cseréljük le egy Zsigulira a tankot, mert az nem fér be a garázsomba, és azóta is azzal az autóval járok. Úgy képzeld el, hogy ezt bekajálták, és onnantól kezdve soha senki nem szólt egy rossz szót sem.
