Kilencvennel száguldunk Kelet-Örményország útjain. Balra aranybarna szántóföldek, amelyekből fák helyett néha egy-egy ló nő ki. A világnak ezen a részén elég laissez faire a hozzáállás az állatokhoz. Tehenek állnak az út szélén, legelik a gazt, amit más úgyse takarítana be. A közelben kilométerekre nincs ember, csak elszáguldó autók, de a teheneket nem zavarja. Szimbiózisban élnek a teljesen őrült közlekedéssel, csak néha akadnak össze a fogaskerekek, akkor egy tehén kisétál az útra. Az autók óvatosan kikerülik, stressz nincs, duda is csak azért, hogy a tehén megtalálja a valódi helyét az út szélén.

Örményország valószínűleg az egyetlen olyan hely a világon, ahol a sakk része az alapvető oktatásnak. Az általános iskolák alsó tagozatában a matematika és a történelem mellett kötelezően oktatják a hét-, nyolc-, kilencéveseknek. A hivatalos indok az, hogy nem sakkbajnokokat akarnak nevelni, de a sakk jót tesz a fiatalok karakterének.

Tigran Petroszjan országában senki nem lepődik meg, ha az örmény síkság felülről nézve egészen sakktáblaszerű. Csak itt a világos aranybarna, a sötét pedig a felégett tarló. Magyarországon régóta nem égetnek tarlót, hiszen a füst okozta környezeti kár túlmutat azon, amekkora hasznot jelent a táptalajnak. De Magyarországon jó ideje nem élünk mezőgazdaságból. A fennsíkon minden huszadik tarló gyengén füstöl, az autó ablakán az égett gabona illatát hozza be a szél.

Kilencvennel nehéz száguldani, most mégis ez történik. A sebesség relatív, itt pedig egészen vakmerővé teszi, hogy időnként eltűnik az út, majd húszméternyi murva után újra előkerül. Az a normális ügymenet része, hogy ahol elférnek hárman, ott hárman mennek egymás mellet, és ha a szembejövő sávban jobb az út, akkor egészen addig ott közlekednek, amíg nem jön szembe senki. A dolog akkor válik érdekessé, amikor kilencvennel száguldva a szerpentinek hajtűkanyarjaiban – jobboldalt fél kilométernyi hirtelenszőke szakadék – egyszer csak feltűnik háromezer birka. Nem a földön, hanem az út közepén. Hazafelé közlekednek, tulajdonképpen egészen udvariasan, mert a kettőből csak egy sávot használnak, így a helytakarékos kelet-örmény közlekedésben akár két autó is elfér mellettük.

A hazafelé bandukoló birkanyáj ugyanúgy természetes része a közlekedésnek, mint mi vagyunk, kilencvennel a szerpentinen, egy gázüzemű kisbusszal. Senki nem ideges, annak sok értelme úgysem lenne, a birkák egészen ügyesen folynak össze a közlekedéssel, intésre arrébb mennek, de néha meg lehet pöckölni a fülüket az ablakon keresztül. A nyájat elöl egy lovas vezeti, Goris határában állunk. Ez az utolsó nagyváros Arcah előtt, és itt olcsóbb gázt tankolni.

Az állatvilág és a kelet-örmény táj természetes együttélésére tökéletes illusztráció a tehén, amitől senki nem kért vízumot. Hegyi-Karabahba, vagyis az Arcah köztársaságába két fő út vezet nyugatról. A régi úton ereszkedve hirtelen előkerül egy határőrbódé, és a semmi közepén egy kávéautomata. Arcahba vízum kell, de ez könnyen megoldható, hat euróba kerül. A határ pontos vonalán álldogáló tehén viszont nem fizette ki, inkább egyszerűen átsétált Örményországba. Igazából az örményeknek nem is kell vízum, szóval rendben van ez így.

Hogy is kellene vízum, ha egyszer Arcah, vagyis Hegyi-Karabah állampolgárai is örmény útlevéllel utaznak. Ez a de facto országok sorsa. A Karabahról szóló cikksorozat első részében már írtunk arról, hogy pontosan miért is de facto ország Arcah, ez a főleg örmények lakta, de vegyes népességű terület, amelyet Sztálin a Szovjetunió létrejötte után Azerbajdzsánnak adott. Hogy aztán évtizedekkel később innen induljon el az örmény függetlenségi mozgalom, ami nem csak Hegyi-Karabahot és környékét szakította ki Azerbajdzsánból, de Örményországot is a darabokra hulló Szovjetunióból. Karabahnak ára volt. A kilencvenes évek elejének háborújában harmincezer ember halt meg, és máig nincs béke.

Itt kezdődik a keresztény világ, és innen indult a Szovjetunió vége

Hegyi-Karabah a világ egyik legeldugottabb része. Ennek, és két ország folyamatos háborújának ellenére működik itt egy demokratikus köztársaság. De Arcah ennél sokkal többet adott Európának.

Arcah köztársaságának létezését a világon egyetlen állam sem ismeri el. Mármint olyan állam, amit más is elismer. A hasonló helyzetben lévő Dél-Oszétia és Abházia például elismeri, miközben Örményország nem. Az, hogy ez miért alakult így, hosszú és bonyolult történet. Örményország több szempontból is érdekes hely, de az teszi igazán szokatlanná, hogy csak hárommillió örmény él benne, de hétmillió a határain kívül. Ez nagyrészt a Törökországgal nagyon régóta fennálló ellenséges kapcsolatnak és a törökök által máig el nem ismert örmény genocídiumnak köszönhető.

A gyakorlati politikában viszont ennek előnye is van. Örményország lobbija kifejezetten erős, hiszen rengeteg örmény él a világ különböző részein, főleg Oroszországban, az Egyesült Államokban és Franciaországban. Magyarországon 2011-ben hivatalosan 161 örmény állampolgár élt, ami jelentősen eltér a nem hivatalos adatoktól, ezek ugyanis azt állítják, hogy a magyarországi örmény kisebbség akár harmincezres is lehet. Kalifornia kifejezetten népszerű az Amerikában élő örmények között, nem véletlen, hogy ez is egyike a nyolc szövetségi államnak, amely elismerte Arcah függetlenségét.

Az örmény kisebbség olyan hírességeket adott Amerikának, mint a Kardashianok, a System of a Down együttes nagy része és a filantróp milliárdos Aso Tavitian. Ez a politikailag aktív kisebbség hatalmas lendülettel próbálja Örményország és Arcah ügyét szolgálni a világban. Ezzel szemben viszont Azerbajdzsán nem elhanyagolható politikai lobbiereje áll. Azerbajdzsán Örményországnál jóval gazdagabb nemzet, főleg az olajtartalékoknak köszönhetően. És nem óvatoskodik, ha diplomáciai úton kell keresztbe tennie Arcah függetlenségének.

Ez viszonylag sokszor sikerül is. Európa területén jelenleg több olyan ország is van, amelyeket az ENSZ nagy része nem ismer el. Koszovó, Abházia, Dél-Oszétia, Transznyisztria, valamint a kelet-ukrajnai kvázi-köztársaságok, Donyeck és Luhanszk. Ezeknek a kis államoknak több közös tulajdonsága is van. Többnyire legalább néhány oldalról zártak a határaik, és a hétköznapi élet alapvető infrastrukturális szükségleteit furcsa akadályok korlátozzák. Transznyisztriának meg kellett egyeznie a moldáv postával ahhoz, hogy leveleket tudjanak küldeni az állampolgárai, Arcahban pedig kénytelenek örmény pénzt, bankokat és útlevelet használni az emberek.

Cserébe ezekben az országokban, bizonyos kivételektől eltekintve, jellemzően komoly monopóliumot épített ki az állam az erőszakban, ezért gyakran biztonságosabbak, mint a nyugati országok. Arcahban például évek óta egy vagy nulla embert ölnek meg, ami 150 ezres lakossággal számolva alacsonyabb szám, mint Budapesté. Elsőre ijesztően hangzik, hogy Karabahban harminc éve háború van, de Sztepanakert, Arcah fővárosa hajnalban is biztonságos. Inkább mutatja egy középméretű magyar város civilizált hajnali elhagyatottságát, mint egy ostrom alatti főváros nyomasztó stresszét.

Arcahnak saját jogrendszere és igazságszolgáltatása van, amelyet csak részben emeltek át az örményektől. De ami ennél is fontosabb, ez egy működő prezidenciális demokrácia, az ilyen államformák keleti verzióinak minden hibájával és érdemével együtt.

Az ország gazdaságának nagy részét a bányászat és a mezőgazdaság teszi ki. Ezt már Grigory Martirosyan meséli Sztepanakert közepén, a tágas főtéren álló későszocialista téglaépületben. Martirosyan a prezidenciális rendszer első igazi vesztese, hiszen az államminiszteri posztot, amit jelenleg betölt, korábban még miniszterelnöknek hívták. De a feladat ugyanaz, a miniszterelnök szerepe már a félelnöki rendszerben is a gazdaság kezelése volt, miközben a valódi politikai hatalom az elnökhöz, a karabahi állambiztonság korábbi vezetőjéhez tartozik.

Az államminiszter szerint Karabah gazdaságának egyetlen igazán jelentős problémája van, ami hasonlít arra, amivel a nyugati országok is küzdenek: túl sok a közgazdász, túl kevés a traktoros. Arcah lakossága Örményországéhoz hasonlóan képzett és tanult. Itt eleve két-három nyelv az alap, oroszul és örményül beszél mindenki, de az azerit már errefelé is kezdi felváltani az angol. A jelentős francia diaszpóra miatt a műveltebb örmények jellemzően beszélnek franciául is.

Két dolog van, ami a nyugat-európai turista számára azonnal nyilvánvalóvá teszi a karabahi konfliktus lényegét. Az egyik, hogy a Google Maps továbbra is Azerbajdzsán részeként jelöli Karabah zöld hegyeit, a másik pedig, hogy a kintről behozott telefonokon a határt átlépve azonnal elmegy a térerő. A helyiek az azeri lobbit vádolják azzal, hogy megakadályozta a roamingszerződések megkötését a jelentősebb szolgáltatókkal. A magyar Vodafone még segélyhívásokat sem lát itt, pedig a Karabah Telekom elvileg mindent lefed. Van néhány szolgáltató, amely a legendák szerint képes Karabahból roamingot szolgáltatni, a szakértők bizonyos cseh telekomcégekről suttognak, ha senki nem hallja őket.

Arcahba egyébként nem nehéz turistaként bejutni. Ez engem kifejezetten meglepett, mert olyan történeteken nőttem fel Hegyi-Karabahról, amelyek Csecsenföld legveszélyesebb korszakát idézték. Édesapám nagy rajongója a térségnek, de Jerevánba is csak későn sikerült eljutnia, addig pedig különböző történetekkel szórakoztatott egy eldugott hegyekből álló területről, ahova nem érdemes bemenni, mert a rendőrben nem lehet megbízni, a katonaság pedig harcol. Ebből annyi igaz, hogy a katonaság elvileg tényleg harcol.

Sztepanakert főterén sétálva a helyiek azért végignéznek az idegeneken, a kávézók teraszáról pár szem utánunk fordul. Martirosyan szerint tavaly húszezer turista járt az államban, de ezt elsőre nehéz elhinni. Az biztos, hogy az örmények ebbe nem számítanak bele, hiszen nekik nem kell vízum Karabahba. A külföldiek pedig feltűnőek. A Sztepanakert kaotikus épületei között sétáló emberek etnikailag homogének. Az arc örmény vonásait eltagadni eleve nehéz, sötét haj, kerek arc, lapos tarkó, széles orrtő. Feltűnő, ha valaki nem így néz ki.

Stepanakert építészete kaotikus, már amennyiben van neki. A városban sétálva az ember eleve eldugva érzi magát a világ elől, mert minden oldalról hágók szorítják Sztepanakert határai közé. A földből kiemelkedő szocialista tömbházak furcsán keverednek néhány észak-orosz építészetet idéző faerkéllyel és az újépítésű irodák személytelen, hideg félmodernitásával. A város Stepan Shaumian bolsevik forradalmárról kapta a nevét – a kert ironikus módon várost jelent örményül, de hiába keresnénk így a térképen, nem fogjuk megtalálni. A Google Maps Sztepanakertet csak az azeri nevén ismer, Hankendiként.

Ülünk a sötétben egy raklapon, egy másik raklap előttünk az asztal. A kert sarkában egy romos kisbusz áll, mögötte a kerítésen túl látszik, hogy a közvilágítás errefelé tényleg csak jelzésértékű. Dudut iszunk, ami egy emberiesség elleni bűntett. Leginkább a magyar Monyóhoz hasonlít, de mindenki máshogy ismeri. Vodka, bors, olíva. Fedőszart a szarra. A Bardak nevű kocsma hasonlít leginkább arra Sztepanakertben, amit Budapesten kocsmának szokás hívni, csak a városok méretkülönbségeivel arányosan vannak kevesebben. Előttem egy orosz fiú egy arcahi lánnyal arról vitatkozik, szabad-e Sztepanakertet így hívni. Hiszen már a név is baloldali, eleve az oroszok felé való elkötelezettséget jelzi, amiből Karabahnak és Örményországnak rengeteg fájdalma és előnye született. Oroszország nélkül nem lenne kelet-örmény ipar, de nem ülnénk egy de facto államban sem. Sokkal jobb lenne a régi név, ahogy a X. századi melik hercegek hívták: Varanda.

Karabah határán folyamatos a háború. Elvileg 1994-ben tűzszünetet kötöttek a felek, amelyeket a minszki trojka, vagyis az oroszok, az amerikaiak és a franciák felügyelnek. Azóta sem volt igazi tűzszünet, hiszen hétezernél is többször szegték meg. Csak 2015-ben 12 azeri katona halt meg a frontvonalon. De 2016 közepén valami megváltozott.

Április másodikára virradva az azeri hadsereg támadást indított Hegyi-Karabah szinte teljes frontvonalán. A konfliktus négy napig tartott, de a kilencvenes évek eleje óta ez volt az eddig legdurvább összecsapás. Az amerikaiak szerint 350 halott volt, de repkednek ennél sokkal kisebb és sokkal nagyobb számok is. Az agresszióval mindkét oldal a másikat vádolja. Ami biztos, hogy 2015-ben összeomlott az olajpiac, amelyre Azerbajdzsán gazdasága nagyrészt támaszkodik, Alijev elnöknek pedig nem jött rosszul az összecsapás. Pedig egyébként nem járt sikerrel. A sokkal kisebb és sokkal szegényebb arcahi hadsereg nagyrészt visszaverte a támadást, ami azért is meglepő, mert az azeriek annyit költenek évente honvédelemre, amennyi Örményország teljes költségvetése, Arcahéhoz pedig nem is érdemes hasonlítani.

A konfliktus megoldása egyelőre nem látszik, bár mostanában történt pár meglepő fejlemény. Magyarország szerepe viszont még ennél is érdekesebb az örmény-azeri vitában. Ezekkel a Karabahról szóló cikksorozat utolsó részében foglalkozunk majd.