A szíriai Idlib tartomány a szíriai fegyveres ellenzék utolsó mentsvára. A több tízezer ellenzéki fegyveres mellett mintegy 3 millió civil is otthonának mondhatja ezt az egykor főként mezőgazdaságból élő észak-szíriai tartományt. A jelentős civil lakosság fele, egyharmada azonban korábban sosem élt itt, őket a polgárháború elmúlt évei sodorták, kényszerítették ide.
A szíriai kormány, valamint az őt támogató Oroszország és Irán az elmúlt években sajátos taktikát dolgozott ki az ellenzéki területek felszámolására. A felkelők kezén levő egyes bekerített városok, régiók ellen indított támadások vége szinte mindig az volt, hogy a még életben maradt ellenállók, családtagjaik és mindazok a civilek akik nem akartak ismét a kormány uralma alá kerülni, szabad elvonulást kaptak. Damaszkusz mindig betartotta ezt az ígéretét, az úti cél pedig mindig Idlib tartomány volt – kivételt csak az Iszlám Állam terroristáival tettek, akiket nyugat-szíriai bázisaikról Kelet-Szíriába buszoztattak, épp a kurd és amerikai erők orra alá.
Az elmúlt két év forgatókönyve alapján nyilvánvalónak tűnt, hogy előbb vagy utóbb Idlib is a kormányerők célkeresztjébe fog kerülni. A szír-orosz-iráni koalíció a többi ellenzéki gócpont esetében szinte szabadon tevékenykedhetett, az Egyesült Államok hiába jelezte aggodalmát és figyelmeztetett „súlyos következményekre”, ha a lakosságot is bántódás éri, semmilyen következménnyel nem találkoztak a kormányerők.
Fotó: Ugur Can / AP/MTI
Idlib tartomány legyőzésének jelentősége abban áll, hogy ha ezt a területet is visszaszerzi Damaszkusz, akkor
Bassár el-Aszad elnök győztesnek mondhatja magát, Oroszország és Irán pedig egy sikeres katonai beavatkozás szereplője lehet.
Az ellenzék az országon kívülre szorulna, és Idlib visszafoglalása után a nemzetközi közösség is nagy dilemma elé kerülne, mivel sok ország megszakította már a kapcsolatát az Aszad-rezsimmel, így nemigen lenne más választásuk, mint lenyelni a keserű pirulát és ismét felvenni a hivatalos kapcsolatot Damaszkusszal.
A helyzet furcsa, mivel Ankara egyben Moszkva és Irán stratégiai partnere a szíriai konfliktusban, egyszerre ellenérdekelt az USA által támogatott kurdok erősödésében és Aszad túlélésében. Törökország ráadásul Idlib tartomány egy részét már de facto integrálta az országba. A tartomány több tízezer fegyveresének egyik fele török pénzből, török irányítással működik, török líra a fizetőeszköz, amiből török árukat lehet venni. Török mobilhálózaton beszélnek az emberek és a török hadsereg katonái is járőröznek.
Fotó: Cem Genco / Anadolu Agency / AFP
Szeptember elején úgy tűnt, hogy a tartomány sorsa Teheránban fog megpecsételődni. Vlagyimir Putyin orosz, Recep Tayyip Erdogan török és Haszán Róháni iráni elnök a készülő támadásról gyűlt össze egyeztetni, de a török vezető megmakacsolta magát. Joggal, az offenzíva felszámolta volna az elmúlt évek török erőfeszítéseit, úgy, hogy cserébe Törökország csak újabb menekülthullámot kapott volna, és csalódtak volna mindazok a felkelők is, akik reményeiket Ankarára építették az elmúlt években. Erdogan visszakozása miatt a zárónyilatkozat semmitmondó lett, és a nemzetközi közösség izgatottan várta, hogy mi lesz a folytatás.
Kicsivel több mint egy hét múlva Putyin és Erdogan újból találkozott, ezúttal kettesben. A napirend egyetlen pontot tartalmazott: az idlibi offenzíva jövőjét. A tárgyalások stratégiai választás elé állították Oroszországot: megindítja a támadást és ezzel elveszíti Törökországot, amelyet az elmúlt években sikerült leválasztania a NATO-ról és az USA-ról, vagy a szíriai kérdés gyors rendezését másodrangúnak ítéli a török kapcsolat megmentése érdekében?
A válasz egyértelmű lett. Putyin – racionális döntést hozva – meghátrált, és Törökországot választotta, a török álláspont győzött, két hónapnyi orosz győzködés vált feleslegessé. A nyilvánosságra hozott megállapodás értelmében Oroszország lefújta az offenzíva tervét és belement egy állandó tűzszünet kihirdetésébe. Putyin beleegyezett abba a török tervbe is, hogy létrejöjjön a tartomány határain egy demilitarizált övezet, ahol a török és az orosz erők közösen fognak járőrözni. A zóna magától értetődően nem a török-szíriai határon lesz, hanem a kormányerőket a felkelőktől elválasztó területeken.
Fotó: Kirill Kudryavtsev / Sputnik / AFP
Erdogan cserébe vállalta, hogy megpróbál valamit kezdeni az idlibi felkelők másik felével, akik többségében az al-Káida utódszervezetéhez tartozó szélsőséges dzsihadisták, és akik idáig minden külső kontrollnak ellenálltak. A török tervek arról is szólnak, hogy az Idlibben levő külföldi fegyvereseket összegyűjtik és hazaküldik. A megállapodásban kimondatlanul az is benne van, hogy ha Törökország komolyan gondolja saját vállalásait, akkor a tartományban még lesz egy kisebb belháború, a török hadsereg és a vele szövetséges felkelők vagy háborúzni fognak a dzsihadistákkal, vagy megvásárolják egy részüket.
Damaszkuszban és Teheránban biztosan nem örültek az orosz döntésnek, amely gyakorlatilag nyitva hagyja számukra a polgárháború lezárását. A két országnak szembesülnie kellett azzal, hogy Moszkvának a szíriai polgárháború mégiscsak egy mellékhadszíntér, amely segítséget nyújthat számára a legnagyobb biztonságpolitikai kihívás, a NATO és az USA befolyásának ellensúlyozására. Ezért fontosabb Putyin számára a török kapcsolat, és elégszik meg azzal Szíriában, hogy van egy hadikikötője és egy légi támaszpontja a NATO beltengerének tekintett Földközi-tengeren.
Kiemelt képünkön szíriai felkelők gyakorlatoznak Ibdib körzetében. Fotó: Aaref Watad / AFP
