Az elmúlt években havonta jelentek meg olyan cikkek, amik a nehéz, sokszor lehetetlen körülmények között dolgozó (köztük sokszor 14 év alatti), ázsiai országokban élő, fast fashion (H&M, Gap, stb.) márkák számára ruhát gyártó emberek életéről szóltak. Ezzel szemben a luxusmárkák YouTube-videói között több olyat is találni, ahol színes-szagos kisfilmben mutatják meg, hogyan lesz a semmiből gondos kezek alatt bőrcipő- vagy táska, hogyan hímeznek három hétig egy couture ruhát vagy készítenek el egy kalapot a megrendelő igényei szerint.
A cikk egy olyan asszony történetével kezdődik, aki méterenként 1 euró fizetést kap. Számoljuk át: ez most jelenleg 328 forintot jelent. És hogy ez mennyi idejébe kerül? Kereken egy órába, szóval meg is kaptuk az órabérét. Olaszországban, ahol az Eurostat szerint nincs törvényben rögzített minimálbér, nagyjából 7 euró körüli összeget kapnak az egyszerű takarítók. Az asszony egy kabáton dolgozik, ami több mint 5 óra alatt készül el, így könnyen kiszámolható, hogy összesen 1600 forintnyi eurót kap majd egy ruhadarabért.
Remekül érzékelteti a problémát, hogy azt a kabátot, amin 5 eurót keres, a luxus boltokban 800 és 2000 euró közötti összegért árulják. Ez a fizetés egyedül a kínai, bangladesi, indiai és vietnami rabszolgatelepeként működő üzemekkel versenyképes.
Árnyékpiac
A legnagyobb probléma, hogy az említett munkásokat semmi nem védi, nincs olyan szervezet, érdekképviselet, amely jogokat biztosítana nekik a munkáltatóikkal szemben. A legsúlyosabb állapotok Puglia tartományban vannak jelen, ahol egyébként sem magasak a fizetések, így aki valamilyen módon biztosítani tudja a megélhetését, az foggal-körömmel ragaszkodik az állásához, legyen az akármennyire embertelen.
Mivel az egész munkát feketén, szóbeli szerződések alapján szervezik ki és a kifizetések is készpénzben történnek, így a hatóságok sem tehetnek semmit az ügyben, vagy legalábbis nagyon ritka, amikor lebuknak a cégek, de erről majd kicsit később.
nincs az a hivatalos szerv vagy hatóság, ami ezeket a körülményeket ellenőrizni tudná.
Made in Maffia Italy
Ha azt gondolnánk, hogy ez a fajta kizsákmányolás többnyire olyan cégekhez köthető, amelyek gyenge minőségben és nagy mennyiségben forgalmaznak, akkor tévednünk kell. Az olaszországi kizsákmányolás csúcsát a divatipar legendái, a luxusmárkák jelentik, akik kiszervezik helyi manufaktúráknak a munkafolyamatok egy részét és onnantól kezdve nem törődnek azzal, kik és milyen körülmények között dolgoznak nekik. Pontosabban sok nagy cégnek fogalma sincs arról, hogy a kiszervezett részfeladatokat fillérekért osztják tovább a helyi partnerek.
Kivétel persze akad: rengetegen hangsúlyozzák, többek között a Louis Vuitton és a Gucci, hogy rendszeresen küldenek munkatársakat azokra a helyekre, ahová kiszervezik a gyártási folyamatokat, hogy személyesen győződhessenek meg arról, megfelelő körülmények között dolgoznak-e a munkások. A jelenség ettől még létezik, sőt: régiós szinten félelmetes méreteket ölt.
Amit biztosan tudunk, hogy a pénz valahol megakad, a dolgozókat pedig nem fizetik meg rendesen.
Ez a Salento-módi
Ahogy már írtuk: a legdurvább helyzet Puglia régióban van. Olaszországban itt a legalacsonyabbak a fizetések, de komoly problémát jelent maga a munkanélküliség is. A környékbeliek a hagyományosan rossz munkaerőpiaci körülmények miatt úgy gondolkodnak, hogy ha valaki álláshoz jut, azt mindenáron meg kell tartania, mert különben nem lesz más megélhetési forrás. Ezt hívják Pugliában a Salento-módszernek (Salento vagy a Salentói-félsziget Olaszország Puglia régiójának délkeleti része) amelynek a lényege a beletörődés, hogy itt már csak így mennek a dolgok, el kell fogadni, túl kell élni.
A fent írtakat támasztja alá az 53 éves Maria Colamita története is, aki már évekkel ezelőtt otthagyta divatipart.
Tíz évvel ezelőtt nagyon benne voltam, rengeteget dolgoztam, csak akkor tartottam szünetet, amikor a családommal foglalkoztam kicsit
– mondja a nő, akinek a gyerekei már a saját lábukon állnak, így az ő segítségükkel megengedhette magának, hogy új állást keressen. Az asszony most takarítónőként dolgozik, óránként nagyjából hét eurót keres, közel háromszor annyit, mint ruhakészítőként. Colamita azt is elmesélte, hogy korábban rendkívül kiszámíthatatlan volt az életük, mivel gyakran csak akkor kapott fizetést, amikor sikerült eladni azt a ruhadarabot, amit elkészített.
Esély sincs a bukásra
Hogy jogilag mennyire kiszolgáltatott helyzetben vannak történet kisebb szereplői, azt jól mutatja egy bonyolult, évek óta húzódó pugliai persorozat, amiben érintett a híres, cipőket áruló olasz vállalat a Tod’s is. A 2011 óta húzódó pert egy Carla Ventura nevű vállalkozó indította, akinek a cége, a Keope Srl egy Euroshoes nevű vállalaton keresztül gyártott cipőket a Tod’s-nak.
A vád szerint az Euroshoes nem fizetett időben Ventura cégének, aki szerint a megrendelő sokszor nemcsak, hogy késve, de egyáltalán nem utalta át a béreket. Egy helyi bíróság végül a Keope Srl javára hozott ítéletet, az Euroshoes-t pedig arra kötelezte, hogy fizessék ki a Ventura felé fennálló tartozásukat, de akkor már késő volt: a cég 2014-ben csődöt jelentett.
Ventura ezután folytatta a pereskedést, de már képbe került a Tod’s is, akik azzal védekeztek, hogy nem volt tudomásuk a Euroshoes jogsértő magatartásáról. Az ügy jelenleg is tart, jogerős bírósági döntés nem született.
Leeresztő lufi
Jó kérdés, hogy a fenti körülmények meddig tarthatók. A New York Times cikkében taglalt állapotok nem arra engednek következtetni, hogy a Made in Italy lufi egyhamar kidurran, de a leeresztés alighanem elkerülhetetlen. Hiszen előbb vagy utóbb elfogynak majd azok, akik hajlandók lesznek nevetséges pénzért ruhákat varrni, cipőket készíteni, miközben például takarítással nagyságrendekkel többet lehet keresni.
Mert a luxustermékek piacán még mindig hatalmas részesedéssel bírnak a kézzel készített olasz márkák. A Bain&Company piackutató szerint 2018-ra a Made in Italy termékek 6-ról 8 százalékra növelték a piaci jelenlétüket.
