A II. év thermidor havának 9. napján (vagyis 1794. július 27-én) a Konvent – váratlan fordulat – letartóztatja, majd másnap „híveivel” együtt vérpadra küldi Robespierre-t, és
Pedig egy nappal korábban, thermidor 8-ának reggelén, amikor a „Megvesztegethetetlen”, hat hét távollét után, újra megjelenik a Konventben, még senki sem sejti, milyen közel a végkifejlet. Már csak azért sem, mert Robespierre-nek nagyon sok a támogatója a Népjóléti Bizottságban, a Nemzeti Gárdában, a Városházán meg a jakobinusok között.
Mégis, hogyan történhetett, hogy ilyen rövid idő alatt minden hatalom kicsúszott a kezéből, és hogy a párizsi nép, amely korábban bálványozta, váratlanul ellene fordult? Vajon mi lehetett a háttere és kiváltó oka a Konvent-tagok thermidor 9-én szerveződő közös fellépésének (de mondhattam volna összeesküvést is), amelynek áldozatul esett?
Egy rögtönözve végrehajtott preventív államcsínynek a története rajzolódik ki a szemünk előtt, amelyre a politikustársak azért határozták el magukat, hogy az „igazi” bűnös(ök) megnevezésével meg a valóság elködösítésével eltereljék a figyelmet arról, hogy bizony ők maguk is felelősek az akkor már szűken számítva is jó egy éve tartó féktelen vérontásért.
AZ ÖSSZEESKÜVŐK
Robespierre thermidor 8-ának (július 26-ának) reggelén hosszú – jó kétórás – beszédet mond a Konventben, ahová a prairial 22-ei (vagyis június 12-ei) ülésnap óta nem tette be a lábát.
Ha az igazságszolgáltatás a maga megkérdőjelezhetetlen tekintélyével nem szerez érvényt a törvénynek, a szabadság csak üres szó, semmi más…”
– mondja.
Majd arra szólítja fel a Konventet, hogy szabaduljon meg végre a „gonosztevők bandájától”. De hogy kire gondol, homályban hagyja, csak Cambont, a Pénzügyi Bizottság mindenható vezetőjét nevezi meg, aki rögtön szót kér, és erélyesen visszautasítja a vádakat. Mire Robespierre meghátrál. Csakhogy ezzel nem old meg semmit. Mivel a beszédben Cambonon kívül senkit sem nevezett meg, hallgatólagosan mindenkire kiterjesztette a gyanút. Amivel az egész Konventet maga ellen fordította.
Az eset, más időkben, megmaradt volna következmény nélküli incidensnek; ebben a helyzetben viszont annak jele, hogy a forradalmárok között a túlélésért való harc megkezdődött. Hogy mindez csakugyan így van, azt az aznap esti események is igazolják. A Jakobinusok Klubjában, ahol még egyszer el fogja mondani a beszédet, a „Megvesztegethetetlent” nagy éljenzés fogadja, a szintén jelen levő Billaud-Varenne-t és Collot d’Herbois-t viszont kifütyülik (ők a nyár kezdetétől nyíltan szemben állnak Robespierre-rel). Sőt Dumas, a Forradalmi Törvényszék elnöke még súlyosan meg is fenyegeti őket, amire a jakobinusok rá is licitálnak.
Vérpadra! Vérpadra!”
– kiabálják többen is a hallgatóság soraiból. Egy bizonyos: a két frakció közt immár semmiféle megbékélés sem lehetséges. Nem hiába írja a már említett Cambon még aznap az apjának:
Vagy Robespierre, vagy én: holnapra elválik, melyikünk marad életben.”
Thermidor 8-a a terror utolsó napja. A nyolcadikáról kilencedikére virradó éjszakán a Robespierre-rel szembenálló képviselők, a bordeaux-i túlkapásokért felelős Tallien meg a lyoni vérfürdőért felelős Fouché például, továbbá a Közbiztonsági Bizottság tagjai – köztük a vérontásokért szintén felelős Vadier – igyekeznek szövetségeseket keresni. Igaz, Saint-Just a Népjóléti Bizottságban megpróbál összehozni a másnapi ülésnapra egy megbékélést szorgalmazó szöveget, de mihelyt elhagyja a termet, Carnot és Barrère a Népjóléti Bizottság nevében átveszi a Robespierre-hez közelálló Hanriot tábornoktól a Nemzeti Gárda parancsnokságát, majd hajnalra azoknak a névsorát is összeállítja, akiket néhány órával később hallgatóságként be fognak engedni a Konvent karzatára.
Lassan formálódik a Robespierre-ellenes összefogás. Ott vannak a később „thermidoristának” nevezett összeesküvők között azok a megyékbe leküldött képviselők, akiket Robespierre korábban felesleges vérontással vádolt. És ott vannak a Közjóléti Bizottság és a Közbiztonsági Bizottság tagjai (1793-tól gyakorlatilag ez a két bizottság kormányozza az országot). Igen különböző helyeken állnak a forradalmi politika palettáján. Egy dolog azonban összefűzi őket.
ROBESPIERRE BUKÁSA
Másnap (thermidor 9-én) Robespierre és Saint-Just derűsen, magabiztosan megy vissza a Konventbe. Mindketten úgy gondolják, kezükben az összes ütőkártya. A Konvent-tagok azonban se Robespierre-t, se Saint-Justöt nem hagyják szóhoz jutni. Óriási a hangzavar.
Vesszen a zsarnok!”
– kiabálják. Végül egy jelentéktelen, nevenincs képviselő szájából elhangzik a megdöbbentő indítvány: Robespierre-t őrizetbe kell venni. És megtörténik, ami néhány nappal korábban elképzelhetetlen lett volna. A Konvent jóváhagyja az indítványt, mi több, Couthon, Le Bas és Saint-Just őrizetbe vételét is elrendeli. Aznap este, hét óra tájban, Robespierre-t és társait a Közbiztonsági Bizottságból, ahol ideiglenesen fogva tartották őket, fiákeren át is szállítják a Luxemburg-börtönbe.
Itt azonban a börtönparancsnok – hogy, hogy nem – nem hajlandó átvenni a társaságot. Ekkor Saint-Just és Le Bas a Városházára megy, majd este tizenegy tájban Robespierre is csatlakozik hozzájuk. Eközben a Konvent tagjai halálra váltan várják az ülésteremben a fejleményeket. És ha mégis ők húzzák a rövidebbet? Robespierre hívei ez alatt az idő alatt próbálnak valami offenzívát szervezni. A párizsi szekciók nem nagyon reagálnak, de így is sikerül pár ezer embert összetoborozni, és ott vannak még a kartáccsal töltött ágyúkkal az Hanriot-hoz hű tüzérek is. Mindez egyáltalán nem volt jelentéktelen erő. Az ellentámadás azonban elmarad.
A Városháza elé vezényelt két-háromezres tömeg a zuhogó esőben két-három óra után elunja a várakozást, és szétszéled. Lassan a Konvent is összeszedi magát. Sikerül elegendő számú fegyverest összegyűjteni, és a Barras által vezetett csapattal a rakparton át lopva megközelítik a Szajna-parton álló Városházát, majd az őrizetlenül maradt hátsó kapun át hajnali két óra felé betörnek az épületbe. A kavarodásban két pisztolylövés is elhangzik. Lehet, hogy akárcsak Le Bas, Robespierre is öngyilkosságot akart elkövetni? Vagy egy rendőr húzta meg a ravaszt? Tény, hogy a „Megvesztegethetetlent” összetört állkapoccsal szállítják át félig eszméletlen társaival előbb a Tuileriákba, majd reggel hat óra felé a Conciergerie börtönébe.
Robespierre hívei közül, Saint-Just kivételével, épen senki sem úszta meg az akciót.
A Konventnek nem kell perrel vesződnie. Az 1793. március 19-i rendelet óta a tekintélye ellen lázadókat huszonnégy órán belül ki kell végezni. Thermidor 10-én, délután négy óra tájban, a húsz elítélttel – köztük Robespierre-rel és Saint-Justtel – el is indul a kordé a Conciergerie-ből a mai place de la Concorde-on felállított vesztőhelyre (másnap még hetvenen fogják követni őket). A két helyszín között nem nagy a távolság, de akkora a tömeg, hogy csak két és fél órával később érnek oda. És itt hadd adjam át a szót a forradalom legnagyobb 19. századi francia történészének, Jules Michelet-nek:
Egyik hóhérsegéd […], látva a Robespierre-ellenes közhangulatot, csak hogy gyáván kedvében járjon a bosszúvágytól őrjöngő tömegnek, hirtelen letépi Robespierre fejéről az összeroncsolódott állkapcsot tartó kötést… Irtózatos üvöltés… Robespierre ott áll, halotthalványan, iszonyú arccal, amint a fogcsonkok egymás után potyognak ki tágra nyílt szájából… Majd tompa csattanás. És a nagy férfiú nincs többé.”
A BUKÁS OKAI
De vajon mi mozgatta az egyik táborban és mi a másikban a történet szereplőit? Mi volt az igazi tétje a konfliktusnak?
Robespierre 1794 kora nyarára már központi figura az egymással rivalizáló intézmények, hatalmi ambíciók, politikai szövetségek és érdekellentétek bonyolult hálójában. Nem csoda, hogy a Konvent éppen tőle vár – ha tudattalanul is – valami irányjelzést, útmutatást arra nézve, hogy mégis, merre tovább. Mi legyen a terrorral? Folytatni kell, ha lehet, még véresebben, még kíméletlenebbül? Vagy épp ellenkezőleg: beszüntetni?
Akárhogyan is, sokakban motoszkál a gyanú: és ha Robespierre csak még több hatalmat akar, hogy leszámolhasson végre a Konventben és a bizottságokban ülő ellenfeleivel? Ezért várja mindenki olyan türelmetlenül a „Megvesztegethetetlen” thermidor 8-i beszédét.
Robespierre – ahogyan Bronisław Baczko eszmetörténész találóan megfogalmazta – egyszerre akar „még több” és „még kevesebb” terrort. Kevesebb önkényt a megtorlásban és még nagyobb kíméletlenséget a „gazemberek”, a „szabadság ellenségeinek” üldözésében. Csakhogy a Konvent-tagok szemében a „még több” és a „még kevesebb” nem ellensúlyozza egymást, hanem összeadódik. Nekik már régen nem az „erény” vagy a „forradalom sorsa”, hanem tulajdon életük a tét. És reakciójukban nyilván az is szerepet játszik, hogy – ki ezért, ki azért – a terrort illetően valamennyien bűnösnek érzik magukat. Ezért tudnak egymással rendkívül rövid idő alatt szövetségre lépni, ráadásul nyugodt lelkiismerettel.
Ádám Péter teljes cikke a BBC History magazin 2018. júliusi számában olvasható.
Kiemelt kép: Collection Roger-Viollet / AFP
