A tömegtájékoztatás – a 24 órás hírcsatornák és a nyomtatott sajtó egyaránt – egy ideje Emmanuel Macron francia elnök azon bejelentésétől hangos Nagy-Britanniában, hogy 2022-ben Angliába, a British Museumba érkezik a bayeux-i kárpit. A nagy hírverés jogos. Ez a 70 méter hosszú hímzés nem csupán az egyik legtöbbre értékelt középkori műalkotás, de az angol történelem legismertebb évszámának tárgyi illusztrációja is. 1066 a britek számára mindig azt az évet fogja jelenteni, amelyben Anglia és a kontinentális Európa viszonya teljesen új alapokra került – bár ez esetben nem a britek kívánsága szerint.
Két és fél évszázaddal ezelőtt William Stukeley, a Londoni Régiségbúvárok Társaságának titkára a kárpitot „az angol régiségek vitathatatlanul legnemesebb külföldön található darabja”-ként jellemezte. Ez sokként érte a francia régiségbúvárokat, akik régóta azt hitték, hogy a hímzés Normandiában készült. Úgy vélték, hogy elkészítésére Matilda királyné, Hódító Vilmos felesége adott megbízást, hogy maradandó emléket állítson annak a győzelemnek, amelyet férje a trónbitorló Harold Godwinson felett aratott. Ma a legtöbb tudós Stukeley pártján áll. Azt állítják, hogy a kárpit Vilmos féltestvére, Bayeux püspöke, Odo megrendelésére készült – Angliában, angol kezek munkájaként.
Fotó:Isadora/Leemage
A LEGYŐZÖTT GAZEMBEREK
Ám – mivel Odo magas rangú normann személyiség volt, és a kárpitot valószínűleg pompás bayeux-i katedrálisának 1077-es felszentelésére terveztette meg – miért olyan biztosak a szakértők abban, hogy a műalkotás Angliában készült?
Tervezője szinte biztosan tanulmányozta az angol kéziratok színes ábráit, hogy azokból merítsen ihletet. Sokatmondó, hogy ezeket a kéziratokat valószínűleg Canterburyben őrizték. Ezért a kenti város szilárd helyen áll a kárpit szülőhelyéért folyó versenyben.
További támogató bizonyíték, hogy a bayeux-i kárpiton Odo csatlósai is feltűnnek, akik köztudottan befolyásos emberek voltak Kentben. Mi több, a kárpit latin feliratai is angol készítőkről árulkodnak: a szavakat angol helyesírással írták és helyenként óangol betűformák is felbukkannak bennük.
Egy másik ok, amiért a szakértők úgy vélik, hogy a kárpit Angliában készült, az a 11. századi angolszász hímzés minősége. Ha egy Odóhoz hasonló személyiség meg akart rendelni egy honfitársainak legjavát kiemelő, szépen kidolgozott, feltűnő műalkotást, akkor csak a pénzért megvásárolható legjobb hímzőket volt értelme foglalkoztatnia.
A hímzők nemzetisége nem az egyetlen meglepetés, amit a bayeux-i kárpit tartogat számunkra. Rég elkoptatott közhely, hogy a történelmet a győztesek írják. A középkori történelem győztesei nemigen késlekedtek legyőzött ellenségeik hírnevét sárba tiporni, olyan gazemberekként ábrázolva őket, akik bőven megérdemlik a sorsukat. A bayeux-i kárpit esetében azonban nem ez történt.
Fotó: Wikipedia
E látható nagyvonalúság fő haszonélvezője a fent említett Harold Godwinson (a későbbi II. Harold király), aki – mint köztudott – a hastingsi csatában vesztette életét. Erről az angol nemesemberről meglepően kedvezően vélekednek a kortársak.
Harold királya, Hitvalló Eduárd parancsára tengerentúli expedícióra indul. A kárpit nem árulja el az expedíció célját, de kiderül, hogy Vilmos normandiai herceggel akartak valamilyen megállapodást kötni. Bármi volt is Harold küldetésének mibenléte, a dolog hamarosan igen balul üt ki, mivel az ábrázolás tanúsága szerint az angol gróf a Csatornán átkelve letér a hajózási útvonalról és Ponthieu-i Vid Guy gróf fogságába esik. Harold azonban – legalábbis a történet kárpiton elbeszélt verziója szerint – még akkor is megőrzi a hatalom díszes kellékeit, amikor fogolyként átadják Vilmosnak.
Harold ettől fogva vendégként él későbbi végzetes ellenségénél, aki majd kioltja az életét. A kárpit azonban nem siet pálcát törni fölötte. Éppen ellenkezőleg: a hímzés ábrázolása szerint Harold, miközben Vilmos oldalán harcol Conan, a lázadó bretagne-i földesúr ellen, két embert kiment a Couesnon folyóból. Vilmos láthatóan hálás lehetett – a kárpit valószínűleg ezért ábrázolja úgy, hogy éppen fegyvereket adományoz az angol grófnak.
A SZENT ESKÜ
Ezután hamarosan elérkezünk az egész műalkotás egyik legfondorlatosabb jelenetéhez, amelyben Harold éppen szent ereklyékre esküszik. Ezt a képet az angol történelem egyik nagy megválaszolatlan kérdése ihlette: vajon Harold megígérte, hogy félreáll és hagyja, hogy Eduárd király halálakor Vilmosé legyen az angol korona? Poitiers-i Vilmos normann krónikásnak nem voltak kétségei a választ illetően. A hódításról szóló beszámolójában azt írja, hogy Harold
világosan és saját szabad akarataként jelentette ki…, hogy ő lesz Vilmos herceg ügynöke Eduárd király udvarában, ameddig a király él, Eduárd halálakor pedig minden tekintélyével és hatalmával igyekezni fog biztosítani neki Anglia királyi birtokait”
Talán arra számítunk, hogy a bayeux-i kárpit hasonló vonalat követ, mint Poitiers-i Vilmos, aki azzal vádolja Haroldot, hogy olyan ígéretet tett, amelyet nem volt szándékában betartani. De nem így van. Ha az Eduárd király és a hazatérő Harold találkozását ábrázoló jelenetből valamilyen következtetést vonhatunk le, akkor a kárpit valójában inkább az események angol verziójának felel meg.
Fotó: Myrabella / Wikipedia
Úgy tűnik, mintha e jelenetben Eduárd megdorgálná Haroldot. A narratíva itt sem bővelkedik a részletekben, de a vizuális ábrázolás láthatóan az angol történetíró, Eadmer leírásával vág egybe, mely szerint Eduárd így szólt Haroldhoz:
„Hát nem megmondtam neked, hogy ismerem Vilmost, és hogy normandiai utazásod bajt hozhat a királyságra?”
Az iménti idézetből világosan levonható a következtetés: Eduárd nem azért küldte át Haroldot a Csatornán, hogy felajánlja Vilmos hercegnek a trónt.
Bármit ígért vagy nem ígért Harold Vilmosnak normandiai tartózkodása alatt, az öregedő angol király, Eduárd 1066 januárjában bekövetkezett halála szembefordította kettejüket. A kárpit komplex módon tudósít e döntő eseményről: a narratíva jobbról balra halad, hogy közvetlen vizuális kapcsolatot teremtsen Eduárd halála és Harold megkoronázása között. Először Eduárd temetését látjuk a westminsteri apátságban. Utána Eduárd halálát láthatjuk egy kétszintes épület felső szintjén. A betegeskedő királyt körülvevő személyek között Edith királyné is jelen van. Eduárd azonban nem a felesége felé nyújtja a kezét. Ez a megtiszteltetés Haroldot illeti.
VIHAROS IDŐK JÖNNEK…
Sohasem fogjuk megtudni, mi volt a halálos ágyán fekvő Eduárd igazi szándéka, de a kárpit elmondja, mi történt ezután: Haroldot, miután az angol witan (államtanács) trónutódnak választotta, Westminsterben megkoronázták és „Rex Anglorummá kiáltották ki. Ekkor azonban intő jelet kaptak.
Ez a vihar 1066 nyarán és őszén csapott le az angolszász Angliára, amikor Vilmos hatalmas hajóhadat gyűjtött és vezetett át a Csatornán, majd közvetlenül Hastings mellett megütközött az angol sereggel. A kárpit szerint a csatában szoros küzdelem bontakozott ki. Amikor a normannok sorai között futótűzként terjed el a szóbeszéd, hogy Vilmost megölték, a fiatalabb tisztek közül néhányan elmenekülnek a csatatérről, csak azért, hogy a hősies Odo összeszedje őket.
Fotó: Satlegiss / Wikipedia
A bayeux-i püspök közbelépése sokatmondónak tűnik. A szerencse hamarosan a normannok oldalára áll, Haroldot pedig nem sokkal ezután nyílvesszővel a szemében láthatjuk. Halálát egy másik jelenet is megerősíti, amelyben lemészárlásának lehetünk tanúi.
HARC MINDHALÁLIG
Harold halála brutális volt, de nem szégyenteljes. Az angolszász hagyomány szerint csatában meghalni nemes dolog volt – és az angol király inkább kiállt, hogy szembenézzen a sorsával, semhogy az életéért fusson.
Egy kérdés azonban továbbra is megoldatlan marad: vajon a kárpit alkotói miért voltak készek az angol vezér erényeit magasztalni, amikor sok normann ösztönei bizonyára az ellenkezőjét diktálták?
A válasz talán 1066 karácsonyának eseményeiben rejlik, amikor a Londonba érkező Vilmost a westminsteri apátságban Anglia királyává koronázták. Amikor a templomban tartózkodók hangos kiáltásokkal éljenezték az újdonsült királyt, az odakinn álló normann őrök – attól tartva, hogy a kiáltások angol felkelésre utalnak – gyújtogatni kezdték a szomszédos házakat.
Ez a félreértés azt mutatja, hogy a normann rendszer – még az angol arisztokrácia nagy részének megsemmisítése után is – igen bizonytalan volt. Állandóan ott kísértett benne egy angol lázadás lehetősége.
Odo számára politikailag értelmetlen lett volna az angolokat azzal heccelni, hogy a hódításról szóló diadalittas beszámolókkal az orruk alá dörgöli saját vereségüket. Ezért talán egy angol felkeléstől való félelem az oka, hogy a bayeux-i kárpit – felrúgva a több évszázados tradíciót – kedvező színben tünteti fel a legyőzötteket.
A teljes cikk a BBC History magazin 2018. júliusi számában olvasható.
Kiemelt kép: Stephane Maurice / AFP
