Már egy ideje nem is szokás vitatni, hogy Margaret Atwood megkerülhetetlen klasszikust alkotott A szolgálólány meséjével, és a könyvből készült sorozatról is elmondtunk már minden szuperlatívuszt, ami az eszünkbe jutott. Ám a legmerészebb állításom, miszerint ez a sorozat nem csupán a tavalyi év, hanem úgy általában a tévétörténet valaha készült legjobb sorozata, éppen most dőlt meg, a második évad végével. A folytatás ugyanis nem tudod érdemben hozzátenni sem Gileád világához, sem a karakterekhez, az eseménysor pedig effektíve egy brazil (bocs, török) szappanoperához kezdett hasonlatossá válni.
és amikor elköszöntünk June-tól, annak a döbbenete tekert rajtunk még egyet, hogy sem nekünk, sem neki nem volt arról fogalma, hogy hova vezet az útja. Ez természetesen az új évad kezdetén hamar kiderül, de sajnos ennek, ahogy a későbbi eseményeknek is, egyre kopik a jelentősége a forgatókönyv kényszeressége és csapongása miatt – és nem azért, mert elmúlt az újdonság varázsa. Sokkal inkább azért, mert annyi és akkora fordulatot, annyi helyszínt, lehetséges irányt és kimenetelt zsúfoltak bele a második évadba, hogy lassan elveszítette súlyát minden, ami történt – el is hangzott valahol az alkotóktól, hogy tíz évadra is elég lenne, annyi ötletük van, és el is hiszem, látva ezt a bolondokházát.
Onnantól kezdve, hogy June beszáll a fekete autóba, megfordulunk például egész sor különböző helyszínen, és bár érthető, hogy az alkotók szerették volna a Waterford-ház – bevásárlóséták – Nick szobája háromszöget némiképp kitágítani, de régen rossz, ha egy történet a helyszínváltoztatástól válik mozgalmassá. Ám Gileád gonoszságáról és hatásáról filozofálni egy ponton túl más nem nagyon van mit, az emberek párbeszédei pedig nem mélyülhetnek, gazdagodhatnak túl sokat a berendezkedésből adódóan – a felszín vallási lózungokat jelent, a felszín alá meg nem sokat kirándulhatunk, mégis csak diktatúra van – így marad a térbeli mocorgás. Ebből fakad az is, hogy Gileád világának újabb és újabb arcait hozta be a sorozat, illetve megjelennek a kanadai menekültstátuszban élők is, újabb színteret hozva be. Megnézzük a gyarmatokat, de aztán ez a szál is csak a csapongás egy újabb arca: belekukkantunk, nahát, itt ilyen az élet, aztán gyorsan lezárta azt a szálat a sorozat,
A gyarmatok bemutatásának egyetlen létjogosultsága az volt, hogy nagyon erős posztapokaliptikus képeket lehetett róla forgatni, ám mivel ebben a sorozatban a képi világ akkor is erős, ha egy kisszobában ülünk, ez sem lett volna feltétlenül szükséges.
Csaponganak tehát a helyszínek, és csaponganak az események is: June és egyéb szereplők annyiszor szabadulnak ki, aztán mégsem, aztán mégis, aztán majdnem, de nem, hogy érthetetlen, ha ennyi menekülési opciója van a gileádi nőknek, akkor hogy van még ott bárki? Kapunk ezek mellé egy sor teljesen légből kapott eseményt is, ami látszólag előzmény nélkül, és/vagy minimális következménnyel megy végbe, élen egy tökéletesen a levegőben lógó terrorakcióval, belekóstolunk seregnyi lehetséges kimenetelbe, ám mindegyik végén, mint a bumeráng, visszajutunk a kiindulóponthoz. Ráadásul mindez úgy történik, hogy annak ellenére, hogy az események ezerszer váltanak irányt, mégis azt érezzük, hogy lassúak az epizódok, és nem történik semmi – épp azért, mert nincsen súlya a történteknek.
Mint újra és újra felhúzott, majd lógva hagyott kamaszfiú, úgy éreztem magam a sokadik alaposan előkészített, beexponált borzalom, nagy fordulat, cliffhanger után, amiről aztán rendre kiderült, hogy vaklárma, míg a sorozat szépen lassan eljuttatott oda, hogy már nem tudtam azonosulni és bevonódni, mert tudtam, hogy áh, úgysem lesz semmiből semmi. Nem tudok elképzelni nagyobb forgatókönyvi hibát, mint amikor lassan eléred a néződnél, hogy ne higgye el, amit mondasz, a mozgókép ugyanis ettől működik: ha nem hiszek az alkotónak, megette a fene.
És hogy a csapongás teljes körű legyen, kiterjesztették a karakterekre is: főszereplőnk lelkivilágát már érteni, ismerni véljük, ugyanakkor, biztos, ami biztos, ide is bekerült egy gyors csiki-csuki a beletörődés-katatónia vonalon, ami persze, mint ebben az évadban semmi, nem minősül tartósnak. Azt sem lehet tisztán látni, hogy June tulajdonképpen mit akar, mikor ki iránt mit érez, kibe szerelmes például, ha bárkibe egyáltalán.
De nem csupán az ő karaktere rugózik ezen a furcsa gumikötélen, Serena és Fred is folyamatosan ingázik a lelketlen szörnyetegség és az „azért még van szíve” között, amiben persze, értem a valószerűséget, hogy nem mindenki fekete-fehér, de ilyen fokú csapongás ezzel együtt is életszerűtlen. Bár Fred esetében annyi karakterfejlesztés mindenképpen történt, hogy lassan tényleg nem értjük, hogy hogyan lehet vezető pozícióban egy ilyen hihetetlen könnyen megvezethető naiv kisfiú, akihez képest Janine is a helyi szkeptikus társaság élszónoka. Hogy nem tűnik fel neki például Nick érintettsége az összes kavarásban? És ezek csak a főbb karakterek, a mellékszereplők cselekedeteiben is nehéz meglátni az ok-okozati viszonyokat.
Szóval van baj, nem kevés, és ezzel együtt mégsem mondhatom azt, hogy ezt az évadot teljesen elrontották, mert közben azért – ha nem is annyit, amennyit vélhetőleg az alkotók szerették volna, de – a világ valamennyit épült, a karakterek valamelyest gazdagodtak, megmaradt az erős képi világ, és megmaradt a teljesen kiszámíthatatlan arcait mutató nyomasztás is. Megmaradt továbbá egy sor üzenet, ami új, fontos, és megbeszélésre érdemes, és
ami A szolgálólány meséjét még annál is magasabbra emelte, mint ahová önjogán való – pedig az sem rossz szint. Innen Magyarországról nézve, ahol most egyre inkább a nők és az ő méhük válik a közbeszéd főszereplőjévé, pláne él ez az aktualitás. Csak hát kár érte: ha a második évaddal együtt nézem, A szolgálólány meséje már csak egy tök jó sorozat. Ha nem folytatták volna, megmaradt volna annak, ami volt: mestermű.
A szolgálólány meséje nálunk az HBO-n és az HBO Go-n nézhető, a második évadból július 12-e óta az utolsó rész is elérhető már. Értékelés: 7/10.
