Kiskunmajsa belvárosa tiszta, a helyiek barátságosak. A gyógyfürdőnek és élményparknak köszönhetően az embernek olyan érzése van, mintha egy üdülővárosba csöppent volna. Ahogy közeledünk a város vége felé lakó K. Zoltán családjának az otthonához, úgy romlik a helyzet. Egyre több a romos épület, sokak szomorúságára a helyi Vigadó kocsma is bezárt.

Tipikus városszéli utolsó utca, ahova megérkezünk. Az idegen érkezésére kíváncsi gyerekek rohannak ki elénk. „Üdv a pokolban” – kiabálja egyikük, miközben végiggurulunk a zömében romák lakta szegénysoron.

A helyzet korántsem ennyire vészes. A sok omladozó romos épület közül kitűnik egy ház, ami kívülről ugyan nincs bevakolva, de elég pofás. Kiderül, hogy itt lakik a kislányát leforrázó férfi anyja meg a húga is. Nem lehet azt mondani, hogy repesnének az örömtől, amikor megérkezünk, de kedvesek és barátságosak. „Nem kell levetni a cipőt” – mondja K. Zoltán lánytestvére, Ibolya, majd beinvitál bennünket a frissen felmosott házba.

A nappali egyik felén egy fából készült ebédlőasztal, szemben egy méretes LED TV, a kanapén az egyik lány laptopozik. Ki-be szaladgálnak a gyerekek a lakásba, sikongatnak, egészen addig, amíg a nagyi rájuk nem szól, hogy most már az udvaron visongjanak. Mikor megkérdezzük az asszonyt, köztük vannak-e a bátyja gyerekei, így válaszol:

Dehogy, az egyik az enyém, a többi meg az unokahúgomé. Az a szép lány pedig a bátyám előző kapcsolatából született. A testvérem párjának, Ritának kilenc gyereke van, több apától. A nagyokat már korábban elvették tőle, összevissza vannak nevelőszülőknél mindenfelé. A tavalyi forrázós eset után pedig elvették tőle a négy kisebb gyereket is, a kislánnyal együtt.

Mostohaanyámból lett a sógornőm

Közben betoppan a lakásba K. Zoltán első házasságából született nagyobbik lánya, Szabina is. Azt mondja, nem tartja a kapcsolatot a négy féltestvérével, és nincs túl jó véleménnyel a mostohaanyjáról. Többszöri rákérdezésünk után végül azt is kiböki, hogy miért:

Ritának négy külön apától vannak a gyerekei. Mindet elvették már tőle hanyagság miatt. Mióta bevitték aput, már ismét egy új pasija van. Pár hónappal ezelőtt összejött ugyanis a lányom apjának a testvérével. Mostohaanyámból lett a sógornőm.

„Ahány ház annyi szokás” – vág közbe a nagynénje, Ibolya, aki miután valamelyest feloldódik, elmeséli, milyen körülmények közt nőttek fel a bátyjával:

Hárman vagyunk édestestvérek. Szegényesen telt a gyerekkorunk. Zoli volt közülünk talán a legelevenebb és legcsintalanabb. De soha nem volt az a csavargós típus. Összesen négy gyereke született. Három az előző házasságából, és egy Ritától, az akivel, ugye, történt a baj.

Mikor rákérdezünk, hogy szerinte miért vetemedett ilyen szörnyűségre a testvére, hosszasan néz maga elé, majd tördelni kezdi a kezét. Jó fél perc is eltelik, mire válaszol.

Amikor nem ivott, akkor nem volt baj. De amikor ivott, akkor mindig előjött, hogy mi volt korábban és mi nem. Féltékeny volt, mert Ritának sok pasija volt azelőtt, hogy vele megismerkedett. Úgy volt vele, hogy biztos őt is megcsalja majd. De amúgy nem volt vele semmi gond, hol napszámosként, hol pedig közmunkásként dolgozott. Régebben együtt vágtunk disznót, és jókat buliztunk. Csak az a rohadt drog teljesen elvette az eszét. Ilyenkor teljesen hülye volt. Aznap este is be volt állva. Gyógyszerre kábítószerezett, és arra ivott

– mondja. Az asszony sincs túl jó véleménnyel a leforrázott kislány anyjáról, de azt sem lehet mondani, hogy a haragosa lenne. Mikor arra terelődik a szó, hogy milyen természete volt a Ritának, így felelt:

„Nyugodt természetű nő, dolgoztunk együtt. Vele sem volt semmi gond, amíg be nem jött az a rohadt drog. Együtt szívtak a bátyámmal. Kristályt vagy mit szívtak fel az orrukba. Te, mondd már, mit szívtak ezek?” – kiabálja a konyhában mosogató unokahúgának, majd miután ő is megerősíti, hogy kristályt, felénk fordul és folytatja tovább. „Tudja, hihetetlen ez az egész. Még most sem tudom felfogni, hogy történhetett ilyen” – mondja Ibolya, akit a vallomásaiban lévő különbségek miatt (először azt mondta a mentőknek, hogy le lett forrázva a kislány, később viszont azt állította, nem mondott ilyet) arra kértünk, mesélje el, hogyan emlékszik arra az éjszakára.

Hajnal 5 felé átjött anyám és felébresztett, hogy hívjam a mentőket. Nagyon megijedtem, nem is tudtam, mit mondjak nekik. Kihívtam őket, jöttek, azt’ elvitték a gyereket. Rita, az anyja meg ment velük. Kérdeztem Zoltánt, hogy mit tett, de nem emlékezett semmire, mert teljesen be volt állva

– kezdi. Közben végez a konyhai munkával K. Zoltán lánya is, aki azt mondja:

Apa nem volt szigorú soha. Sőt, kimondottan engedékeny volt velünk. Nem én vagyok a kedvenc gyereke, hanem a fiú tesóm, de a kislányomat és a másik két unokáját is nagyon szereti. Én nem hiszem el róla, hogy ezt csinálta. Most sem hiszem el.

Közben ismét Ritára terelődik a szó. Kiderül, hogy az asszony már nem a saját otthonában, hanem az új párjánál lakik. Azt követően költözött el, hogy az apa fivére a történtek után odaköltözött a családjával. K. Zoltán húga tagadja, hogy ők üldözték volna el az asszonyt.

Oda ne menjetek, azok veszélyesek

„Nem zavarta el senki. Fogta magát azt kiment a házból” – mondja Ibolya. Azt nem tudja megmondani, hogy a leforrázott kislány édesanyja hova költözött, de az éppen laptopját bújó rokon lány egy pillanatra felnéz, és kiböki a címet.

„De oda ne menjetek. Azok veszélyesek” – kontráz azonnal a börtönben ülő férfi húga, de aztán gyorsan túl is lép a témán. Elpanaszolja még, hogy többször is küldött 4-5 ezer forintot a börtönbe a bátyjának, ám ő soha nem kapta meg a pénzt. Állítólag azt mondták neki, hogy azért, mert a pénz rabtartásra ment. Már szedelődzködünk, amikor megjelenik K. Zoltán édesanyja. A megtört asszony elmeséli még, hogy a fia azóta változott meg, hogy fejbe vágták egy baltával, de amikor a részletekről faggatjuk, csak legyint.

 A nagynénémnél voltak. Akkor is ittak. Jött a bátyám komája és ordibálni kezdtek egymással. A veszekedés vége pedig az lett, hogy fejbe vágta a baltával. Csoda, hogy nem halt meg. Azóta csomó mindent elfelejt

– mondja Ibolya.

Elköszönünk, majd K. Zoltán pár házzal arrébb lakó fivéréhez vezet az utunk. Oda, ahol történt a szörnyű eset, és ahonnan Rita elköltözött. A kapu tárva-nyitva van, a házból pedig kiszűrődik a gyerekzsivaj. Csengő nincs, ezért jobb megoldás híján bekiabáljuk, hogy jó napot.  Harmadik köszönésünkre végül kijön K. Zoltán testvére.

A kert végéből és a szomszédból előkerülnek a férfi gyerekei és unokája is. A lányok szemmel láthatóan meg vannak illetődve, beszélni egyikük sem akar. „Megnézhetnénk, hogy hol történt az eset?” – vágunk azonnal a közepébe. „Persze, de előbb szólok a lányoknak, hogy mossák ki a zuhanytálcát, mert csupa kosz” – mondja, majd miután látja, hogy senki nem mozdul, egy-két cifrább kifejezés kíséretében maga megy be, hogy kiszedegesse a tálcába dobott cigarettacsikkeket.

Miközben többször is leönti egy-egy lavór vízzel a lerakódott port, a fotelban tespedő egyik távolabbi rokona kezdi heccelni a takarítás és az ottlétünk miatt. „Zsolti, rólam is mesélsz, vagy forrázzalak le?”  – mondja, majd azonnal jön is a viccesnek szánt válasz: „Majd inkább én forrázom le a családodat.”

Belépünk mi is, a látvány több mint sokkoló. A tusolóban minden úgy van, ahogy K. Zoltán hagyta a tavaly januári bűncselekménye után. Mikor rákérdezünk, hogy miért nincs meg a vádiratban is szereplő zuhanykabin és miért nincs csap és tusolórózsa a tusolóban, a férfi így válaszol:

Itt volt a zuhanykabin. Csak az öcsém teljesen szétverte. Azt hitte, hogy ha szétveri és eltünteti a bizonyítékokat, akkor majd nem jönnek rá, hogy mi történt

– mondja Zsolt, majd elmeséli, hogy szerinte mi vezetett a szörnyűséghez.

 Szerelemféltés miatt mérgesedtek el ennyire a dolgok. De hogy melyik volt féltékeny a másikra, azt már meg nem mondom. A testvérem gyógyszert szedett, ivott és drogozott. Kristályt szívott. Ilyenkor teljesen kifordult magából és nem azt csinálta, amit kellene. Állandóan felhozta, hogy Ritának már hány pasija volt.

K. Zoltán bátyja Szankon lakott a családjával, amikor a tragédia történt, azt mondja, hogy csak három-négy hónappal ezelőtt költözött be a fivére házába. Abba viszont nem akar belemenni, hogy miért és kihez költözött a sógornője. „Ez az ő ügyük” – mondja. Aztán kiderül az is, hogy miért ennyire visszafogott. Azt akarja, hogy béke legyen köztük és Rita hozzátartozói között.

A kislány édesanyjának a családja idejött az eset után. Betörték az ajtót, a szoba ablakát és jól elgyepálták a testvéremet

– mondja. A férfi bár közvetlen és barátságos, minden rezdülésén látszik, hogy nem szívesen beszél a történtekről és a család belügyeiről. Amikor a régi családi sztorik kerülnek szóba, akkor feloldódik egy kicsit. Végül az is kiderül, hogy mitől vesztette el a fivére az egyik szemét.

Ez egy nagyon régi történet. Nem volt otthon senki. Elkezdtünk játszani, párnacsatáztunk. A néném családjából valaki kést dobott, de ahogy dobta volna a párnába, az öcsém beleszaladt

– a sztorit azonban már nem tudja befejezni, mert a fotelben elnyúló rokon hamar közbevág. „El ne hidd, amit mond. Ő dobta ki a tesója szemét” – mondja egy kaján vigyor kíséretében.

Itt aztán véget is ér a beszélgetés. K. Zoltán testvére finoman, de határozottan tudtunkra adja, hogy ideje mennünk, mert dolga van. Megköszönjük, hogy beengedett bennünket, majd elindulunk utolsó helyszínünk, a leforrázott kislány anyukája felé. A ház, ahol most lakik sokkal szegényesebb. Nemhogy kapu, de kerítés sincs az utca felől. Az udvaron kifeszített kötélen lógnak a ruhák, az ajtó helyén lévő piszkos-narancssárgás fólián pedig jól elférnek egymás mellett a legyek. Beköszönünk, de a füle botját sem mozgatja senki. Végül egy nyúzott pólóban kijön egy srác, és a szomszédban lévő cimborája felé veszi az irányt. Mikor utánaszólunk, hogy a Ritához jöttünk, megáll. Előbb jól végigmér bennünket, majd visszalép és bekiabál az ajtón:  „Rita, keresnek” – mondja, aztán megy is tovább.

Hamarosan az asszony is megjelenik. Gondterhelt arcáról és a viseltes szürkés ruhájáról lerí, hogy milyen sanyarú élete van. Sem ő, sem pedig az új családja nem tűnik olyan veszélyesnek, mint amilyennek beállították őket. Nem különösebben barátságosak, de nem is ellenségesek. Mikor elmondjuk, hogy mi járatban vagyunk, Rita kis híján sarkon fordul. Aztán amikor az udvaron lévő ütött-kopott, valaha fehér asztal felé vesszük az irányt, és megkérjük, hogy legalább egy percre üljön le, némi vonakodás után végül meggondolja magát, és így szól:

Összesen kilenc gyerekem van. Négy fiú és öt kislány, 24 éves a legnagyobb. Bácsalmáson vannak elhelyezve nevelőszülőknél. A kicsi már jól van, Kecskeméten jár oviba. Most lesz négyéves.

Mikor megkérdezzük tőle, hogy miért nem volt ott a másfél héttel ezelőtti bírósági tárgyaláson, elég furcsa történettel áll elő: elindult a távolsági buszhoz, de mire kiért a megállóhoz, elvesztette a pénzét. Elmondja, hogy  mindennaposak voltak náluk a családi balhék, majd kérésünkre elmesélte, hogyan emlékszik az ominózus éjszakára:

Az egész úgy kezdődött, hogy jól megvert. Alig bírtam kimenekülni a házból. Pedig ott volt Zolinak az anyja is. Kértem őket, hogy segítsenek, hogy ne bántson, de semmit nem tettek. Ő pedig jött és kegyetlenül megvert a gyerekek előtt. Azt követően művelte ezt az aljasságot Bellával, hogy elmenekültem a házból

– mondja meggyötörten. Mikor arra kérjük, hogy beszéljen arról, mi zajlott náluk a négy fal között, kezébe temeti az arcát.  „Nem akarok erről beszélni” – suttogja. Rákérdezünk, hogy rendszeresen verték-e, bólint. Már kifelé kísér bennünket a nem létező kapun, amikor megkérdezzük, hogy milyen büntetést érdemel szerinte a kislányuk apja. Azt mondja:

Felakasztást. Forrázzák le őt is, úgy szenvedjen, mint ahogy a két és fél éves kislányom is szenvedett.