A történet az 1959-es moszkvai nemzetközi vásáron kezdődött, az akkor még amerikai alelnök, Nixon és a szovjet főtitkár, Hruscsov „konyhavita” néven elhíresült szóváltásakor.
Mielőtt még összeszólalkoztak volna a két világrend által kínált életminőség kapcsán, Nixon a Pepsi kóla standjához is elkalauzolta a szovjet főtitkárt, aki – a tudósítások szerint – Ugyan nem ez volt az utolsó csepp a pohárban, hanem az amerikai mintakonyha gépezetei, Hruscsov valószínűleg még súlyosabb dührohamot kapott volna, ha rájön, tudta nélkül egy zseniális PR-húzás főszereplője lett.
Nixon ugyanis a Pepsi nemzetközi részlegének igazgatója, Donald M. Kendall kérésére tett róla, hogy Hruscsov megkóstolja az italt. Mivel Kendall annak ellenére döntött a kiállításon való részvétel mellett, hogy főnökei kételyüknek adtak hangot, muszáj volt felmutatnia valami nagy eredményt. Ezért előző este a nagykövetségen kereste fel Nixont, és a lelkére kötötte, hogy mindenképp adjon egy Pepsit Hruscsov kezébe. Fotósokat is állított az ügyre, az elkapott pillanat pedig bejárta a világsajtót, óriási – szinte ingyen – hírverést biztosítva a márkának.
Azonban Kendallnek ennél is nagyobb tervei voltak. Miután akciója nagy lökést adott karrierjének, hat évvel később már a vállalat vezérigazgatója volt, álma pedig az volt, hogy termékét bejuttassa a szovjet piacra. Hosszú tárgyalások után végül 1972-ben sikerrel járt, ezzel (A vasfüggöny mögé már korábban bejutottak, Magyarországon például a nagy rivális Coca-Colát már 1968-ban palackozták, egy évvel később pedig a Pepsi gyártása is beindult.)
Vodkáért kólát
A kóla nagy sikert aratott szovjet földön, ám akadt egy kis probléma: a Szovjetunió nem tudott vagy nem akart pénzzel fizetni az italért, ezért A cég jó minőségű Sztolicsnaja vodkát kapott, amit aztán az Egyesült Államokban értékesített busás haszonnal.
Igen ám, de az 1970-es évek végére már évi több millió palack kóla fogyott a Szovjetunióban, az amerikaiak pedig nem ittak ennyivel több vodkát. Ráadásul a Szovjetunióval szemben az afganisztáni beavatkozás miatt amerikai kereskedelmi korlátozásokat léptettek életbe, ezért a kóláért cserébe tehát valami mást kellett kapnia a Pepsinek.
Így történhetett, hogy A cég így néhány napig – a tengeralattjárók számát tekintve – a világ 6. legerősebb hadiflottájával büszkélkedhetett.
Mivel ez éppen a Coca-Colával folytatott állandó rivalizálás tetőpontján, az úgynevezett kólaháború idején történt, a kortársak azzal viccelődtek, hogy a Pepsi a tengereken próbálja kivívni a győzelmet, Kendall pedig George Bush elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját fricskázta azzal, hogy
mi gyorsabban fegyverezzük le a Szovjetuniót, mint ti”.
Egyébként a cég nem tartotta meg a hajókat, hanem egy svéd vállalatnak adta azokat tovább, amely ócskavasként dolgozta fel a kiszuperált monstrumokat.
Olajszállító és kereskedelmi hajók
De ezzel sem volt vége a furcsa üzletek sorának. A következő évben egy újabb, hárommilliárd dollár értékű szerződés született. A Pepsi 26-ról 50-re növelte volna palackozóüzemeinek számát, de modernizálni is akarta azokat, hogy nedűjüket üvegpalackok helyett immár dobozban és műanyagpalackokban is árusíthassák.
A tovább emelkedő becsült fogyasztásért cserébe pedig a Sztolicsnaja további kizárólagos amerikai értékesítési jogai mellett tíz, ezúttal új építésű olajszállító és kereskedelmi hajót kaptak volna, amelyeket egy norvég hajózási vállalat vett volna bérbe. sőt a cégcsoporthoz tartozó Pizza Hut is megjelent volna a kommunista államban – igen ám, csak az közben megszűnt létezni.
A Pepsi vezetőségének hosszú hónapokba telt letárgyalni az orosz és más utódállamok képviselőivel, hogy akkor tulajdonképpen mi is a helyzet, és miközben ők félkész teherhajókat hajkurásztak ukrán gyárakban,
A védett pozíciót elvesztő Pepsi mindent megtett előnye megőrzése érdekében, még a moszkvai városkép ikonikus elemeivé vált neonreklámokat is elhelyeztek a Puskin téren, de a barter megállapodással szerzett tengeralattjárók kora a Szovjetunióval együtt tűnt el a történelem színpadáról.
Kiemelt fotó: AFP/Marwan Naamani
