A török hadsereg január 20-án indított támadását az afrini enklávé ellen. A kurdok lakta terület az Aszad-rezsim ellen harcoló felkelők területe és Törökország közé ékelődött, de az elmúlt hét évben békében tudott létezni a két ellenséges szomszéd között. A helyzete azt követően vált feszülté, hogy az Iszlám Állam elleni háború során a szíriai kurdok jelentősen megerősödtek, hatalmas területeket foglaltak el Észak-Szíriában, majd ezeket megpróbálták összekapcsolni Afrinnal is.
Törökország számára ez a folyamat elfogadhatatlan volt, mert úgy tekint a szíriai kurdokra, elsősorban a hegemón politikai erővé vált Demokratikus Egyesülés Pártjára illetve a YPG nevű milíciájára mint a törökországi kurdok függetlenségéért küzdő Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) fiókszervezetére. Ha valaki elveszett volna a sok név és rövidítés között, leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy
2017-re a szíriai kurdok jelentősen megerősödtek, uralmukat kiterjesztették Kelet-Szíria jelentős, arabok lakta területeire is. Az Egyesült Államok támogatásával elfoglalták a terrorszervezet fővárosát, Rakkát, közben azonban szerettek volna területeikről Afrin felé is egy folyosót nyitni. Ezt Ankara nem tűrte, és inkább elfoglalta magát az enklávét is.
A szíriai konfliktus sokat elárul a világ nagyhatalmainak erőviszonyairól és a nemzetközi kapcsolatok kaotikus jellegéről. Az USA szerepe ebben a polgárháborúban különösen zavarosnak és érthetetlennek tűnik, mert vagy a régi klisék alapján fogalamazzuk meg elvárásainkat, vagy már temetjük Washingtont, de egyik sem helyes.
A török beavatkozás kapcsán gyakran előkerült az kérdés, miként lehetséges, hogy egy „NATO-szövetséges” megtámadja az USA helyi partnerét, a kurdokat? Ám fölösleges belekeverni ebbe az egyenletbe a NATO-t, amelyik semmilyen szerepet nem játszik a szíriai konfliktusban. Itt konkrét nemzeti érdekek ütköznek, ráadásul a legalapvetőbb nemzetbiztonsági szinten. Az USA van nehezebb helyzetben, mert egy ponton túl (ami az Iszlám Állam megdöntése) nem érdeke jelentős erőket ott állomásoztatni, és főleg nem érdeke ezért háborúba keveredni más államokkal.
A másik – elsőre érthetetlen – helyzet ebből fakadóan a kurdok és az amerikaiak kapcsolatát kérdőjelezi meg. Hogyan lehetséges, hogy ha az USA így „kihasználta” a kurdokat idáig, akkor most nem védte meg őket a török támadással szemben?
Bár talán furcsának hangzik, de washingtoni szemszögből nézve a hatalmas kiterjedésű kurd autonómia az Iszlám Állam elleni háború „mellékterméke”. A szíriai kurdok már az amerikai jelenlét előtt is jelentős területeken tudták önállósítani magukat (akár azon az áron, hogy korábbi ellenségükkel, az Aszad-rezsimmel csendes együttműködésben éltek együtt), de az amerikai (légi) támogatás megsokszorozta lehetőségeiket. Washington sosem biztatta a kurdokat önállósodásra, sosem jelezte azt, hogy Afrin – ahol amerikai katonák sosem jártak – ugyanolyan védelem alatt áll, mint a kelet-szíriai kurd területek.
Ha nagyhatalmak játszótereként fogjuk fel a világot, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy ma már a helyi szereplőknek, a bábuknak is van ráhatásuk a folyamatokra, sőt gyakran még irányítani is tudják a nagyokat. A szíriai kurdokra éppen ezért nem lehet az USA bábjaként tekinteni. Ahogy ez nem igaz az Aszad-rezsimre sem: Damaszkusz – igaz, korlátozottan – de ugyanúgy megpróbálja befolyásolni, sőt manipulálni Moszkvát és Iránt, ahogy az a kettő a szíriai kormányt.
A szíriai kurdok diplomáciai érzékére jellemző, hogy miután Kelet-Szíria tele lett amerikai bázisokkal, Afrinba orosz megfigyelőket invitáltak. Az orosz katonai rendőrök majd egy éven át állomásoztak az enklávéban. A kurdok azt remélték ettől, hogy védelmet jelent egy török invázió ellen. De tévedtek. Oroszország az utolsó pillanatban kivonta a katonáit, viszont felajánlotta közvetítését Damaszkusz felé. Ezután a szíriai kormány és Moszkva még többször felajánlotta, hogy ha a kurdok elfogadják az Aszad-rezsim uralmát Afrinban, a török inváziót leállítják. Ki tudja miért, a kurdok elutasították az ajánlatot, így a sorsuk a menekülés lett a nyilvánvaló török túlerővel szemben.
A szíriai polgárháborúban rövid időn belül két fordulat következett be. Egyrészt Törökország újabb területet kebelezett be a kurdok kárára, másrészt Damaszkusz sikeresen (bár véresen) számolta fel a főváros mellett utolsó jelentősebb ellenzéki enklávét. Erdogan török államfő további kurd területek elfoglalását ígéri, amelyek azonban már amerikai védelem alatt állnak. Az orosz aktivitás jelentősen lanyhult az elmúlt időszakban, talán a hétvégén megtartott elnökválasztás vonta el a figyelmet és az energiát.
A következő hónapokban a belső és külső szereplők újrarendezik soraikat. Washington elszántnak tűnik a kurdok területeinek megvédésére, most került nyilvánosságra a Pentagon 2019-es beszerzési terve, amelynek keretében 25000 Kalasnyikovot és 20 millió lőszert terveznek beszerezni a YPG számára. Amikor legutóbb szíriai kormánymilíciák és a Wagner csoport nevű orosz zsoldoscég bepróbálkozott egy kurdok kezén levő olajfinomító ellen, az amerikai légierő vérfürdőt rendezett.
Ha a Trump-adminisztráció a törököket is megakarja állítani, akkor komolyan oda kell magát tennie a diplomácia terén is. Washingtonban most irányváltás van készülőben, az Irán elleni fellépés meg fog erősödni. Mivel Teherán az Aszad-rezsim egyik, ha nem a legfontosabb partnere, még az is elképzelhető, hogy Trump megpróbálja Moszkvát és Ankarát is kijátszani az irániak ellen valamilyen geostratégiai megegyezés keretében. Példa lehet az orosz és török érdekek fokozottabb figyelembevétele, elismerése Ukrajnában, Szíriában, Afganisztánban vagy a Kaukázusban, cserébe az Irán elleni fellépések támogatásáért. Láttunk már ilyet és lehet, fogunk 2018-ban is.
Kiemelt képünkön lebombázott épület Afrinban. Fotó: AFP / Nazeer al-Khatib
