Ideje végre túllépni azon, hogy a transzneműek abnormális torzszülöttek

Hétfő hajnalban a 90. Oscar-gálán – ami egyébként zsibbasztóan unalmas volt –, ahogy azt Enyedi Ildikó megjósolta, a Testről és lélekről sajnos nem hozta el zsinórban a harmadik magyar Oscart: a legjobb idegen nyelvű film díját elvitte előle az A Fantastic Woman című chilei film. A Testről és lélekről értékéből ez nem vesz el semmit, a kategóriagyőztes kiléte viszont annál érdekesebb: a film ugyanis egy transz nő történetét meséli el egy transz színésznő alakításában. Az pedig, hogy egy ilyen érzékeny témájú film győzni tudott, ha nem is változtatja meg egy csapásra a közgondolkodást, mindenképpen irányt mutat abban, hogy miként is beszél a filmnyelv a bináris genderkategóriákba nem illő emberekről.

Hol van már az Ace Ventura?

A transz nőkkel szemben négy fő sztereotípiát határoz meg a téma szakértője, Michelle Diane Rose: prosti, pszichopata, bohóc, áldozat. A filmek ezt csak leképezik: a filmtörténet jelentős részében a transzneműek, ha egyáltalán valahogy szóba kerültek, akkor is csak mint undor és nevetség tárgya. A ’94-es Ace Ventura-filmben állati nyomozónk kétszer hányja tele a vécét, majd egy teljes tubus fogkrémet elhasználva alaposan fogat most, letépi ruháit, kukába gyömöszöli és felgyújtja, végül pedig zokogva, hosszan zuhanyzik. Tekintsünk most el attól a szintén vitatható húzástól, hogy a jelenet a nemi erőszak áldozatainak karikatúrája – ők szoktak a filmekben így reagálni a velük történtekre – és nézzük, miért is teszi ezt Ace? Mert ekkor tudja meg, hogy Einhorn nyomozónő és egy bizonyos Ray Finkel nevű férfi, Ace egyik gyanúsítottja egy és ugyanaz a személy – márpedig Ace és a nyomozónő csókolóztak. Ace később nyilvánosan is leleplezi Einhornt, erőszakkal közszemlére téve az Einhorn lába közti dudort, mire az összes jelenlévő férfi öklendezni kezd.

Ez a film persze vállaltan volt suttyó, továbbá ez csak egy példa, de jól leképezi a ’90-es-2000-es évekbeli vígjátékok hozzáállását: azon kellene nevetnünk, hogy az „abnormális” transz női karakterek megtévesztik és elcsábítják a „normális” férfiakat, majd lelepleződnek és nagyon szégyellik magukat, és ha a szégyen nem lenne elég, a leleplezés nem ritkán a karrierjüket is elsodorja. Ám ennél még fontosabb, hogyezek a nők szinte mindig negatív karakterek, bűnözők, csalók, zsarolók, gyilkosok, ÉS ezt a szerepüket ugyanazzal a súllyal kezelik a filmek, mint a nemi identitásukat, e két információt gyakran egyszerre leplezik le, a reakciók pedig többnyire azt sugallják, transznak lenni még rosszabb, mint, mondjuk, terroristának.

A dolog iróniája, hogy ezek a filmek inkább a saját alkotóikról mesélnek: visszataszító és velejéig gonosz teremtményekként ábrázolni a transz nőket valójában a ciszgender heteroszexuális férfiak félelmeiről mesél, akik saját gyenge lábakon álló férfiasságuk megsérülésétől rettegnek ezekben a helyzetekben. A 2000-es évekre ez ki is domborodik a hasonló történetszálakkal operáló filmekben – többnyire erősen altesti haverfimekről beszélünk –, ezekben ugyanis a transz nők már kimondottan a tipikusan gyenge, férfiatlannak beállított férfi karaktereket cserkészik be.

Ekkorra a transz nők többé-kevésbé kikerültek a bűnöző skatulyából, és megkapták a rendelkezést saját testük felett annyira, hogy identitásukat nem mások fedik fel erőszakkal, hanem ők maguk, ráadásul szégyen nélkül, teljes természetességgel kezelve azt. De még mindig undort váltanak ki a férfiakból, akkor is, ha azok eredetileg – sőt, akár még leleplezésük után is – vonzódnak hozzájuk, a megoldás pedig, hogy vonzalmukat, vagy azt, hogy élvezték a kalandot, titokban kell tartani. Ez alapján transz nőkhöz vonzódni nem annyira valódi tabu, mint inkább fétis, amint bármilyen egyéb, a normális(nak kikiáltott)tól eltérő szexuális vágy, „csináld csak, haver, csak ne mondd el senkinek.”

Hát, nincsen olyan messze

Hollywood mára már fel tud mutatni minimum két híres transz figurát, ez pedig kétségkívül hozott változásokat. Érdekérvényesítés, mondanám, ha a szó nem idézné fel egyből a túlburjánzó bürokrácia porszagú hangulatát – mindenesetre Hollywood ma már tudja, hogy transz emberek rovására lehet épp expliciten poénkodni, csak nem érdemes, abból ugyanis botrány lesz. A Zoolander 2-t például több tízezer aláíró tiltatta volna le egy az egyben, mert a filmbeli androgün modell All karaktere leegyszerűsítve, túltolva és karikatúra-szerűen csúfolja a nem bináris genderűeket. Pontosabban nem csak ezért: a petíció megszületésének másik oka az volt, hogy ezt a figurát Benedict Cumberbatch játszotta. Aki egy ciszheteroszexuális férfi.

Ez ugyanis a transz karakterek filmes megmutatásának örök hiányossága: nem elég, hogy ha ábrázolják is őket, akkor is néhány ritka kivételtől (A fiúk nem sírnak, 1999, Transamerica, 2005) eltekintve botrányosan, de mindezt úgy teszik, hogy ezeket a figurákat nem transz színészek és színésznők alakítják, hanem teljesen egyértelműen heteroszexuális férfiak és nők. Ennek csupán egyenértékű variánsa az, ami a Zoolander 2-ben történt. A film egyébként is olyan naprakész, mintha az alkotók az utóbbi huszonöt évet egy biciklibelsőben töltötték volna: ha már nem rúgtak volna eleget All figurájába, azáltal, hogy önmagával házasodik össze, jelzik, hogy a transz/genderfluid emberek szükségszerűen abszurdak. De még ennyi sem kell: a film boldogan mossa össze transzokat a különféle fétisek gyakorlóival, a poliamorokkal meg a bestialitással – miközben a címszereplő minden furcsa, esetleg negatív tulajdonságát jóváteszi az a tény, hogy dicséretes heteroszexuális párkapcsolatban végzi, ráadásul megtalálva elveszett fiát, apaként.

A Zoolander persze legalább olyan szándékoltan suttyó, mint az Ace Ventura, de nem kell nagyon keresni a példákat, amelyek bizonyítják: haladtunk ugyan, de nem vagyunk még ott az oly nagyon vágyott (vagy éppen rettegett) elfogadásnál. Deadpool karaktere például látszólag über-progresszív, pánszexualitását ügyes sajtóanyagokban kommunikálták a világ felé, ugyanakkor a progresszió álarca mögött azért egyértelmű az állásfoglalás. Hogy például a szerepcserés szex belefér ugyan, de inkább csak azért, mert mindez egy klasszikus heteroszexuális szerelmi párkapcsolatban történik, amely szerelem ereje a film központi szála, míg minden fent leírt – queernek tartott – szexuális játszadozás másodlagos a történet szempontjából, és eleve: vicc tárgya. A Deadpool genderügyben sem sokkal jobb, mint elődei: a nem klasszikusan nőies, izmos, „pasis” nő csak gonosz lehet, míg a klasszikusan nőies Vanessa egy angyal, akiért megéri küzdeni. A film tipikus példája annak, amikor egy stúdió pontosan tudja, mit engedhet meg magának: az LMBTQ közösséget nem lehet már nyíltan kifigurázni, de elég egy látszatintézkedés és ügyes kommunikáció (Deadpool pánszexuális!), hogy elterelje a figyelmet a sztereotípiákról.

Aztán jött a tévéforradalom, már megint

Hollywood lemaradása azért is egyre látványosabb, mert közben a transz emberek elkezdtek láthatóvá válni a popkultúrában, és ahogy olyan sok mindenben, itt is a tévésorozatok iskolázzák le a filmgyártást. A Transparent és a Nyolcadik érzék – mindkét, transz karaktereket is felvonultató, esetleg a történet középpontjába helyező produkció kisképernyős. Ezek közül a Transparent a leghíresebb, a sorozat és főszereplője is fel tud mutatni egy-egy Golden Globe-ot, Emmyből meg egész gyűjteményük van – ugyanakkor furcsa öszvérje ez a transz emberek reprezentációjának, hiszen, bár a történet a felfedezett és megélt transz identitásról szól, főszereplője megint csak egy heteroszexuális férfi színész. Azzal együtt, hogy Jeffrey Tambor egészen fergeteges, mégsem ugyanaz a sztori, mint hogyha egy transz nő játszaná a sorozatbeli Maurát.

Eggyel tovább lépve, a transz színésznők felemelkedésének illusztrálására használt Laverne Cox karrierjének is egy tévésorozat, a Netflix Orange Is The New Blackje adott igazi lendületet. Ez a sorozat már megugrotta, amit jó ideje várt a transz közösség: transz karaktert transz színésznő alakít. Laverne Cox személyében is történelmet írt, amikor az első nyíltan transz színésznő lett, akit Emmyre jelöltek, sorozatbeli figurája is forradalmi. Karaktere, Sophia Burset transz identitása se nem titok, se nem nevetség tárgya, cserébe helyet kapnak a sorozat eseményeiben olyan problémák, amelyek a transz emberek és hozzátartozóik életében teljesen valóságosak megvetéstől elfogadásig. Sőt, arról is mesél a széria, hogy a család elfogadása sem a történet vége, ha ez megvan, akkor még az elfogadónak is el kell fogadtatnia környezetével, hogy ő elfogadó – agyrém.

Lehetne még beszélni Caitlyn Jennerről, ugye, ám az ő transz identitása, nemváltása sokkal inkább a bulvár- és celebkultúra része, vagy ha ettől eltekintünk, akkor is egy személyes történet, így vele kapcsolatban maradjunk ennyiben. Pláne, hogy van jobb példánk: a Nyolcadik érzék, szintén a Netflixtől. Itt sok minden összeér, transz alkotók, transz színésznő, transz karakter és történetszál – még ha ez utóbbi ki is lóg a problémakibeszélésből, sci-firől lévén szó. A sorozat három alkotójából kettő nem más, mint Hollywood dísz-transzneműi, a Wachowski testvérek, akik olyan sután, botrányosan kezelték saját transz identitásuk felfedezését, hogy az még a legelfogadóbb rajongók számára is nehezen volt követhető vagy átélhető emberi küzdelem. Ettől tekintsünk most el, mert a Nyolcadik érzék közben nagyon fontos mérföldkő a transz emberek popkulturális jelenlétében, hiszen amellett, hogy Jamie Clayton transz nőként játssza el sorozatbeli transz karakterét egy olyan történetben, ami egyébként is feszegeti a szexualitás és az emberi összekapcsolódás határait.

Hogy látva lássanak

Ebben a térben járunk, amikor Hollywood eljut odáig, hogy megcsinálja A dán lányt – ami lehetett volna óriási előrelépés, ha nem sikerül annyira félre. A film kétségkívül fontos küldetést vállalt azzal, hogy egy valóban élt karakter, Lily Elbe nemváltoztatását mesélte el, ám azzal, hogy nem mutatta meg főhőse motivációit, az egészből inkább egy nőiruha-fétisfilm kerekedett, melyben a férfiként sokrétű, izgalmas főhős nőként egy felszínes liba lett. Így aztán a hiteles transz történetek bemutatása továbbra is ott maradt, ahol mindig is létezett: Hollywoodon kívül.

Merthogy a filmtörténet, felismerve a tényt, hogy nem bináris nemű és szexualitású emberek mindig is léteztek, már jó ideje vonultat fel hiteles transz történeteket – még ha legtöbbször ciszhetero színészekkel is – de szinte kevés kivétellel az európai, latin-amerikai és ázsiai filmes színtérről. Rainer Werner Fassbinder német rendező filmje, az Amikor 13 újhold van egy évben például egy nemváltoztatáson átesett nő utolsó napjait meséli el meglehetősen keserűen és felkavaróan – bár férfiszínész alakításában, de már 1978-ban, ami önmagában is forradalmi tény. A kontinens egy másik részéről Pedro Almodóvar spanyol rendező egész sor filmjében vonultat fel transz karaktereket és színészeket, klasszikusa, a Mindent anyámról – amivel elhozta a legjobb idegen nyelvű film Oscarját – is tipikus példája annak, hogy az európai filmművészet sosem nem riadt vissza a témától: a Mindent anyámról előtt két évvel szintén egy európai transz történet, a francia Életem rózsaszínben volt ott a díjszezon élvonalában.

A ’90-es évek végén, majd a 2000-es években egyre-másra bukkantak fel ezek a történetek, lassan egyre több transz színészt is látunk – de szinte mindig Hollywoodon kívül, így vagy úgy. A legközelebb Hollywoodhoz egy amerikai függetlenfilm volt: a 2015-ös Sundance-kedvenc Tangerine, mely új, immár tényleg progresszív irányt jelölt ki – úgy technikailag, mind tartalmilag. Sean S. Baker filmjét ugyanis elejétől végéig iPhone-nal vették fel, és ami még fontosabb, különösebb faksznik nélkül, érzékenyen és okosan beszél transz karakterek történeteiről, és nem hagyja ki azt sem, hogy mindehhez transz színésznőket alkalmazzon. Annál nagyobb volt a felzúdulás, amikor filmet végül nem jelölték Oscarra – az A Fantastic Woman győzelme mintha kicsit ennek a mellőzésnek lenne egyfajta jóvátétele.

Ínyenc adalék a történetben, hogy a chilei film a fizikai valóságra is érdemi hatással lehet: miután találkozott az A Fantastic Woman Oscar-gáláról hazatérő csapatával, köztük a főszerepet játszó Daniela Vega transz színésznővel, a chilei elnök „extrém sürgős” státusszal látta el azt a törvényjavaslatot, aminek megtárgyalását évek óta tologatja a kongresszus. E javaslat tenné lehetővé a transznemű chileieknek, hogy a személyi igazolványukban átírathassák nevüket és nemüket. Ilyen fejleményekkel az szinte csak hab a tortán, hogy az A Fantastic Woman győzelme megerősíti azt a lassan erősödő irányt, ami a transz emberek filmes megmutatását lassan a vad sztereotípiák földjéről a realitás talajára helyezi át: a jogtalanságról, az elnyomásról és a kitaszítottságról beszél, ahogy néhány évtizeddel korában a homoszexuálisok hasonló problémáiról beszélt oly sok film. Ha tehát az a kérdés, hogy mi a jelentősége annak, hogy egy transz színésznő főszereplésével készült transz történetet elmesélő film nyert Oscart a hétvégén, arra azt a nagyon leegyszerűsítő választ lehet adni, hogy a transzok az új melegek: eljött az ideje, hogy erről a kitaszított csoportról is elkezdjünk érdemben beszélni.

Kiemelt kép: A Fantastic Woman, Partizipant Media