Diósgyőri panelek árnyékában virágzik a magyar űripar

Üvegfal mögött, vegyvédelmi ruhához hasonló fehér öltözékben, maszkban, egy robotkar szerű műszerrel dolgozik egy ember egy fémdarabon. Éles, egyenletes fehér fényben, fehér és fémszínű dolgok között, óvatosan piszkálja a furcsa fémeszközt, amely nem nagyobb egy iskolai vonalzónál – mégis látszik, hogy itt minden erről a tárgyról szól.

A szobában, az úgynevezett „clean roomban” köbméterenként százezer alatt van a lebegő, szennyező részecskék száma, egy elkülönített részben pedig ötezer alatt, miközben az általunk beszívott levegőben ugyanez a szám egymillió körüli.

A mesterségesen tisztított levegőre azért van szükség, mert a férfi éppen egy űrbe szánt műhold alkatrészen dolgozik,

és az ilyen dolgokra nagyon szigorú szabályok vonatkoznak.

A jelenet nem a NASA egyik laborjában vagy a Pentagon valamelyik titkos üzemében, hanem Diósgyőrben játszódik: a helyszín az Admatis Kft., a kevés magyar űripari cégek egyikének központja.

A magyar közvélemény az űrkutatást isteníti, ami sokba kerül, de pénzügyi haszna nincs. Az űripar pedig pénzt hoz be. Itt nem nagy, halhatatlan hősök születnek, hanem kemény munka folyik, amely nem tesz minket híressé

– tette helyre a dolgokat dr. Bárczy Pál, az Admatis egyik alapítója, vezetője, aki az anyagtudományok professzoraként a Miskolci Egyetemen tanít. És valóban, nem arra kell gondolni, hogy a diósgyőri panelek közül rakétákat lőnének az űrbe egy titkos űrközpontból, de ettől még elég izgalmas dolgok történnek egy alig észrevehető ajtó mögött, amely mellett szinte viccnek tűnik a klinker téglás falon a Magyar Űripari Klaszter feliratú tábla.

A szomszédos gyógyszertárból és közértből kiforduló néniknek valószínűleg fel sem tűnik, hogy minden nap a nagy űrügynökségek egyik beszállítója előtt sétálnak el.

Az Interkozmosztól a NASA-ig

Mint Bárczy professzor is mondta, az űripar pénzt hoz. Nem is keveset: éves szinten jelenleg 330 milliárd amerikai dolláros bizniszről van szó, és az összeg évről évre növekszik. Az EU következő hétéves költségvetésébe az előzőnél 40 százalékkal nagyobb összeg van betervezve erre a célra.

Tavaly csak a műholdipar körülbelül 200 milliárd dollár forgalmat bonyolított – ebben érdekelt az Admatis. A tízfős – kilenc mérnök, egy közgazdász – miskolci kisvállalkozás persze nem a legnagyobb játékos a pályán, de kár lenne lebecsülni a NASA első kelet-európai beszállítóját.

Ez nem úgy működik, hogy én meg tudom csinálni ezt vagy azt az alkatrészt fele annyi áron, mint a jelenlegi beszállító. Aki így kezdi, azt le sem ültetik, ez nem tárgyalási alap. Itt az ár nem számít, ez nem egy árérzékeny iparág, hanem minőségérzékeny, kockázatérzékeny, a megbízhatóság a legfontosabb

– taglalta Bárczy Pál az űripar egyik különlegességét. Az űriparban csak olyan cégre bíznak bármit, amelyiknek van már valami specialitása, referenciája. Az Admatis pedig a Szovjetunió, azaz a Szovjetunió és a kelet-európai országok közös űrkutatási programjának, az Interkozmosznak köszönhetően került be ebbe az elit klubba.

A történet 1979-ben kezdődött, amikor egy magyar tudóscsapat elnyert egy fejlesztési projektet, amelynek keretében speciális kristályosító berendezést kellett tervezni és kivitelezni a szovjet Interkozmosszal együttműködve. Az űrrepülésre alkalmas berendezés az UMC (Universal Multizone Crystallizator) nevet kapta. Bárczy Pál pedig 1986-ban csöppent a dologba a Miskolci Egyetemen, és rögtön be is szippantotta.

A Szovjetunió viszont hamarosan összeomlott, de a kutatók szerencséjére a projekt nem szakadt meg: a NASA érdeklődött a kristályosító berendezés után, ami így már az új partnernek készült el: ez lett az az űrkemence, ami űrkörülmények között is képes anyagokat kristályosítani.

Ez később kikerült Alabamába és ott működtettük. Végül nem került fel az űrbe, de a laboratóriumban éveken át jól működött, főleg katonai célú kristályok készültek. Titkos volt, hogy milyen anyag kerül bele, mindig zárt kapszulában hozták

– mondta korábban Bárczy egy interjúban. Ezzel a sikeres projekttel meg is lett az űriparban szükséges referencia, így újabb kapuk nyíltak meg.

Az űrkemencét aztán visszaküldték Magyarországra, ezért szükségessé vált egy profi üzemeltető csapat létrehozása, akik a karbantartásához szükséges anyagi forrásokat is biztosítani tudták. Ekkor, 2000-ben alapították az Admatist.

Az alapanyag 98,5 százaléka kuka, de a profit így is lehetséges

A cég újabb tendert nyert a NASA-nál, újabb űrkemencét fejleszthettek. De ennél többre vágytak, és keresték a további pontokat, ahol bekapcsolódhatnak az űriparba. Az Admatisnál – aminek a neve az Advanced Materials in Space, azaz fejlett anyagok az űrben szavak összevonásából keletkezett – a műholdipart nézték ki.

Nem véletlenül: csak tavaly 202 műholdat lőttek az űrbe. Egyébként 5000 műhold mozog jelenleg a pályáján, 1300 adatokat is szolgáltat.

Több mint a felük kicsi, körülbelül egy kilós cubesat volt, olyan, mint például a magyar fejlesztésű Masat-1, de többtonnás óriásokat is felküldtek, amelyekhez beszállítók tucatjainak – például az Admatisnak – a közös munkája kell.

Az Admatis első ilyen munkáját 2009-ben nyerte el, amikor is a Sentinel-2 műholdhoz gyárthattak alkatrészeket. A Sentinel műholdak kivitelezését az európai AIRBUS Defense & Space végzi, megépítésükhöz európai uniós forrásból van pénzből, a feladatuk pedig az egész földfelszínt tartalmazó, dinamikus számítógépes modell felépítése, ami jelentős befolyással lehet a mezőgazdaság, az erdőgazdálkodás, az ipar, a közlekedés és az energetika szervezésére.

Három évet szórakoztunk vele, de szívósak vagyunk, mindent addig csinálunk, ameddig nem lesz meg

– mondta Bárczy professzor. Körben a polcokon mindenféle műhold alkatrészek. Azok mind hibásak, ritkán sikerül valami elsőre: ahhoz, hogy valami az űrbe mehessen 42 teszten kell megfelelnie. Itt csak prototípusokat gyártanak, nincs sorozat.

És hogy mennyi selejt keletkezik? Rengeteg. A Sentinel-alkatrészekhez összesen 2300 kilogramm alumíniumot vettek, végül 36 kilónyi alkatrészt szállítottak le – az alapanyag 98,5 százaléka ment a kukába.

Azonban amíg az alumínium kilóját 5 euróért vették, addig a leszállított alkatrészek kilónkénti ára 1500 euróra nőtt. Ettől működőképes a cég, hogy ilyen hatalmas hozzáadott értéket termel. De pont azért, mert ilyen sok a hibás termék, az űriparban hatalmas a bizonytalanság, ha sokadikra sem sikerül valami, akkor az simán okozhatja egy cég csődjét is. „Mi túléltünk, erre vagyunk a legbüszkébbek” – mondta Bárczy, aki azt is elárulta, hogy az első szerződésükkel irtózatosan nagyot buktak, nemcsak időben, hanem pénzben is: körülbelül kétszer annyit költöttek rá, mint amennyit kaptak érte.

De ha egyszer szállítanak, akkor dől a pénz: a Sentinelbe például 1 millió eurónyi alkatrészt adtak. És ez egy széria: készült a Sentinel-2-ből a, b, c és d verzió is. Az első már az űrben van, a másodikat is hamarosan fellövik, és már a c-hez és a d-hez is leszállították tavaly novemberben az alkatrészeket. Az űriparban való részvételt TRL szintekben mérik. Az egyes szint, amikor valamit kitalálnak, elkészítik és működik. A kilencedik, a legfelső, amikor már egy alkatrész működik és fent van az űrben, ezen a szinten végigmenni a magyar űriparból még nem sikerült senkinek előttük.

Munkaidő nincs, csak feladat van

Többekben felmerülhetett a kérdés, hogy mi a fene kerülhet néhány kiló alumíniumon több ezer euróba.

Például egy űrcsavar – ami ugyanúgy néz ki, mint egy sima csavar – akár 100 euróba is kerülhet.

A válasz a rengeteg tesztben és a hozzájuk kapcsolódó dokumentációban rejlik: minden tulajdonságot lemérnek, mindent tesztelnek, tudni kell, hogyan viselkedik valami űrkörülmények között, például szélsőséges hőmérsékleteken. Ugyanis ha egyszer valamit fellőnek, annak évekig ott kell maradnia, szervizelni nem lehet a műholdakat, és a nagy költség a fellövés, így a műholdak gazdaságossága szorosan összefügg az élettartamukkal. A Sentinel-2-re például nyolc év garanciát kellett vállalnia az Admatisnak.

104 darab alkatrészt szállítottunk, amihez 3000 dokumentum, összesen 60000 oldal járt. Ha ezt kinyomtatnánk, az 300 kiló papír lenne, 6 kiló alumínium mellé téve

– mutatta Bárczy Pál egy konkrét projekt durva adatait. Ekkora munkateher és ennyi bizonytalanság mellett nem csoda, hogy ráfizetéses lett az első szerződés. Csak idővel mérték fel az Admatisnál, hogy mire, mennyi időt kell körülbelül szánni, de mivel minden munka más, ezért mindig marad rizikó.

A bizonytalanságot növeli, hogy egy műhold megépítése rengeteg alvállalkozó közös munkájából tevődik össze. A Sentinel 2-höz például több mint 60 alvállalkozót hívtak, összesen 14 országból. „Aki azt mondja, egyedül megcsinál egy műholdat, nyugodtan nevessék ki” – adott életre szóló tanácsot Bárczy professzor.

Az Admatis amellett, hogy a műhold alkatrészgyártás elsőszámú hazai képviselőjének számít, az iparághoz köthető anyagtechnológiai fejlesztésekkel és különféle tesztek, mérések elvégzésével is foglalkozik. illetve arról is ismertek, hogy 2010 elején egy  forradalmi anyagkísérlettel is felhívták magukra a figyelmet: a Nemzetközi Űrállomáson az ő elképzeléseik szerint gyártottak egy speciális fémhabot.  

Ezeket a munkákat mind a diósgyőri telephelyen végzik, amelyet nem rég bővítettek ki a Széchenyi-program keretében, aminek köszönhetően a tervezésről eltolódhat a hangsúly a gyártás felé. Több jelenleg futó projektről is beszélt Bárczy Pál, amelyek közül a legizgalmasabbnak az tűnik, hogy 10-40 fémréteggel kell becsomagolniuk egy műholdat, ami majd a fellövésnél védi a szatellitet.

Érdemes megjegyezni, hogy az Admatis a CHEOPS-hoz is gyártott alkatrészeket, ami nem a Föld felé, hanem a világűrt pásztázza: bolygókat keres más galaxisokban. ÉS egyszer talán egy igazán nagy telekommunikációs monstrumhoz is gyárthat majd valamit a miskolci cég.

Hogy ez a gyakorlatban hogy történik, arról Szőke János, műszaki vezető beszélt. Vagyis kiabált inkább, miközben hangosan zúgott egy CNC-maró mellette, amin habszivacsból martak ki egy mintaalkatrészt.

Gergő tegnap is este 10-kor ment haza, de akkor is csak azért, mert közel lakik

– mutatott Szőke a marógép mellett dolgozó mérnök felé. Mint elmondta, itt nem munkaidő van, hanem feladatok, amiket el kell végezni, bármi is történik. Az űriparban nagyon kemény a verseny, szorít az idő- és a pénzkeret, rengeteg a túlóra. Aki itt dolgozik, az szenvedéllyel teszi, látszik mindenkin.

Hibázni lehet, de a kész termék már nem lehet hibás: „Egy műhold olyan, mint egy svájci óra. Egy alkatrész elromlik, és minden elromlik. Csak ezeket már szerelni sem lehet, ha fent vannak” – visszhangozta Bárczyt a volt bányamérnök Szőke.

A munkájukat a cirkuszi tányérpörgetőkhöz hasonlította: a rengeteg feladat olyan, mint a rudak végén forgó tányérok, amelyik le akar esni, azt kell gyorsan megpörgetni. És érdemes őket pörgetni, mert a cégek évről évre egyre többet költenek az űriparra, és ha valaki egyszer közel kerül a húsos fazékhoz, annak onnantól jó dolga lesz, de ez kőkemény munka. Ahogy Bárczy professzor mondta: nem lesz senkiből hős.

Kiemelt képünkön a Sentinel-2
Forrás: European Space Agency