Slobodan Praljak, a boszniai horvátok egykori tábornoka nem az első a történelemben, aki a háborús bűnökért való felelősségre vonás elől a halálba menekül. A nürnbergi perben, a náci vezetők közül Hermann Göring és Robert Ley is véget vetett az életének. Göring a kivégzése előtti napon lett öngyilkos.
Az ENSZ égisze alatt működő, a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűnöket vizsgáló nemzetközi törvényszéknél, azaz a hágai bíróságnál folytatott perekben sem ez az első eset öngyilkosságra: két horvátországi szerb vádlott közül a háborús bűnökkel gyanúsított Slavko Dokmanović 1998-ban akasztotta fel magát a cellájában. Milan Babić pedig 2006-ban vetett véget önkezével az életének. (A perek legfőbb vádlottja, Szlobodan Milosevics néhai szerb és jugoszláv államfő szívinfarktusban halt meg Hágában, szintén 2006-ban.)
A 72 éves Praljak esete azonban egészen más, mint a többi: teátrális és drámai volt – a méregivás a kamerák előtt, élőben történt, ráadásul az utolsók között elítélt tábornok vetett véget az életének. Ennek magyarázata részben Praljak személyiségéből adódhatott, részben pedig a balkáni háborúk máig tisztázatlan történetével függhet össze. Előbb a személyes motivációkat vesszük számba, majd kísérletet teszünk a háború logikájába (ha volt ilyen a Balkánon) beilleszteni a történteket.
Miután mérget ivott, kórházba szállították az egykori tábornokot, de már nem tudtak segíteni rajta. Praljak eredetileg mérnök-tanár, majd szociológus és tévéfilm-, illetve színházi rendező és filmproducer is volt egykor.
A horvát lapok viszont azt emelik ki, hogy vagyonát már jóval a per előtt átíratta rokonaira. Praljak milliomosnak számított Horvátországban. A fővárosban, Zágrábban több, nagy hasznot hozó ingatlannal és különböző cégekkel is rendelkezett. A CNN szerint ő volt az egyik felelőse a boszniai horvátok fegyverbeszerzéseinek, az itt mozgó pénzeket nagy valószínűséggel sosem fogjuk tudni követni. Annyi bizonyos a hírekből, hogy Praljak felkészült az utolsó tárgyalására és értett ahhoz, hogy hogyan váltson ki hatást a nagyközönségből.
Úgy tűnik, Praljak mindenképpen be akart kerülni a „hősök” közé, mert a büntetés kiszabása (pontosabban a korábban meghatározott, 20 éves ítélet megerősítése) azt jelentette volna, hogy
Körülbelül 13 évet töltött ugyanis eddig elzártan, és az ítéletek kétharmadának letöltése után általában szabadon engedik a foglyokat.
Praljak tette azonban arra is rávilágít, hogy mennyire tisztázatlan máig a boszniai háború számos részlete. Fogságában 18 könyvet publikált arról, hogy mit tett – és mit nem tett – a háború alatt. Horvátországban emiatt botrány is volt, hiszen a könyvei adómentességet kaptak, miközben sokak szerint ezek inkább csak pamfletek, brosúrák voltak, amelyek nem tudományos igényű feldolgozásai a múltnak (ami az adómentességet igazolná).
Praljak mindenesetre kiadványaiban azt bizonygatta, hogy nem az általa vezetett boszniai horvát hadsereg, a Herceg-Boszna névre hallgató államkezdemény fegyveresei voltak felelősök a mostari híd felrobbantásáért. Azt elismerte, hogy a horvát oldalról is lőtték a hidat, de szerinte a folyó túloldalán lévő boszniai hadsereg robbanóanyagának detonációja váltotta ki a történelmi jelentőségű építmény összeomlását. (Mostar városa is erről az „Öreg hídról” van elnevezve, amely még a török időkben épült, Nagy Szulejmán idején, akit mi a mohácsi győztesként ismerünk. A híd újjáépítésében egyébként magyar katonák is részt vettek.)
A felmentés szó talán túl finom lenne az eset leírására. Állítólag Praljak fejéhez szorította a pisztolyát az a másik horvát vezér, aki a tábornokot „leváltotta”, és Horvátországba küldte. Ezeknek a híreknek a hitelességét azonban számos más adat kétségbe vonja, mindenesetre annyi biztos, hogy nem a híd felrobbantásáért ítélték most el az öngyilkosságot elkövető Praljakot.
Leváltása után Praljak állítólag régi barátjától, Gojko Šušak horvát védelmi minisztertől kért segítséget, így hamarosan a horvátországi horvát hadsereg egyik vezető posztjára került. Praljakot egyébként is Zágráb emberének tartották ekkor a hercegovinai horvátok, akik Boszniától függetlenedni, Horvátországhoz pedig közeledni akaró „államocskájuk”, Herceg-Boszna székhelyének Mostart nézték ki.
Praljak ugyan Bosznia-Hercegovinában született, de később inkább Horvátországban futott be televíziós és színházi rendezői karriert. A tábornok Šušak osztálytársa (több évig padtársa) volt egy hercegovinai általános iskolában. Šušak 1969-ben Kanadába emigrált, majd nem Boszniához tartozó szülőföldjére, hanem a horvát Zágrábba tért vissza a kilencvenes évek elején, és ott a rendkívül erős nacionalista „hercegovinai lobbi” fejeként vált ismertté.
A horvát politikában a hercegovinaiak a jobboldali radikalizmust erősítették. A Zágrábban a kilencvenes évek elején uralmon lévő párt, a Franjo Tudjman vezette Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) jobbszárnyaként a nacionalizmust gerjesztette Šušak is. Šušak mögött tehát jelentős anyagi erő állt az amerikai horvát emigráció révén, így 1991-től védelmi miniszterként határozta meg a zágrábi politikát.
Ekkor került szembe a mérsékeltebb Stipe Mesićcsel, aki 1994-ben kilépett a HDZ-ből és önálló pártot alakított. Mesićet máig bírálják Horvátországban, mert 2000 és 2010 között köztársasági elnökként együttműködött a hágai bírósággal. Ekkor adtak át számos olyan dokumentumot a nemzetközi törvényszéknek, amelyek bizonyítják az előző kormányzat, Tudjman és Šušak együttműködését a boszniai horvátokkal, így egy ideig Praljakkal is.
E dokumentumok a mostani per előkészítésekor is fontos szerepet játszottak. Emiatt Mesićet máig támadja a horvát jobboldal egy szlovén lap szerint. A ljubljanai Dnevnik hangsúlyozza ugyanis:
Horvátországban azért is vet nagy hullámokat a mostani ügy, mert a hágai bíróság a most hivatalban lévő kormányfő, Andrej Plenković pártjának, a HDZ-nek a múltjában vájkál. Talán ezért is beszélt most Plenković „mély morális igazságtalanságról”, amely a hat boszniai horvát vádlott és a „horvát nép” felé írányul. Mostarban pedig a horvátok misén emlékeztek meg Praljakról, illetve gyertyák gyújtásával emlékeztek a tábornokra.
Miközben a horvátok hősnek tekintik Praljakot, egy boszniai újságíró, Amer Obradović, aki Praljakék fogságában raboskodott, és aki tinédzserként horrorisztikus tapasztalatokat szerzett a boszniai horvát fogvatartási módszerekről, most ennyit írt:
Azon emberek közül, akik velem együtt túlélték a borzalmas kínzásokat a táborban, egyik sem követett el öngyilkosságot.
A tábori foglyok bátrak, és ezek a nagy katonai vezetők pedig egyszerűen gyávák – legalábbis így idézte őt az Al-Dzsazíra internetes oldala.
Praljak és a zágrábi horvát vezetés kapcsolata azért kínos Horvátországnak, mert amúgy a horvátok ma már nincsenek annyira rossz viszonyban a bosnyákokkal, mint 1992-93 táján. 1995-ben ugyanis több kisebb és egy nagyobb katonai offenzívával a horvátok és a bosnyákok együtt, összefogva szorították ki a szerb fegyvereseket a horvát-bosnyák határ két oldaláról.
Ezzel ért véget gyakorlatilag a több éves háború, pontosabban a daytoni egyezménnyel, amely Bosznia-Hercegovina mai struktúráját kialakította. Ez tulajdonképpen egy föderatív szervezet, ahol a szerbek a terület 49 százalékára szorultak vissza a háború alatt elfoglalt 70 százalékról, a bosnyákok és a boszniai horvátok pedig a fennmaradó területet többé-kevésbé közösen irányítják.
Emiatt jön rosszul, hogy Hágában most ismét előkerült – a rendkívül hosszadalmas, több évtizede zajló eljárások során – az a korszak, amikor a boszniai horvátok egy része a boszniai bosnyákok ellen lépett fel 1992-1993 folyamán. A horvátok ekkor Mostar elfoglalására törtek, hogy oda helyezzék Herceg-Boszna székhelyét.
Ennek megértéséhez a balkáni politika még mélyebb rétegeit kell felderítenünk. A bosnyák exminiszter, Rusmir Mahmutćehajić, aki a Jó Bosznia címmel írt könyvet, saját országát, Boszniát akként jellemezte, mint amit két nagyállami törekvés fog harapófogóba. Az egyik a Nagy-Szerbia álma, amelyet Szlobodan Milosevics képviselt Belgrádban a kilencvenes években, a másik a Nagy-Horvátország koncepciója, ami Franjo Tudjman nevéhez kötődik szerinte Zágrábban.
Hogy az egykori horvát, pontosabban horvátországi horvát vezetők mit akartak, arról William Bartlett 2003-as könyvéből (Croatia: Between Europe and the Balkans) tudhatunk meg részleteket. Eszerint 1991-ben Karadjordjevóban találkozott egymással Tudjman és Milosevic, és már akkor felmerült Bosznia-Hercegovina felosztásának terve. Ekkor a horvátok (de részben bosnyákok) által lakott Hercegovina megszerzésére törekedett Tudjman Bartlett szerint. Paul Hockenas 2003-as könyvében (Homeland calling) is megerősíti, hogy a horvát és a szerb első számú vezetők megállapodtak Bosznia felosztásáról – állítólag.
Ezek után azonban háború tört ki 1992-ben Boszniában – az első lövések Mark Almond szerint 1992. március 1-jén egy szerb esküvő résztvevőit érték. A bosznia-hercegovinai lakosság alig több mint harminc százalékát alkotó szerbek ezután gyors előrenyomulásba kezdtek, és elfoglalták Bosznia területének majdnem 70 százalékát.
Ekkor úgy tűnt sokaknak, hogy Bosznia szét fog esni, és Edgar Hösch, a német Balkán-történész 2002-es kötete szerint a bosnyák-horvát erők nem tudták őket feltartóztatni. Így a boszniai horvátok szeparatista erői nyertek teret: a boszniai HDZ (nem véletlen az egybeesés a zágrábi kormánypárt nevével) Mate Boban vezetésével 1992. július 3-án kikiáltotta a Herceg-Boszna államot, méghozzá Mostar székhellyel. Ezt Hösch szerint Zágráb is támogatta, így Hercegovinában a horvátok és a bosnyákok harcoltak a vegyes lakosságú területért, különösen a székhelyért, Mostarért, egészen 1994-ig.
Praljak ebben az időszakban tevékenykedett Hercegovinában és mostani elítélése gyilkosság, deportálás és a kisebbségek üldözése miatt történt. Praljakot öt másik társával marasztalták el az ítélethirdetéskor. A nemzetközi törvényszék különösen az 1993-as események miatt ítélte el a tábornokot. Ekkor ugyanis
nem tett meg mindent azért, hogy megállítsa katonáit, akik boszniai muszlimokat kerítettek be.
Nem tett akkor sem semmit, amikor megtudta, hogy gyilkosságra készülnek emberei. A foglyokkal való embertelen bánásmód, illetve a mostari hír lerombolása és más műemlékek elpusztítása szintén szerepelt a vádpontok között. Ám végül részben helyet adott a bíróság Praljak ellenvetéseinek, és a BBC szerint elismerte, hogy a horvát támadás pillanatában „katonai célpont” volt a mostari híd. Az etnikai tisztogatás vádját ugyanakkor mindvvégig fenntartották Praljak ellen.
Szegő Iván Miklós
Kiemelt kép: AFP
