Lemaradtak a vetélytársak
Néhány éve még erős túlzásnak tűnt, az eggyel ezelőtti lemeze után már legalábbis lehetett róla vitatkozni, míg most 2017-ben már nem nagyon vitatja senki azt, hogy Taylor Swift egyértelműen a generációja legnagyobb popsztárja. És nem csak Amerikában, hanem nagyjából mindenütt, ahol a nyugati/angolszász irányultságú popzene uralja a rádiókat és a lemezeladási listákat.
És ha belegondolunk, ki más? Lemezeladások és népszerűség tekintetében itt Európában lehet, hogy Ed Sheeran és Adele lenyomják, de egyiküket se lehet igazi sztárnak nevezni, a szó hagyományos értelmében: Ed Sheeran egy átlagos fiú, aki énekel és dalokat ír, de az image-e is nagyjából kimerül ennyiben, Adele pedig egy igazi díva, akinek nem is annyira a személye, mint az inkább az énekhangja és a dalai vannak a középpontban. Beyoncé már csaknem egy évtizeddel idősebb, és nincs is akkora bázisa, mint Swiftnek, míg Rihanna amellett, hogy most a sminkmárkájával van elfoglalva, Justin Bieberhez hasonlóan inkább mások dalaihoz adja a hangját. Ja és ott van még Drake, de hát ő azért korántsem tud olyan eladási számokat produkálni, mint Swift, Katy Perryről pedig itt szó se essék.
Az énekesnő új lemeze, a Reputation három év után követte a Swiftet új dimenziókba röpítő 1989 albumot, és rögtön a megjelenése első hetében annyit adtak el belőle Amerikában, mint egyetlen másikból sem ebben az évben. Sőt, az első héten több példányt vásároltak a Reputationből, mint a Billboard top 200 többi 199 albumából összesen. Utóbbi adatba nem számítanak bele a letöltések – merthogy Swift nem engedte az albumot egyik streamszolgáltatóra sem, hiába is keresi bárki is a Spotify-on. Vagyis lehet, hogy ma már senki sem vesz lemezeket, de Taylor Swifttel az emberek kivételt tesznek.
És ez még csak az egyik, kevésbé lényeges fele a történetnek, hiszen sok lemezt (ha nem is pont annyit) mások is adnak el, velük szemben azonban Swift igyekszik minden egyes megjelenésével valami váratlant húzni, és a személyes mitológiája is olyannyira foglalkoztat sokakat, hogy milliók találgatják, melyik dalszövegében melyik híres exének olvas be, és melyik klipjében kinek és mit üzen vajon. Ezzel szemben kit érdekel, miről vagy kiről énekel Adele, vagy hogy mit művel a klipjeiben Ed Sheeran?
Amerika kedvencéből a világ tetejére
Taylor Swift ilyen fokú sikere azért is lehet meglepő, mert semmi újat nem talált fel ezzel a tudatos image-építéssel, amit mások már évtizedekkel korábban űztek, nem egyszer jóval magasabb szinten. Az ő esete talán azért lehet furcsa, mert a jelek szerint sokaknak csak most esik le az, hogy Swift nem egészen az a bűbájos és kedves kislány a szomszédból, aminek előszeretettel mutatja magát, hanem egy nagyon is tudatos, sőt, számító popelőadó, aki minden egyes lépését előre megtervezi, és azt mutatja csak magából, amit a közönsége leginkább látni szeretne. Épp ezért furcsa, hogy az elmúlt hetekben hány újságcikk született felnőtt emberek klaviatúrájából, nem egyszer rangos lapokban, melyek megdöbbenésüknek adtak hangot, amiért kiderült, hogy Taylor Swift, az énekesnő nem ugyanaz a személy, mint Taylor Swift, a magánember. Az pedig tényleg őrület, hogy legutóbb a Guardian egy szerkesztőségi állásfoglalásban hasonlította Swiftet Donald Trumphoz.
A jövő hónapban 28 éves énekesnő, ahogy bármikor, most is komoly kampánnyal vezette föl a lemezét. Mivel a legutóbbi lemeze egy elég radikális váltással járt a zenei világában, nem is volt könnyű dolga, ha hasonlóan nagyot akart dobni. Az 1989 volt ugyanis az addigi legnagyobb lépés Swift nagy útján, mely során a fehér Amerika kedvenc új country-énekesnőjéből fokozatosan alakult át modern, globális popsztárrá. A 2012-es Red album ugyan már tartalmazott olyan, modern hangzású dalokat, melyek stílusától addig Swift távol tartotta magát, de az 1989 volt az igazi váltás: végleg eltűntek a countrys balladák, az énekesnő pedig csupa felkapott és kurrens producerrel dolgozott, és már a szemérmes jókislányt sem játszotta tovább, hanem öntudatos nőként állt ki a színre, hirtelen felismerve magában a feministát is, amikor ez amúgy is pont kezdett divatos lenni.
Az eredmény nem maradt el: a lemez megdöntött egy sor rekordot, és az addig főleg Amerikában tényező Swift végre globális játékos lett, amit 2015-ben az év legjövedelmezőbb világ körüli turnéjával is megkoronázott. Eddig minden a terv szerint ment, azonban a 2016-os éve nem sikerült túl jól. Ebben pedig kulcsszerepet játszott az a Kanye West, aki tulajdonképpen felcsaphatott volna az énekesnő PR-osának is, hiszen milliókkal ismertette meg Taylor Swift nevét azon az emlékezetes 2009-es díjátadón, amikor élő egyenes adásban fojtotta bele a szót az akkor még tinédzser énekesnőbe.
Porszemek a gépezetben
West 2016 elején ugyanis az aktuális lemezén elővette Swiftet: “Úgy érzem, én és Taylor még mindig szexelhetnénk. Most miért ne? Én tettem azt a ribancot híressé” – dicsekedett az egyik dalban, és persze, hogy kitört a botrány. West hiába védekezett azzal, hogy Swift is tudott a szövegről, az énekesnő elhatárolódott tőle, és azt állította, nem járult hozzá, hogy ez a szöveg lemezre kerüljön. Csakhogy pár hónappal később West felesége, Kim Kardashian egyszer csak kiposztolt egy videót, amin Swift és West telefonbeszélgetése hallható, melyből kiderül, Swiftnek nemcsak, hogy tetszett az ötlet, de azt is javasolta, hogy majd a lemez megjelenése után elmondja, hogy tudott az ötletről, és Westtel megbeszéltek előre az egészet. Hát, nem így történt, és a közvéleménynek most azzal kellett szembesülnie, hogy Taylor Swift nemcsak, hogy hazudott, de még tőrbe is csalta Kanye Westet, ami nem igazán passzol a tiszta image-éhez. Swift egyébként azzal védekezett, hogy a “ribanc” (bitch) szóról nem tudott előre, de ettől még ugyanúgy nem mondott igazat, amikor azt mondta, nem járult hozzá.
Szintén a 2016-os év hozta el a pasijait addig is szaporán váltogató, és emiatt több kritikát is kapó Swift addigi legkellemetlenebb kapcsolatát is: a Tom Hiddlestonnal pár hónapig futó románcát oly nyilvánvalóan a PR-szükséglet irányította, hogy ezt még ők se tagadták különösebben, annyira kilógott a lóláb. (Többek között járt korábban Joe Jonasszal, Jake Gyllenhaallal, John Mayerrel és a One Direction-tag Harry Stylesszal is, és ezek mindegyike szomorú szakítós számokat vagy elbocsátó szép üzenet slágereket eredményezett.) És ha ez még nem lett volna elég, idén év elején a Buzzfeed egy nagy port felverő cikkben mutatta be, hogyan építette Swift az egész stratégiáját arra, hogy folyamatosan áldozatnak állítsa be magát – akár a férfiaké, akár a médiáé, akár a vetélytársaié. Az emberek egy része pedig tényleg rácsodálkozott arra, hogy az elragadó Taylor Swift, aki meghívja a házába főzőcskézni a rajongóit, olyan pitiánerségekre is képes, minthogy három évi távollét után pont azon a napon tegye újra elérhetővé a Spotify-on a dalait, amikor történetesen egyik ellenlábasa, Katy Perry megjelentette az új lemezét. Mintha Swift lenne az első manipulatív popsztár a világon.
Utóbbi incidenst leszámítva egyébként az év első felében nem is lehetett sokat hallani az énekesnőről, aki aztán egy bírósági üggyel került újra a lapok címoldalára, de ezúttal pozitív szereplőként: egy rádiós dj perelte be, miután Swift szerint egy közös fotózást arra használt ki, hogy fogdossa az énekesnő fenekét, és az eset következményeként kirúgták az állásából. A rádiós perelt, Swift pedig nem futamodott meg, 1 dolláros jelképes kártérítést kért csak, amit meg is ítélt neki a bíróság, amikor a közvélemény szimpátiáját kiváltva állt ki az igaza mellett, helyreállítva ezzel némileg a róla kialakult, megromlott képet is.
Taylor Swift szerepében Taylor Swift
Így jutottunk el az új lemez felvezető kampányáig: Swift letörölt mindent a közösségi oldalairól, és az első klipben reflektált is a vele kapcsolatos vádakra, majd mindenkit megdöbbentett azzal, hogy ügyvédekkel fenyegetett meg egy senki által nem olvasott blogot, amiért egy ott megjelent írás szerint el kellene határolódnia az altrightos, szélsőjobbos rajongói bázisától, ami nyilvánvalóan hülyeség, Swift valamiért mégis érzékenynek bizonyult a témára. És az új lemez meg is mutatta, miért: mert az már nem csak magával, Swifttel foglalkozik, mint a korábbiak, hanem inkább azzal, hogyan látja őt a világ. Az internet pedig boldogan szállítja a megfejtéseket, és millió írás próbálja megfejteni, most épp mit miért csinál az énekesnő, például a fentebb látható klipjében. Az új albumán egyébként karrierje során először káromkodik is, és a szövegeiben már magabiztos, felnőtt nőként számol le az őt folyton ok nélkül támadó ellenségeivel, az a képessége pedig még mindig megvan, hogy olyan szövegeket írjon magáról, amelyeket a hallgató saját magára is érvényesnek érezhet.
Az egészben tényleg az a legfurcsább, hogy Taylor Swift valójában tényleg semmi igazán formabontót vagy megbotránkoztatót nem csinál: az ő sokat emlegetett PR-húzásai sehol sincsenek mondjuk a fiatal Madonna vagy akár Lady Gaga korábbi sokkoló megnyilvánulásaihoz képest. Sőt, ő maga sem izgalmas annyira, mint amekkora viharokat kavar: egy vitán felül tehetséges dalszerző és jó énekesnő, de igazából a szó szoros értelmében egy basic amerikai lány, aki tényleg hihetetlenül ügyes saját maga promótálásában (ezért is hasonlítja többek között a már említett Guardian-cikk Trumphoz), se több, se kevesebb. Épp ezért nehezen érthető, miért várja el tőle a közvélemény tekintélyes része, hogy foglaljon állást például politikai vagy társadalmi kérdésekben, amikor nyilvánvaló, hogy Swiftnek egyetlen témája van csak: Taylor Swift maga. Épp ezért tűnt hamisnak kezdettől fogva a feminista kanyarja is. Amikor pedig a szemére hányják, hogy egyedüli nagy sztárként nem szólt egy rossz szót sem Trumpról, azt nem akarják érteni, hogy egészen addig nem is fog ilyet tenni, amíg a marketingesei ki nem mutatják, hogy az iowai vagy a pennsylvaniai rajongóbázisban igény volna ilyesmire.
Nem véletlenül nem esett még szó a zenéjéről, hiszen az is pont olyan, mint ő maga: megbízhatóan sikerre ítélt, hiszen a legmenőbb slágeriparosokkal dolgozik együtt, mint a svéd szuperpáros, Max Martin és Shellback, valamint a szintén felkapott, amerikai Jack Antonoff. Az albumon Swift azért egy-két dal erejéig óvatosan belekóstol a most nagyon menő R&B-s popba is, de azért ez nagyrészt tökéletesen kidolgozott, sok hatást egyesítő, és az átlagos mai rádióslágereknél ugyan jobb, mégis teljesen személytelen szupersztár-pop, mely a szövegi utalásaival milliókat ránt be újra az énekesnő személyes mitológiájába. És nem lebecsülve Taylor Swift egy évtizede folyamatos és megújuló erőfeszítéseit, azért sokat elárul a mai popiparról az is, hogy ő lehet az első számú sztárja.
Fotó: Getty Images/John Shearer
