Ha háború törne ki Magyarországon, hová mennél? – ezzel a kérdéssel indul egyik könyve, amely még jóval a menekültválság kirobbanása előtt jelent meg. Az EU felbomlott, Magyarország és Ausztria hadban áll, az olvasó pedig belekényszerül a menekültek szemszögébe. 2017-ből visszanézve azt mondanám: nem sikerült az érzékenyítés. Egyetért?
Hatalmas különbség van országok és egyes emberek között is. Európa több részén tényleg ellenséges hangulat uralkodott el a menekültekkel szemben. Például a hazámban, Dániában, vagy Magyarországon is. De itt is vannak rengetegen, akik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek a határra érkező, elcsigázott embereken. Sokan ajánlottak fel ruhát, ételt és pénzadományokat, és olyanokról is tudok, akik még a Földközi tengerre is elmentek, hogy a legégetőbb helyszínen tudjanak segíteni. Tehát szerintem kétirányú mozgás zajlik Európában. Jó lenne persze, ha mindenki elolvasná a könyvem, és megérintené a mondanivalója, de ez túl nagy elvárás lenne. Ha már pár ember elgondolkodik miatta, örülök.
Gondolom, azért voltak különbségek a könyv fogadtatásában.
Elég nagy különbségek. Németországban például egy társadalmi vita alapjává vált a könyv: több mint 120 ezer példány fogyott belőle, színházban is bemutatták, és rendszeresen olvassák iskolákban. Máshol kevésbé épült be a közbeszédbe, de nem is feltétlenül volt ideje rá; Angliában például csak tavaly jelent meg. Mindig az adott ország történetéhez és kultúrájához szabom a történetet, hogy átélhetőbb legyen. A fogadtatás viszont nagyban függ a közhangulattól. Kolumbiában például szerephez jutott a békefolyamatban. Ezzel is próbálták rádöbbenteni az embereket, mennyire fontos lezárni az évtizedek óta húzódó polgárháborút.
Nemcsak íróként, hanem az ENSZ-ben is foglalkozott az efféle konfliktusokkal. Bizakodva néz Európa következő évtizedei elé? Már most is elég feszült a helyzet, pedig a szakértők szerint az eddiginél jóval nagyobb menekülthullámok várhatóak a klímaváltozás, a túlnépesedés és a háborúk miatt.
Bár alapvetően optimista vagyok, de szerintem a legrosszabbat még nem láttuk, sajnos. Dániában is nő az idegenellenesség, amelyet elsősorban a politika gerjeszt. Addig mondogatják, hogy a menekültek fenyegetést jelentenek a kultúránkra, míg az emberek jelentős része elhiszi. A megoldásokat inkább a probléma gyökerénél kellene keresni:
Senki sem jókedvében lesz menekült. Csak akkor hagyunk magunk mögött mindent, amit ismerünk és szeretünk, ha úgy érezzük, hogy a hazánkban már nem tudunk értékes életet élni.
És mi a helyzet azokkal, akik már itt vannak?
A távlati célok mellett nagyon fontos, hogy itt és most mit teszünk. A Földközi tengeren hánykolódó menekülteknek ugyanis nem mondhatjuk azt, hogy bocs, de nem mentünk ki titeket, inkább várjátok ki szépen, amíg jobbra fordulnak a dolgok otthon. Kötelességünk segíteni. Mivel sok millió emberről van szó, többféle mód elképzelhető. Lehet befogadni, vagy észak-afrikai táborokban megteremteni a normális élet lehetőségét, de nem hagyhatjuk őket segítség nélkül. Más a helyzet mondjuk egy pakisztáni gazdasági menekült esetében, aki otthon is elboldogul valahogy. Nem lehet mindenkit beengedni, de aki háború, éhezés elől menekül, azon segíteni kell.
Ezt a határt sokak szerint nehéz meghúzni.
Talán megoldást jelenthetne az ideiglenes tartózkodási engedély, amely meghatározott időre szól. Most nyilván nem küldhetünk vissza senkit Szíriába, de három, öt vagy nyolc év múlva már talán igen. A határidő lejártával újraértékeljük az engedélyt, és ha közben rendeződtek a dolgok, visszamehetnek. Így másoknak is felszabadíthatnánk a menedéket, akiknek épp szükségük van rá. Mert lehet, hogy öt év múlva Szíria újra élhető ország lesz, viszont Dél-Amerika valamelyik részén kitör egy háború. Szerintem az európai lakosság is sokkal elfogadóbb lenne a menekültekkel, ha nemcsak a szélsőséges véleményeket hallanák, hanem ezeket a konkrét terveket is a jövőről.
És reális az, hogy 5-10 év után a biztonságból valaki visszatér egy szétbombázott országba?
Reális, hisz pontosan ezt láttuk a délszláv háború után is. Mikor a harcok véget értek, tömegével mentek vissza az emberek, pedig romokban álltak a városok. Ebben tud sokat segíteni a nemzetközi közösség, ha nagy erőkkel támogatja az újjáépítést és a gazdaság beindítását. A szándék meg van a visszatérésre, hiszen az anyanyelv, a kultúra és a történelem is oda köti az embereket.
A délszláv háborúk idején játszódik Macskaköröm című regénye is, amely most jelent meg magyarul. A két főszereplő sokat vitatkozik arról, hogy vajon képesek vagyunk-e tanulni a történelemből, vagy újra és újra elkövetjük ugyanazokat a borzalmakat. Kivel ért egyet?
Szerintem tudunk tanulni, de ez nem magától értetődő, és végképp nem egy lezárható folyamat. Újra és újra igent kell mondanunk a szembenézésre. Egyénként és társadalomként sem spórolhatjuk ki ebből a munkát. Európa bizonyos részei sajnos megfeledkeztek a történelmükről, így ismét ráléptünk a fasizmus felé vezető útra. Megdöbbent, hogy jól szituált, középosztálybeli emberek is hajlamosak szemet hunyni a párhuzamok fölött, arra hivatkozva, hogy most egy egészen új helyzet állt elő a muszlim menekültekkel.
A fasizmus azért elég erős kifejezés.
Abban a pillanatban, mikor más embereket a származásuk miatt értéktelenebbnek tartunk magunknál, a fasizmus útjára léptünk. Sajnos sok esetben már túl vagyunk ezen a ponton.
Ez inkább megijeszti vagy cselekvésre készteti?
Aggaszt, mert szerintem Európa sorsdöntő pillanathoz érkezett, amilyenre az én életemben még nem volt példa. Most épp Németország mutat példát józanságból. Ebből is látszik, mennyit számít a történelmi szembenézés. A németek a második világháború után vállalták a bűntudat terhét. Ellenpéldaként említhetnénk Ausztriát, amelynek engedték, hogy utólag a szövetségesekhez sorolja magát, így nem kellett szembenéznie saját háborús bűneivel. A franciáknál is hasonló volt a helyzet, nem lehetett a Vichy-kormány rémtetteiről beszélni, bár Emmanuel Macron mintha bátrabb lenne ebben.
Az irodalom mennyit segíthet ebben a szembesítésben? Az ön regényeiben is gyakran előkerülnek a történelmi bűnök.
Mindig érdekeltek a társadalmi mechanizmusok, amelyek hol harmóniát, hol véres konfliktushoz vezetnek az emberek között. A Macskakörömben például egy közelmúltbeli népirtás áll a középpontban. Generációm egyik nagy szégyene, hogy ez megtörténhetett Európában. Nem özönlöttek oda az emberek, hogy harcoljanak az agresszorok ellen, ahogy a 30-as évek spanyol polgárháborújában tették. Talán túlzottan elkényelmesedtünk ahhoz, hogy az egyéni felelősség részének tekintsük ezt. Az irodalom szerintem képes változásokat beindítani és új távlatokat nyitni az olvasóknak, de csakis hosszútávon. Egy könyv sem előzhet meg egy épp kirobbanóban lévő háborút. Ha ég a ház, akkor oltani kell, nem pedig történeteket mesélni. A könyvek viszont egyre több embert vehetnek rá arra, hogy legközelebb rohanjanak segíteni, ha tűz üt ki valahol.
Mennyiben járul hozzá az efféle témák iránti érzékenységéhez, hogy a szülei is bevándorlók voltak?
Gyerekkoromtól elkísért az érzés, hogy kicsit idegen vagyok a hazámban, ezért jobban megértem a másod- és harmadgenerációs bevándorlók frusztrációit. Más szokásaink voltak, mint a többieknek. A második világháború után nem volt túl népszerű németnek lenni, így még otthon sem szólaltunk meg németül. Németországban élő nagymamámmal nem is tudtam beszélgetni a látogatásokkor, mert hiányzott a közös nyelv hozzá. A háborúból is kijutott a családomnak.
Anyámat pedig 12 évesen hozta a Vöröskereszt Dániába, mikor osztrák iskolákból mentették ki a lesoványodott gyerekeket a második világháború után. Közvetlen közelről láttam tehát, hogy a geopolitika és a konfliktusok milyen töréseket okozhatnak az emberi sorsokban. Ezért is tér vissza ez a téma állandóan a könyveimben.
Legtöbben a Semmi című ifjúsági regényét ismerik, amelyet először betiltottak, majd kötelező olvasmánnyá tették és díjakkal halmozták el. Újraértékelt valamit a botrányok és a nagy felhajtás nyomán?
Igen, ma már jobban merek a megérzéseimre hagyatkozni. A Semmiért sokat kellett küzdenem, mert először senki nem akarta kiadni, majd mikor mégis megjelent, senki nem akarta elolvasni. Aztán hirtelen felkapták és jöttek a botrányok meg az elismerések. Ma – 17 évvel a megjelenés után – már csaknem a világ minden részén elérhető. Én az első pillanattól éreztem, hogy nagyon érvényes kérdéseket feszeget, és nem értettem, miért nem érdekli az embereket. Nagyon örültem, mikor kiderült, hogy valójában megmozgatja őket, csak ki kell várni, amíg elér hozzájuk. A Ha háború volna nálunk…-ot is 2001-ben írtam, de csak az utóbbi években kezdett igazán terjedni, most pedig a Macskakörömnél is ugyanezt látom. Ezek miatt ma már jobban bízom a saját hangomban, mint korábban.
Jól sejtem, örülne, ha a népirtásról és menekültválságról szóló könyvei nem lennének ennyire aktuálisak?
Mikor a menekültekről írtam, eszembe sem jutott, hogy ezt majd lefordítják más nyelvekre is. Azt hittem, pusztán egy nehéz pillanatról van szó Dánia történetében, és reméltem, hogy pár év múlva túl is lépünk rajta.
A Macskaköröm is nagyon aktuálissá vált, mert azt feszegeti, hogy képesek vagyunk-e működtetni egy multikulturális társadalmat. Mindkét főszereplő kívülálló a maga módján: egy boszniai muszlim, és egy jamaicai bevándorló. Európa köti össze, de egyben választja is el őket egymástól. Végig ott lebeg az égető kérdés, hogy mit is jelent valójában az európai identitás.
És mit jelent? Már ha létezik ilyesmi egyáltalán…
Szerintem létezik. Sokfelé éltem Európában, és mindenhol azt láttam, hogy van egyfajta fogékonyság a kifinomult minőség iránt. Amerikában leginkább a méretek számítanak, mindennek a legnagyobbnak kell lennie, az arab világban pedig minél díszesebb és aranyozottabb valami, annál jobb. Európára nem jellemző az efféle nagyzolás, jobban értékeljük a kevésbé nyilvánvaló minőséget. Számtalan példát lehetne mondani a skandináv dizájntól, a francia kristálypoharakon és a művészeteken át a ruhákig. Persze a szép dolgokról beszélek, gagyi mindenhol van.
Tehát nem politikai ideológia, inkább esztétikai érzék az európaiság?
Igen, szerintem egyfajta ízlésvilág köt össze minket, ez jelentheti a közös identitásunk alapját.
Sokan viszont nem az egységre, inkább a különbségekre helyezik a hangsúlyt mostanában.
Ezért érzem egyre relevánsabbnak a Macskakörmöt. Egyfelől persze arról szól, mi történt a Balkánon a 90-es években, ám ez sok elemében emlékeztet a mai folyamatokra. A 80-as évek Jugoszláviája például teljesen szekuláris volt. A fiatal muszlimok alig jártak mecsetbe, a boszniai házasságok egyharmada pedig vegyes házasság volt. Senkit nem érdekelt, hogy kinek mi a vallása, ezek az ellentétek csak akkor kezdtek tudatosulni az emberekben, amikor a harcok kirobbantak.
Itt azért még nem tartunk.
Szerencsére nem, de kissé hasonló hangulat uralkodik most Európában: a szekularizált és a kulturális különbségekkel nem törődő évtizedek után hirtelen mindenki kezd ráébredni, mi választja el másoktól.
Janne Teller Macskaköröm című regénye nemrég jelent meg a Scolar Kiadónál.
Borítókép: 24.hu/Karancsi Rudolf
