Épp sajnáltam magam a kedvenc lottózómban, amikor beléptek. Harmincas pár, a férfin kapucni, farmer, hangos csókolomjónapottal köszönt. A nő hosszú szőkésbarna hajú,
A srác Tippmix-szelvényért nyúlt.
Nem örültem, hogy megjöttek,
Már úgy igazán sajnálni, amiatt, hogy nekem soha, semmi nem sikerül, elvégre most is egyedül üldögélek a Pozsonyi úti lottózóban. Ez a hely amúgy arról nevezetes, hogy az itt feladott szelvényeim sose nyernek. Pedig minden héten játszom Puttót, ötöst, hatost, skandit, meg persze tippmixezem, és szerencsére mindig bukás a vége. Azért is járok ide rendíthetetlenül, nehogy az életben egyszer véletlenül nyerjek, elvégre, ha nyernék, az rettenetes lenne, már szenvedni, veszíteni se lehetne boldogan.
A férfi akkurátusan nézte át a sort, még csak vizsgálta a téteket, mire végeztem.
A lottószelvényeket újabban random töltöttem ki. Mondjuk az állandó számaimmal is állandóan veszítettem, de egyszer megijedtem, hogy még a végén kihúzzák őket, ezért inkább összevissza ikszelgettem, sőt a Tippmixen sem időztem, húztam kamura a hazaikat most is, szelvényenként rátettem ötezret,
Inkább őket néztem. A tökéletesen átlagos nő csöndben ült párja jobbján, szorította a karját, némán volt vele. Bámultam őt, valahogy nem hittem, hogy egy tökéletesen átlagos nő lehet annyira érzékeny, hogy megértse, neki most ott csak lennie kell. Mert a férfi arcából, a feszülő bőrből, a villanó tekintetből, a megrántott vállból látszott, a másiknak most
A férfi, akiből mindez sugárzott, hirtelen felállt, a nő is felpattant, a férfi, kezében a szelvénnyel, odalépett az ablakhoz, aminek másik oldalán évek óta Marika néni ül. A férfi odaadta a szelvényét. Az asszony becsúsztatta a papírt a gépbe, az meg jelzett: rosszul van kitöltve a lap. Marika néni ránézett a cetlire, rögtön kiszúrta, mi a baj: kétszáz forint a legkisebb tét, százzal nem lehet játszani, csak a kombináció miatt van a szelvényen ilyen opció, márpedig a férfi ezt ikszelte be.
A férfi elkomorodott, halkan szólt,
Ösztönösen nyúltam a zsebemhez, adtam volna neki nyilván a százast, de a párja hátát simító nő megszólalt: itt a százas, játsszunk. A férfi elgondolhatatlan gyengédséggel válaszolta, hogy nem lehet.
Az jutott eszembe, ha a sajátjukat nem is, az én pénzemet föltehetik. Hiszen úgyis veszíteni jöttem a lottózóba, este Tar Sándort olvastam, tőle tudom immár egészen biztosan, hogy semmi remény, legföljebb a szerencsére számíthatunk, de igazából arra sem, végül veszítünk mindig, alkoholisták leszünk, mások nem is lehetünk.
Ők még mindig ott álltak az ablaknál, pedig már tudták, hogy nem játszanak, a nő nem vitatkozott, megértette a férfi döntését, a döntésüket, megértette, hogy a férfi számára fontosabb ő, a biztonság, az akarat, az elhatározás, mint a játék.
Nem alázhattam meg azzal a férfit, hogy odanyomom a kezébe a százast, a tökéletesen átlagos nő mellett ezt nem bírta volna el, a méltósága halt volna bele.
Álltam esetlenül, szólni nem mertem semmit, csak néztem, ahogy kilépnek az utcára, a harmincas férfi kapucniban, farmerban, meg a különleges, hosszú szőkésbarna hajú nő, akinek mindig emlékezem majd az arcára.
