A talmi Párizs a valóditól kicsit északabbra kezdett megépülni, és nem kartonpapírból, hanem sokkal tartósabb anyagokból. Ráadásul nagyon gondosan kidolgozott részletekkel, közvilágítással, elvégre a “fények városát” kellett megmintázni.
Így aztán csináltak vasútállomást – a Gard du Nord-t “koppintották le” -, kivilágított vonatutánzatokat, vasúti pályákat. A díszletfestők még arra is ügyeltek, hogy koszos legyen az álgyárak üvegteteje.
A XX. század elején a trükk be is válhatott volna, hiszen a radar még 1918-ban is csupán gyerekcipőben járt, a német bombázók felszereltsége, műszerezettsége pedig igencsak primitív volt. Legénységük kézi bombázást végzett: a markukban tartották a robbanószerkezeteket azok “uszonyánál” fogva, és elengedték a bombákat, ha úgy látták, hogy azok “jó” helyre kerülnek.
A háború azonban előbb véget ért, mintsem az ál-Párizs teljesen megépült volna. Viszont Párizs nélküle is megúszta komoly károk nélkül. A talmi Párizs hamarosan teljesen eltűnt, de fotói megvannak.
