Érd, Siófok, Dunaújváros – egykor meghatározó klubok, amelyek különböző okokból súlyos pénzügyi válságba kerültek. Legújabban pedig Mosonmagyaróváron kongatják a vészharangot. A történetek és a nagyságrendek eltérnek, ám egyvalamiben hasonló: a sportszakmai ambíciók mögül előbb-utóbb elfogyott vagy bizonytalanná vált az anyagi fedezet. Ráadásul a jelenség messze túlmutat Magyarországon. A dán Slagelse, a norvég Larvik és Vipers Kristiansand, a francia Nantes és a német Ludwigsburg története egytől egyig azt jelzi, hogy az európai női klubkézilabda egészének struktúrájával is komoly gondok vannak.
Ezüstös aranykor – avagy nemzeti ügy lett női a kézilabda
Mi azonban egyelőre maradjunk idehaza, ahol a jelenlegi helyzet megértéséhez nem néhány hónapot, hanem legalább három évtizedet kell visszatekintenünk, mondjuk 1995 decemberéig. Az Ausztriával közösen rendezett világbajnokságon Laurencz László válogatottja talán még önmagát is meglepve a második helyen végzett, és ezzel kezdetét vette az ezüstös és bronzos aranykor:
- olimpiai bronz Atlantában,
- olimpiai ezüst és Európa-bajnoki arany 2000-ben,
- világbajnoki ezüst 2003-ban, bronz 2005-ben.
