„Ha nem kerül mielőbb lakat alá, aki tizenhat éven át a szemünk előtt lopott szét egy országot, akkor ez minden, csak nem jogállam” – fogalmaz publicisztikájában az előző kormányfőről Balavány György. Írása végén még kategorikusabban szögezi le:
Orbán mielőbbi lecsukása egyaránt morális, jogi és politikai szükségszerűség.
Mindezt azzal indokolva: „az orbáni kleptokrácia által okozott anyagi veszteség valószínűleg nagyobb, mint Magyarország teljes 2027-es költségvetése.”
A cikk finoman szólva is bővelkedik a sommás kijelentésekben. A volt miniszterelnök Balavány szerint
a rabok keserű kenyerét fogja enni, évtizedekig,
aztán hosszan érvel amellett, miért lehetetlen, hogy Orbán szabadlábon maradjon, illetve azt is megosztja az olvasókkal, miért tartja „badarságnak” Orbán esetében az ártatlanság vélelmét.
Bevallom, az ügynökökaktákhoz hasonlóan engem az se hoz izgalomba: Orbán Viktor börtönbe kerül-e vagy sem. Még az akták nyilvánosságra hozatala előtt megírtam a véleményem, de a publikált adatokra nem vetettem rá magam lázas igyekezettel. Ugyanígy vagyok a volt kormányfő sorsával: ha letartóztatnák, nem tekinteném mártírnak, politikai fogolynak, de azzal is képes vagyok együtt élni, ha soha nem kerül rács mögé. Látható tehát, hogy e téren nem azonosulok se a Tisza, se a Fidesz híveinek felfogásával. Amúgy pedig Balavány Györgynek rossz hírem van:
1989-90 után sokan gondolták (az akkori MDF-kormány hívei biztosan), hogy amennyiben nem kerülnek mielőbb lakat alá azok, akik negyven éven át a szemünk előtt tettek tönkre egy országot, börtönöztek be és üldöztek el százezreket, tartottak rettegésben milliókat, gyilkoltak meg sortüzekkel, kivégzésekkel százakat, ezreket, akkor ez minden, csak nem jogállam. Mert ez történt. Mint 2010-ben leírtam, a rendszerváltás után – összetett jogértelmezési, belpolitikai és társadalomlélektani tényezők okán – nem indult büntetőeljárás a forradalom leverésekor alakult bábkormány életben lévő tagjai, Biszku Béla, Marosán György és Apró Antal ellen. A sortűzperek vádlotti köre pedig helyi szintű, alacsony rangú parancsnokokra, beosztottakra korlátozódott. Itt ráadásul gyilkosságokról volt szó, ami még súlyosabb – a vagyont vissza lehet szerezni, az emberéletet nem. Biszkut csupán több mint negyedszázaddal a rendszerváltás után ítélték el, első fokon két év, három évre felfüggesztett szabadságvesztésre, amiből jogerős ítélet nem lett, mivel a vádlott időközben meghalt. Nem hiszem, hogy ezzel a verdikttel az áldozatok és hozzátartozóik megnyugvásra leltek volna.
