De tényleg, ebben az írásban egy darab spoiler sem lesz.
Nemcsak azért, mert nem lenne fair azokkal szemben, akik még nem látták, hanem mert nincs is értelme elmesélni, miről is van szó az első két részben (amelyek amúgy a kreátor-író-rendező-executive producer-sound designer David Lynch szerint összefüggő egészet alkotnak), illetve – ahogy ez elvárható -, nagyon nem tiszta, merre halad majd a sztori.
De nem is akárhogyan. Tökéletesen pofátlanul, öntörvényűen, olyan igazán Lynchesen. Nagyjából pont így nézhetett volna ki az egész második évad, ha ő rendezi és kreátorként sem vonul ki szinte teljesen a sorozat mögül és teszi át az energiáit nagyjátékfilmes terveire. Hiszen bármennyire is zseniális (és elsősorban megszépített emlékű) a teljes Twin Peaks-sorozat, a legemlékezetesebb részek David Lynch nevéhez köthetők (te jó ég, mennyire mocsok rossz volt a 23. epizód Diane Keaton rendezésében…).
Most viszont a folytatódó Twin Peaksben Lynch szinte teljesen szabad kezet kapott – amihez kellett mondjuk egy kreatív nézetkülönbség, na meg egy hónap, amikor úgy tűnt, a rendező kifarol a sorozatból, de végül maradt –, s minden vad ötletét kiélhette.
Ennyi idő alatt ugyanis nemcsak, hogy megöregedtek – sőt, sajnos meg is haltak – egyes színészek, de felnőtt egy teljesen új generáció, amely vagy nem látta, vagy nem tudja, mi az a Twin Peaks, sőt maga a tévésorozatok formátuma is megváltozott. Azóta már lement egy Lost sorozat, ami kimaxolta a misztikumot, és egy Breaking Bad, ami pedig végérvényesen nagykorúvá tette tévészériákat. Így akármennyire is szupertehetséges figura 71 évesen is David Lynch, nagyon nagyot kell dobni ahhoz, hogy az igényes sorozatokhoz szokott közönség tetszését elnyerje.
Persze Lynch sosem arról volt híres, hogy kiszolgálta volna a nézőit, ő az a művész, akinek zsenije elvitathatatlan, de hajlamos öncélúságba esni (helló Kék bársony). Ebből pedig kapunk bőséggel az első két Twin Peaks részben is, de ezt most nem negatívumként írom. Nagyon jól, már-már az élvezhetőség határáig húz ki egy-egy jelenetet, de mindig pont ott vágja el, ahol már kezdene kínossá válni. Persze így is rengetegen fogják utálni, lesz fújoló bőséggel a régi ortodox rajongók és az új nézők között is, de egyszerűen rá kell hangolódni a ritmusára és a humorára is.
Belátom, Lynch öntörvényű és nem is könnyíti meg a néző dolgát, embert próbáló jelenetek vannak bőséggel, de egyszerre ad és kárpótol is: az első és második részben egyaránt van egy-egy olyan jelenet, amitől hátast dob a néző. Emiatt odáig merészkedek, hogy engem már az első rész is megvett, a második pedig egyenesen sodort, szórakoztatott, nevettetett, borzongatott, jobban, mint az eredeti szériából bármi. És ez elsősorban tényleg azért történhetett, mert nagyon más volt, mint amit eddig láttunk.
Voltak persze évfolyamtalálkozó elemei, feltűntek ismerős képek, arcok, mondatok, de pont annyira, hogy a régi nézőt elkapja a nosztalgia, és azt mondja:
Jé, de jól néz ki!
vagy
Azta, hogy megöregedett!
Viszont van rengeteg új szereplő, meg szerteágazó történet, ami remélhetőleg tudja tartani a feszültséget az évad végéig. Két megnézett rész után persze nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, hogy a Twin Peaks újraindított harmadik évada tévétörténeti paradigmaváltás lesz, ahogy a korábbiak (valószínűleg nem), de ha a néző el tud vonatkoztatni attól, hogy mit néz, akkor élvezni fogja. Mert szemlátomást ezt teszi David Lynch is, szórakozik azon, hogy mi nézők az orrunknál fogva vagyunk vezetve, mellékszálakkal traktál, teszteli a tűréshatárokat és ezt baromira élvezi. Aki az efféle szado-mazochista játékban benne van, nem fog csalódni.
