Kristen Stewart a lelkét kiteszi, hogy kiküzdje magát az Alkonyat-saga Bellájának szörnyű árnyékából. Sorra játssza el kisköltségvetésű és/vagy indie és/vagy művészfilmek fő- vagy fontos mellékszerepeit, alig fejezte be a Hajnalhasadás második részét, jött a Camp X-Ray című guantanamói dráma, azóta pedig sorra játszik ugyanígy kisebb csinnadrattával övezett filmekben. Julianne Moore lányát alakította például a Megmaradt Alice-nek című moziban, melyért Moore Oscart is kapott, és Stewartot is több helyütt kiemelték, de az Equals (Rideg világ) című disztópiának is ő volt a női főszereplője a Mad Max war-boy Nicholas Hoult oldalán, Jesse Eisenberggel játszott a BeSZERvezve című moziban, feltűnt a fesztiválkedvenc Egyes nőkben és Woody Allen Café Societyjében is.
Csupa-csupa rétegfilm, így nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy lássuk, Stewart a blockbuster-hírnév után a komoly drámai színész imidzset igyekszik erősíteni, voltak ezzel így egy páran, gondoljunk csak az ügyeletes szépfiúból ügyeletes színészzsenivé avanzsált Matthew McConaughey-ra. A törekvés dicséretes, és megérdemli a drukkolást, a nehézség csak az, hogy még ha a tehetség adott is, a film egészén még így is sok múlik. A stylist például biztosan nem lesz a Kristen Stewart-életmű legfényesebb csillaga.
Maureen, kérlek alássan, médium. De nem ám csak médium, ez mindenki számára tök egyértelmű és normális is, senki nem kérdőjelezi meg, sőt, adják alá a lovat, ehhez, azt hiszem, a hanyatló nyugaton kell élni, hogy kinek-kinek a maga kis légnyomásait ilyen megejtő természetességgel fogadja a környezete. Maureen ikergyerek, ikerbátyja nemrégiben halt bele egy veleszületett szívbetegségbe, ám még jóval a halála előtt megállapodtak a hugival, hogy akárki hal meg előbb, az üzenni fog a túlvilágról a hátramaradott tesónak. Maureen tehát várja, hogy tesója üzenjen, ám sem az üzenet, sem a bátyus szelleme nem akar nagyon egyértelműen felbukkanni. Mígnem egy nap rejtélyes SMS-ek kezdenek érkezni Maureen telefonjára, ő pedig belegabalyodik szépen… hogy mibe is, nos, ha az kiderülne, akkor ez nem lenne ennyire bűnrossz film.
De sajnos A stylist alkotójának inkább közléskényszere van, mint közlendője. Fel-felbukkan valami ijesztő, zaklató természetű természetfeletti jelenlét, felvillan valami féltékeny, perverz divatfetisizmus, történik egy haláleset, csomagok vándorolnak rejtélyesen a város különböző pontjaira. A közel tökéletesen véletlenszerű eseményeket egy rendszerré kapcsoló kohéziót azonban csak várja, várja a néző – mint a Légy jó mindhalálig-nál, ahol azt várjuk, hogy történjen már végre bármi – ám az nemhogy összeállt volna, de a zárókép még azt a kicsi kis logikát is pitypangként fújta a párizsi levegőbe, ami addig fennállt.
Ezt megoldani mondjuk valóban művészet, de élek a gyanúperrel, hogy a cannes-i filmfesztivál zsűrije inkább azért adtak rendezői díjat Olivier Assayasnak, mert az, hogy egy ilyen zavaros alkotói víziót vászonra tudott vinni az összes finanszírozási, üzleti, és közönségérdekek hálójában, kétségtelenül teljesítmény. Ez a film nem szól sem a rémtörténetek, sem a művészfilmek rajongóinak, előbbiek a tulajdonképpeni horrort, utóbbiak meg leginkább a művészi közlést nem kapják meg – ez a film leginkább egyetlen embernek szól, a film rendezőjének.
A stylist (Personal Shopper) – színes, francia-német filmdráma, 105 perc – 4/10
