Mikor elmentem az első osztály végén anyukámmal egy logopédushoz, ő megvizsgált, és ő mondta, hogy diszlexiás vagyok. (…) Anyukám ezzel ment vissza második osztály elején az osztályfőnökömhöz, és megkérte, hogy segítsen nekem a fejlődésben, és hogy fogjanak össze: az iskola logopédusa, D. néni, meg a tanárnő is segítsen kicsit. Erre azt mondta az osztályfőnök, hogy neki erre nincs ideje, ez nem az ő feladata, hogy segítsen nekem, és vigyen el anyukám egy másik iskolába.
A kamaszkoruk azzal telt, hogy iskoláról iskolára vitték őket, mert sehova sem kellettek. Vagy azért, mert diszlexiások voltak, vagy mert nem tudtak beilleszkedni a társaságba. Jó esetben állandóan késtek, rosszabb esetben verekedésbe keveredtek, vagy lerobbantották a piszoárokat a falról. Ha szerencséjük volt, a szüleik segítettek nekik, ha nem, állami gondozásba kerültek, ahol “mindennap küzdöttél a kajádért, a seggedért.”
Tíz hasonló sorsú fiatalról szól Kerényi Kata, a budapesti Zöld Kakas Líceum tanárának “Nem tudom, hogyan kell másnak lenni” című könyve. A Zöld Kakast Kerényi szerint azért hozták létre, hogy adjanak egy utolsó esélyt azoknak, akiket nem fogadott be az állami iskolarendszer azért, mert balhésak, hiperaktívak, vagy valami miatt nehezen kezelhetők. Igaz, az utóbbi években egyre többen keresik fel őket olyanok is, akik amúgy elboldogulnának egy hagyományos iskolában, csak éppen elegük van az állami oktatásból.
– mondta egy másik diák. Az iskola vezetése tavaly kutatást indított, hogy feltérképezzék, pontosan milyen típusú gyerekek választják a Zöld Kakast, ezért interjúzni kezdtek a diákok körében. “Közben olyan dolgokat meséltek el magukról, amikre egyáltalán nem számítottunk. Nyíltan beszéltek az óvodáskori élményeikről, a szüleikről és a családjukkal való kapcsolatukról” – mondta Kerényi, aki elhatározta, hogy könyvet ír ezekből a történetekből.
Húsz-huszonöt diákkal készítettünk interjút, ebből válaszottam ki tízet. Olyanokat kerestem, akik különböző helyzetből indultak, de közös bennük, hogy valamilyen apróságon csúsztak el. Mindannyian csináltunk hülyeségeket a középiskolában, de ijesztő, mennyire kevésen múlik, hogy valakit hagynak-e pofára esni, vagy egyáltalán észreveszik-e, hogy bajban van
– mondta. A nehézségek sokszor már alsó tagozatban elkezdődnek. Az egyik diák másodikban fegyelmit kapott, aztán sorra jöttek az intők, de ez nem oldotta meg a problémáit.
Nem tudom, mennyire voltam balhés. Nem kezdeményeztem verekedést vagy veszekedést soha, de mindig visszapofáztam. Egyszer fegyelmim is volt, másodikban. Az egyik gyerek elkezdett csúfolni, én meg hozzávágtam az ollót. A terem két túlsó végében ültünk, és az olló hegyének az első két centije beleállt a földbe, jó, hogy nem találta el a srácot, mert akkor a fejébe állt volna bele. Anyut behívták. Üvöltöztek velem egy sort, arra emlékszem. és hogy utána fájt a csuklóm, mert megszorongatta a tanárnő. Innen eljöttem, utána még alsó tagozaton szintén volt egy másik iskolám, egy nagyon szigorú, nagyon jó iskola, jól tanulnak, meg nem tudom, közben meg börtönszerű volt az egész. Ott állandóan baj volt velem, mert ugye nem figyeltem – intő. Nem álltam sorba rendesen – intő. Beszélgettem – intő. Megállás nélkül minden apróságért.
– mondta ez a diák. “Nagyon rossz gyerek voltam, az iskolában mindig én kaptam a legtöbb beírást, mindig engem akartak kirúgni, mindig, minden héten én voltam a probléma. Hogy miket csináltam, már fogalmam sincs, őszintén… nem direkt, csak ilyen voltam” – áll egy másik történetben. De nem mindenki volt balhés, elég volt, ha furcsának számított a többiekhez képest, máris kudarcra voltak ítélve a tanulmányai. “Soha nem voltam annyira balhés gyerek, hogy kerestem volna a rosszat: nem cigiztem, nem ittam, nem drogoztam soha. Egyszerűen csak nem bírom elviselni az embereket. Úgy nem szeretem őket annyira nagyon. Inkább a macskákat. De most itt elvagyok ebben a suliban, ez úgy… nem is tudom, hogy én nyugodtam le, vagy a társaság más, de most úgy vagyok, mint a dinnyék a fűben. Úgy elülök, és hallgatom, hogy mit mondanak a többiek, és magamban elgondolkodok rajta”.
A könyvben 16-24 éves diákok történetei szerepelnek, akik az interjú elkészítésekor mind a Zöld Kakasba jártak, de néhányan azóta már elballagtak. “Általában azzal kezdtem az interjút, hogy ‘helló, hogy vagy?’, és rögtön elkezdtek mesélni. Ha mondtak valamit a személyiségükről, megkérdeztem, ez mindig így volt-e, és máris eljutottunk a gyerekkori élményekhez. Ezek a gyerekek örülnek, ha valaki végre meghallgatja őket, senkiből sem kellett harapófogóval kihúzni a mondatokat” – mondta Kerényi, akinek nem volt célja tudományos igényességű interjúkat készíteni, egyszerűen érdekes történeteket akart bemutatni.
A kedvence az volt, amikor az egyik diák elvitte egy régi raktárépületbe, hogy megmutassa hol szereti tölteni a szabadidejét.
Nekem is át kellett másznom a kerítésen, elképesztően kalandos és izgalmas volt az egész, én is újra gyerek lettem. Aztán rájött, hogy jaj, haza kell érni, különben a nagymama megharagszik, és akkor megkért, hogy vigyem haza: visszaváltoztam felnőtté. Megható és megtisztelő volt, hogy ennyire közel engedett magához
– mondta Kerényi.
Volt, aki a pszichés problémáiba is beavatta. “Elkezdtem pszichológushoz járni, és ott kiderült, hogy nekem több énem van. Ez gyermekkorból adódóan is van, és ez így követ engem, míg vagyok, szerintem egész életem végéig. Három énem van. Van a normális, a másik kettő meg általában piásan jön elő. Van egy agresszív vadállat, az az énem, amikor tényleg mindenkibe, fűbe-fába belekötök, az agresszív, meg van egy ilyen megkeseredett, szenvedő, nem tudom, hogy mondjam… ez az az énem, amikor tényleg ez az öngyilkosság is rajtam van” – mondta egyikük, egy másik diák pedig őszintén beszélt a drogfüggőségéről:
Ugyanolyan reggel volt, mint bármelyik. Ébredés után, majdhogynem azonnal már azon járt az eszem, hogy mikorra lesz meg vajon annyi pénz, hogy tudjunk venni ekit. Igen, sajnos három hónapon keresztül elég keményen toltam én is. Majdnem minden napunk abból állt, hogy lementünk a foglalt házból tarhálni, majd ha összejött a pénz, irány a Práter utca, és megvettük a cuccot. Majd vissza a foglaltba, megcsinálni a cuccot. És mikor elmúlt a hatása, újra le az utcára…. 3 rohadt hónapon keresztül éltünk ilyen szarokkal. 15 kg-t fogytam kb. Nem érdekelt senkinek a lelkivilága, sem a bajai, se semmije, csak az, hogy meglegyen a napi adag. Én ezt azért csináltam (tudom, nem kell magyarázkodni), mert a cucc megadta azt a hamis boldogságot, amit egyébként abban az élethelyzetben más nem nagyon tudott volna megadni… 3 hónapos terhes voltam, mikor a tű használatát abbahagytam, egyik napról a másikra.
Kerényi szerint nem nyíltak volna meg ilyen könnyen, ha nem ápolna velük amúgy is közelebbi viszonyt a szokásos tanár-diák kapcsolathoz képest. “Nagyon jó személyes kapcsolat van köztünk, mert csak akkor tudunk dolgozni, ha kölcsönösen nyitottak vagyunk a másik felé. Olyasmit is tudnak rólam, amit egy átlagos iskolában nem, például ismerősök vagyunk a Facebookon is. Mindenki, aki nálunk tanul, már megjárt már egy-két dolgot, ezért van köztünk egyfajta bajtársiasság. Ez egy nyerő helyzet” – mondta.
“Persze vannak határok, amiket be kell tartani. Akár este is felhívhatnak, ha valami baj van, de ügyelek rá, hogy ne áruljam el, hol lakom. Nem tudnak semmit a magánéletemről, és én sem turkálok az övékében. Ők nagyjából már felnőttek, ami megkönnyíti a dolgot. Szinte szerződéses viszony van köztünk”. Kerényi úgy érzi, az interjúk segítettek abban, hogy ezekkel a diákokkal még közelebbi viszonyba kerüljön, és hatékonyabb legyen az iskolai munka is.
Ők azok, akik senkinek sem kellenek. Jól esett nekik a plusz figyelem.
Kerényi direkt választott a könyvbe olyan történetet is, amelynek főszereplője már elindult felfelé, és a zenélésben megtalálta azt, amit szeret:
“Elég sokféleképpen éltem már. Voltam begyöpösödött kisgyerek; voltam tarhálós punk, aki az utcán lakik; voltam haveroknál lakó nagyon glamster gyerek, aki hú, de nagyon rocksztár akar lenni, de egy hangot nem szokott lefogni a gitáron, mert lusta gyakorolni, és sosincs otthon. De igazából így most a legjobb. Most így nagyjából alakul a banda, jó, lehet, hogy csóró vagyok, mert lusta vagyok dolgozni, de ez igazából nem gáz annyira. Most még lehet, hogy tanulni is rendesen fogok. És ha egyszer tényleg zenész leszek, akkor mindenem meglesz csak attól, hogy ott állok fönt a színpadon. Tényleg az, amikor ott vagy, és azt a dalt üvöltik teli torokból, így a közönségnek az első fele legalább, amit te írtál, a tied, és tudják a szöveget, ez minden, amit akarok. Tényleg olyat alkotni, ami az embereknek tetszik” – mondta ez a diák.
A kötethez Vekerdy Tamás pszichológus írt ajánlást, megvásárolni pedig egyelőre online lehet, az Underground Kiadó honlapján.
Írta: Szurovecz Illés, fotó: Magócsi Márton
