Kultúra

Depresszív könyvből életigenlő film – négy ok, amiért kötelező a Trainspotting

A film egy másfél órás videoklip, a filmzene tökéletes, a könyv pedig fontosabb, mint a Biblia. Trainspotting-elemzés a második rész elé.

Majdnem napra pontosan 21 évvel a második rész bemutatója előtt kezdték vetíteni a Trainspotting című filmet. Három évvel korábban pedig egy még sokkal fontosabb dolog történt a popkultúrában: megjelent a Trainspotting című könyv. Visszanéztük és -olvastuk, miért megkerülhetetlen mindkettő. Kezdjük a filmmel.

A téma

A Trainspotting stilizáltan és filmes túlzásokkal, mégis őszintén beszél a függőségről. Ez nagy szó, és még sokkal nagyobb szó volt a kilencvenes évek közepén; addig ugyanis nem volt igazán sikeres, széles körben ismert film, amelynek azok a figurák a hősei, akik más filmekben legfeljebb felskiccelt, negatív mellékszerepben tűnnek fel. Ők ugye a “drogosok”, akik az emberiség másik csoportjától, a “normális emberektől” eltérően kiszámíthatatlanok, agresszívek és nem érdemlik meg a “normálisok” segítségét és empátiáját. A Trainspottingban nincs ilyen különbség; a film világában a drogosok is emberek (gyakran emberibbek, mint a nem-drogfüggők), ismerős félelmekkel, görcsökkel és küzdelmekkel. Csak ők nem a céges karriert, az érzelem nélküli szexet és az alkoholt használják arra, hogy elkerüljék a szembenézést saját helyzetükkel, hanem a sokkal gyilkosabb heroint.

A Trainspottingnak alig-alig van íve, nincs mélypont és megváltás (legfeljebb a végén némi lehetőség az utóbbira),

függőség van, kosz, bűnözés, klinikai halál, detox, depresszió, unalom, visszacsúszás,

és kezdődhet minden elölről. A film még úgy is sokkal életszerűbb, mint az addigi drogról (is) szóló mozik, hogy úgy néz ki, ahogy. Apropó…

A látvány

A Trainspotting vad, sodró lendületű film, olyan, mint egy hosszú, gyors ütemű, mégis a végletekig megkomponált videoklip, kicsavart képekkel, szürreális betétekkel. 1996-ban mutatták be, ami részben magyarázat minderre: a zenei videók műfaja ereje teljében, kliprendezősztárok válogatnak a legnagyobb előadók között. Michel Gondry Björknek, Jonathan Glazer Radioheadnek, Chris Cunningham Aphex Twinnek és Floria Sigismondi Marylin Mansonnak és David Bowie-nak készített klipjei azóta is ihletői a videoművészeknek. Ha tehát a kilencvenes évek közepén fiataloknak szánt filmet készítettek, mi sem volt természetesebb, mint hogy úgy fényképezték, világították és vágták, mint egy klipet.

Hiába reménytelen a Trainspotting története, az egész film mégis végtelenül optimista és életigenlő, duzzad a jövőbe vetett, ezredfordulós hittől, a plakáttól kezdve a fényeken és a díszleteken át a szereplők ruhájáig minden képkockán tetten érhető a Y2K-esztétika. A főszereplő Renton (a pofátlanul fiatal Ewan McGregor) már az első pár másodpercben belenéz a kamerába, innen pedig mindenki tudja, mire számítson: folyamatos kikacsintás, provokáció, játék, önirónia, plusz annyi képi idézet, amennyi csak egy filmbe belefér a már említett klipektől kezdve egészen Stanley Kubrickig.

Depresszív könyvből életigenlő film – négy ok, amiért kötelező a Trainspotting 1

A látvány annyira erőteljes, hogy a karakterek is áldozatául esnek: az alkotók inkább megspórolták az igazi jellemrajzokat, hogy minden egyes szereplő a maga módján menő lehessen. A gyerekes, gyámoltalan, introvertált Spud arcára hatalmas, merész, narancssárga napszemüveget toltak, a Beteg Srác személyiségzavaráról és közönyéről elvonja a figyelmet borzas, hidrogénszőke haja, és még a függőségből reménytelenül kitörni próbáló, passzív, depressziós Renton sem tudja megállni, hogy ne legyen végig cool.

A zene

Akár az eredeti könyvnek (erről később), a filmnek is épp annyira főszereplője a korabeli mércével tökéletes ízléssel, brit és amerikai dalokból összeállított filmzene, mint Renton, Spud és a Beteg Srác. Többek között a zene kedvéért döntöttek úgy az alkotók, hogy a regény nyolcvanas évekbeli sivár világa helyett a film akkor játszódik, amikor készült: 1995-ben, amikor a címlapokat megtöltötte a szegény ember Stones-Beatles háborúja, azaz a Blur és az Oasis cicaharca. (Az alkotók egyébként bluristák voltak, legalábbis abból kiindulva, hogy a lemezen egy eredeti dallal szerepelt az együttes, míg az Oasis eggyel sem).

Szóval 1995. A filmzenealbumon (és az eredeti könyvben is) meghatározó amerikai Iggy Popot már rég konzerválta az évtizedes függőség, a brit Pulp rafináltabb és kifinomultabb volt, mint valaha, és főleg a Trainspottingnak hála lett híres a legtöbbek által (igazságtalanul) egyslágeres elektroegyüttesként számon tartott Underworld. (Természetesen a Born Slippyről van szó.)

Annyira változatos és játékos a filmzene, hogy lazán belefért egy híres Carmen-részlet, egy lakossági house-dal Ice MC-től, Renton pedig Brian Eno egyik klasszikus ambient darabjára mászik bele a vécébe, hogy az ott elterülő tenger alatti fantáziavilágban visszaszerezze véletlenül kiürített ópiumkúpjait. A Trainspotting-album (és a később, pótlásképpen kiadott második, zöld színű lemez) Magyarországra is úgy kellett, mint egy falat kenyér: a kilencvenes évek közepén, internet híján, minimális zenei szakirodalommal (innen is kösz mindent, Wanted Magazin!) ezt hallgatva lehetett a legjobban képbe kerülni a kötelezők ügyében.

A könyv

Nem véletlenül hagytam a végére, még úgy is, hogy ezzel zárójelbe teszem a fentieket. Irvine Welsh Trainspotting című, 1993-ban megjelent novelláskötete ugyanis sokkal mélyebb, jobb és fontosabb, mint az abban szereplő történetek összeturmixolásából született színdarab, majd az abból készült film. Nem azért, mert az adaptációkból teljes történetszálakat hagytak ki, szereplőket mellőztek és gyúrtak egybe, ez szinte természetes, ha egy komoly irodalmi művet filmre visznek. Hanem azért, mert nemcsak a történetet, hanem a karaktereket is leegyszerűsítették, igazságtalanul Rentont az előtérbe helyezve, hogy az ő cinikus-de-azért-éleslátó belső narrációjával a nézők szájába rágják a pozitív tanulságot. Azzal, hogy egy kritikus a Bibliánál is fontosabb könyvnek nevezte a Trainspottingot, lehet vitatkozni; azzal, hogy egy másik kritikus a szöveghez képest csupán divatos, másfél órás videoklipnek nevezte a filmet, már kevésbé.

Depresszív könyvből életigenlő film – négy ok, amiért kötelező a Trainspotting 2
Irwine Welsh a film egyik mellékszerepében

A novelláskötet nem egyszerűen bemutatja, hanem kellemetlenül közel hozza az összes szereplőt, a szétesőfélben vegetáló, de ebben a ligában még mindig az értelem hangján megszólaló Rentont, a gyámoltalan és buta Spudot, a szociopata, magában folyamatosan Sean Conneryvel diskuráló Beteg Srácot, a vadállat (Robert Carlyle bajszos, cingár megjelenésével szemben kopasz és tagbaszakadt) Begbie-ig. Az elbeszélés szinte végig egyes szám első személyű, és folyamatosan ugrál a szereplők közt, a skót és a sztenderd angol váltakozásából és a jellegzetes fordulatokból sejthetjük csak, mikor kit olvasunk. 1989-ben járunk, Nagy-Britannia unalmas, sötét és lehangoló hely, különösen Glasgow és Edinborough, a gazdaság és a közhangulat ugyanúgy mélyponton, mint az oldalról oldalra előkerülő David Bowie és Iggy Pop, a kábítószernek hála a szereplők között nincs barátság, legfeljebb annak perverz és kicsavart változata, a tanulság pedig, ha van egyáltalán, az, hogy

a tespedtség, unalom és szomorúság lassabban, de pont olyan biztosan öl, mint a drog és az AIDS.

Lehet, hogy a Trainspotting 2-nek semmi mást nem köszönhetünk majd, mint hogy egy kicsit megint ráirányítja a figyelmet Irvine Welsh könyveire. Ezért pedig akkor is hálásak lehetünk, ha maga a film nagyon rossz lesz.

A Trainspotting 2-t csütörtökön mutatják be a magyar mozikban.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik