A Liszt Ferenc reptéren a magyar ajándéktárgyak között akadt a kezembe Marcus Goldon néhány rajza. Más, mint a többi szuvenír. Büszkeségeinket, úgy mint a Duna, a Vár, a Parlament, paprika és puli nyomokban sem tartalmazza. Az egyedi képeslapokon buszon utazó unott arcok, sarki kocsmában otthonkában iszogató öregasszonyok meg ölebét Túró Rudival etető szőrmebundás asszony látható.
Meglátogattam Marcust, hogy megtudjam, mit gondol a magyarokról.
A színekkel csordultig teli belvárosi lakás minden pontja vonzza a tekintetet. Festmények és rajzok díszítik a falakat, de még az ajtókat, ablakokat is. Erre itt nem költenek, házon belül megoldható a dekoráció. A képeken kívül a fából, sörös dobozból készült állatok, dísztárgyak is Marcus keze munkái. De kap néha segítséget. Az üvegre például az Észak-Afrikát idéző épületeket – 9 és 13 éves – lányaival rajzolta utazásaik emlékére.
Amikor süt a nap, gyönyörű – mondja. Jól beszél magyarul, csak ritkán váltunk angolra. Azt mondja, négy év után már értették, ha kért egy korsó sört, de még mindig tanulja a nyelvet.
1993 óta él Magyarországon. Ez a harmadik otthona. Kenyában született, 13 évig ott is élt, aztán Londonba költözött a családdal, majd újra vissza Afrikába pár évre. Egyetemistaként egy évet élt Oroszországban, Franciaországban és Spanyolországban is. Szobrásznak tanult, de a diploma megszerzése után vendéglátósnak állt, hogy visszafizesse a tandíjat. Egy londoni bárban szerelmes lett egyik munkatársába, egy magyar lányba. Ennek már több mint 25 éve. Ildikó csábította Magyarországra, miután ő Budapesten talált angol tanári állást. Marcus is nyelviskolában kereste a kenyerét eleinte, csak évekkel ide költözése után kezdte a képeit árulni. Azt mondja, kényszerből fogott ecsetet.
Nem festő vagyok, hanem szobrász. De szoborral nem lehet utazni, akvarellel könnyű.
Öt évvel ideköltözése után kezdte el megörökíteni a pesti karaktereket. Úgy magyarázza, „lefotózza” a ceruzájával, amit lát.
Ez egy vizuális napló. Ez nem karikatúra, hanem igazi. Nézem az embereket és lerajzolom.
Azt mondja, a képeiben nincs kritika, csak humor.
Nekem egzotikus hely Magyarország. Szeretem, az embereket is.
A szókimondásuk fogta meg leginkább a magyarokban.
Tetszik nekem, hogy ők mondják, bassza meg. Ők olyan igazik.
Egyik képén magukba roskadt embereket látni egy buszon. Még a kutya is lehangolt. Ezt sem kritikának szánta.
Ezen a képen az van, hogy emberek mennek munkába és nem vidámak. Ez nem baj. Ez csak igaz. Én is szeretek inkább itthon festeni, mint menni dolgozni.
Sietve hozzáteszi, a buszos arckifejezés, nem jellemzi az egész nemzetet.
Magyarországon nem mindenki „grumpy”.
Szóval nem mindenki mufurc. Valóban van képe fülig érő mosolyú biciklis lányról is és sok-sok parti arcról. Sok szórakozóhelyet is megörökített. De míg két évtizede inkább eldugott presszók törzsközönségét festette meg, ma már a romkocsmák, trendi bárok látogatóit. Van például képe a Római-partról és a 400 hipszter közösségéről. Utóbbiban van valami magyar sajátosság.
A magyar hippszterek nem koktélt, hanem sört isznak
– mondja a képre mutatva.
Legutóbbi képe a Mikszáth téren italozó 50-es nőkről készült. Az igen lenge öltözetet Marcus úgy magyarázza, most élik a második tinédzserkorukat. Ezt sem negatív minősítésnek szánta:
Nekem ez szexi volt, vicces, érdekes.
A korábbi festményei közül egyik kedvence a Puskin utcai, már 4 éve bezárt kiskocsmában készült kép. Az otthonkában, papucsban iszogató két idős nő mellett sörös rekeszek sorakoznak, másik oldalon színes szalagfüggöny, a tévé és az Unicum-plakát mellett pedig egy – aligha eredeti – Modiano.
Mutatja a következő kedvencet:
Nekem ez ikonikus kép. Öreg néni, dohányzik és Túró Rudival eteti a kutyáját.
Marcusnál mindig van vázlatfüzet, amit azonnal elővesz, ha izgalmas arcot vagy eseményt lát. Heti három napot tanít művészettanárként általános iskolában, de igyekszik minden nap festeni valamit, mindig van új ötlete. Most arra készül, hogy az uszodák látogatóit festi meg. Egy korábbi fürdős képe egyébként egy német utazási magazinban is megjelent.
A sokat utazó Marcus néha kedvet kap más nemzetek karaktereinek megörökítésére is, de azokból kevés van. Egy korzikai, nejlonszatyrokkal felszerelt motorost húz elő a képhalmazból. Az olaszokról inkább csak beszél. Őket, szenvedélyes, ráérős népnek látja, úgy fogalmaz, olyan majdnem lusták.
Az afrikaiakban azt szereti, hogy lazák, viccesek és a sok probléma ellenére is pozitívak. Mégsem vágyik vissza oda. Már nem érezné magát ott biztonságban. Az apját is megölték 2005-ben.
Lelőtték. Egyik testvérem vele volt. Az sokkolt. A 80-as években még nem volt veszélyes éjszaka sétálni Kenyában. Azóta dupla vagy tripla annyin élnek ott.
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás
Marcus nem vágyik más országba, legfeljebb csak a fővárostól kicsit távolabbra. A Balatonnál szeretne egy kis házat. Épp hazaérkező feleségét meglepte ezzel, Ildikó gyorsan megpróbálja meggyőzni, hogy inkább a hegyekbe tervezzenek. Marcusnak tulajdonképpen mindegy, ha olyan helyre költöznének, ahol lehetne egy kis műhelye, ahol azt csinálhatná, amit a legjobban szeret.
Festeni nekem kemény munka, a szobor könnyű. De mindkettő élvezet.
Marcus reméli, hogy egyszer majd főállású szobrászként élhet, de addig sem elégedetlenkedik. Szerencsésnek érzi magát, hogy alkothat.
Noha képei sok budapesti bárban feltűnnek, vannak kiállításai is, nem cikkeznek róla sokat. Szerinte ez így jó.
Csendes ember vagyok. A kép a fontos, nem én.