Elsősorban a rossz gazdasági körülményeknek köszönhetően az 1980-as évek közepére a Kádár-rendszer társadalmi elfogadottsága megrendült, az évtized utolsó harmadára pedig minimálisra zsugorodott – a miértről és a hogyanról itt olvashatók Romsics Ignác szavai.
Egyre gyorsabb változások
Először az értelmiség köreiben szerveződtek azok a csoportok, amelyek nemcsak elégedetlenségüknek adták egyre nyilvánvalóbb jeleit, de politikai koncepciókat is megfogalmaztak. Két nagy áramlat alakult ki, de mindkettő a rendszer demokratizálására törekedett.
Egyre-másra jelentek meg a politikai programok, legális mozgalmak szerveződtek, mint az MDF, a Fidesz, majd 1988. május 1-jén megszületett az ellenzéki szervezetek összefogására hivatott Szabad Kezdeményezések Hálózata.
Ideológiai harc kezdődött az MSZMP-n belül is, az 1988. május 23-24. között megtartott rendkívüli pártértekezleten komoly változásokról döntöttek. A 13 korábbi PB-tagból a küldöttek mindössze hármat választottak újra, a párt első titkára Grósz Károly lett, Kádár Jánosnak pedig egy újonnan létesített, hatalom nélküli pártelnöki pozícióval kellett beérnie.
Ellentét az MSZMP vezetésében
Az új vezetés hamarosan cselekvésre szánta el magát. Az egyik legjelentősebb lépés volt, hogy 1988. októberében a Parlament elfogadta az úgynevezett társasági törvényt, ami engedélyezte az állami vállalatok magántársaságokká alakulását. A másik nagy kérdés a politikai intézményrendszer reformja volt.
A párt reformerei ugyan elfogadták azt az ellenzéki követelést, hogy a pártot a társadalom, a kormányt pedig az Országgyűlés ellenőrizze, ám tisztázni kellett még, mindez egy- vagy többpártrendszer keretei között valósuljon-e meg. Grósz és a párt technokrata vezetői az egypártrendszeren belüli pluralizmus álláspontján voltak, míg Pozsgay Imre, Nyers Rezső és radikális reformerek viszont már többpártrendszerben gondolkodtak.
Fehérterror
November 29-én viszont Grósz Károly kijelentette, hogy a párt az egypártrendszer viszonyai között képzeli el a politikai pluralizmust. Mondott mást is a Sportcsarnokban összegyűlt pártaktivisták és munkásőrparancsnokok előtt, a fehérterror feléledésével fenyegetett:
Nyugtalanságra ad okot a módszerek radikalizálódása, a sztrájkokkal való fenyegetőzés, a mértéktelen követelőzés…
megnőtt az ellenséges, ugyan kis létszámú, de hangos, a polgári restaurációs, ellenforradalmi erők agresszivitása is. …
a parlament lejáratásával és a választások kierőszakolásával, előre hozatalával akarják a vezetést kényszerlépésre bírni. Eltúlozzák a többpártrendszer lehetőségét, felnagyítják vélt előnyeit. …
a magyar párt és társadalom jó irányba halad előre, de rögös az út, és benne van a bukás esélye is…
A harc eredménye csak tőlünk függ, mert osztályharc lett ez a javából. Attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mellé tudjuk-e állítania józan erőket, s ha kell, határozottan fel tudunk-e lépni az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben. Ha igen, megmarad a rend, a biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, s egy új, korszerűbb és hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni.
Nem így történt. Az események hihetetlen gyorsasággal peregtek, az egypártrendszer összeomlása elkerülhetetlen volt. 1989. október 23-án Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot, a következő év tavaszán pedig Magyarországon – 43 év után először – megtartották a szabad, demokratikus választásokat.
(Kiemelt kép: Fortepan/Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény)