Az Iszlám Állam vezetőinek egy ideje szinte már sorozatosan rossz napja van. Ramadi és Falludzsa elvesztése után, úgy tűnik, hamarosan Moszultól is meg kell majd válniuk, szíriai de facto fővárosuk, Rakka is ostrom alatt áll. Szíria és Irak északi részét Kobani városától a Szindzsárig felszabadították a kurd erők. A 2015-ben a fennhatóságuk alá tartozó, Kelet-Szíria és Nyugat-Irak nagy részét felölelő hatalmas terület mára támaszpontok hálózatává zsugorodott, melyek nem feltétlenül tartják az ellenőrzésük alatt a köztük elhelyezkedő területrészeket.
Az ISIS az általa ellenőrzött területek határain belül és kívül is kezdi elveszíteni a támogatóit. Az Egyesült Államok és koalíciós partnereinek katonai bevetései, az orosz erők csapásai tönkre vágták a csoport közlekedési infrastruktúráját és gazdasági erejét. A külföldi önkéntesek száma is lecsökkent, részben azért, mert sokan meghaltak a katonai bevetések, öngyilkos akciók során, illetve a bombázások alatt. Tagjaik közül több százan elégelték meg, hogy emberi robbanótöltetként, vagy szexrabszolgaként használják őket és szökéssel próbálkoztak.
Teljesen befellegzik majd az Iszlám Államnak, lesz-e valami, ami a helyébe lép és betölti a helyén keletkező űrt? Ahhoz, hogy ezekre a kérdéseket meg tudjuk válaszolni, meg kell vizsgálnunk, mi jelenleg az ISIS: nemcsak egy mozgalom, hanem legalább háromféle, különböző célokkal és tervekkel rendelkező csoportosulás bonyolult egyvelege, melyek akár azután is fennmaradhatnak, miután az ISIS már feladta terültei követeléseit. Támogatói nem csak különböző temperamentumú és etnikumú emberek, hanem teljesen különböző mozgalmakba is tömörülnek. Ezek közül a csoportosulások közül bármelyik tovább élhet még azután is, hogy a Bagdadtól Moszulig és a Damaszkusztól Rakkáig húzódó utakat megtisztították és biztonságossá tették.
Az ISIS mint a szunniták szerepvállalásáért harcoló mozgalom
Bár úgy tűnt az ISIS szinte a semmiből lépett elő, területi követelései nagyon is megfontoltak és specifikusak voltak: Kelet-Szíria és Nyugat-Irak szunnita arab vidékei. Mielőtt a vezetők az „Iszlám Állam”-ra, vagy a „Kalifátus”-ra rövidítették volna a nevét, „Al-Davla Al-Iszlamíja fi Al-Irak val-Sám”-nak hívták a mozgalmat. Az arab kifejezés így hangzik magyarul: az Iszlám Állam Irakban és Nagy-Szíriában”. Az „al-Sám”, vagy „Nagy-Szíria” kifejezés magában foglalja a mai Szíria, Libanon, Jordánia, Izrael és Palesztina területét. Ezt a régiót nevezték a franciák Levantének, ezért is használják sokszor a csoport megnevezésére az „ISIL” rövidítést. Az ISIS-t „Dáes”-ként is emlegetik, ami az arab elnevezésből származó mozaikszó. Véletlen egybeesés, hogy az arab „dáes” kifejezést a fajankókra is szokták használni, ezért az ISIS vezetőit nagyon idegesíti ez az elnevezés, és ezért van úgy, hogy a „Dáes”-sel általában az áldozatok illetik a csoportot.
A csoport 2014-ben csupán újjászerveződött, megalakulásának az Egyesült Államok 2003-as inváziója és megszállása utáni felkelések ágyaztak meg. Akkoriban Anbár tartományban és Nyugat-Irak azon részein, ahol többségében szunnita muszlim közösségek laktak, némi aggodalommal fogadták Szaddám Husszein megbuktatásának hírét. Szunnita vezetők azt nyilatkozták 2004-ben, hogy bár nem siránkoznak Szaddám elvesztésén, de félnek attól, hogy a szunniták kezéből teljesen kicsúszik majd a hatalom. Bár Szaddám szekuláris diktátor volt, mindig saját kisebbségét, a szunnita közösséget részesítette előnyben.
Emiatt a szunniták számára bármely mozgalom vonzónak számított, mely hathatós érdekképviseletet ígért. 2004-ben egy ezzel kecsegtető nemes lovag tűnt fel a színen: Abu Muszab Al-Zarkavi, a jordániai dzsihadista. A palesztin menekült családból származó al-Zarkavi fiatalkorában kábítószerezett és kisebb lopásokat követett el, de később megtért az iszlám egy nagyon szigorú irányzatához, mely a Szaúd-Arábiában elterjedt vahabizmus merev erkölcsi szabályaiból táplálkozott. Többek között emiatt vált a csoportnál elfogadott büntetési formává azoknak a lefejezése, akik veszélyeztették a vallást.
Zarkavi ezekre a tanokra alapozta a mozgalmát, valamint a nyugati régiókban élő szunniták azon vágyára, hogy megszabaduljanak az amerikai katonai megszállástól és a síita politikai elnyomástól. Iraki Al-Kaidára keresztelte a mozgalmát azt remélve, így majd támogatást fog kapni az akkoriban Pakisztánban bujkáló Oszama bin Laden és Ajman Az-Zavahíri által vezetett nemzetközi al-Kaidától.
Sosem alakult ki azonban jó kapcsolat Bin Laden és al-Zarkavi között, mivel Zarkavi ragaszkodott a saját prioritásaihoz és vezetési stílusához. Az al-Kaida vezetői nem igazán voltak kibékülve al-Zarkavi szélsőséges síita ellenességével, és hogy megfélemlítési céllal előszeretettel alkalmaz lefejezést, mivel úgy gondolták, ezekkel elidegeníti a lakosságot.
Bin Ladenéknek igazuk lett, és bár az Iraki al-Kaida a radikális, szunnita arab fiatalok támogatásával a háta mögött virágzott egy darabig (különösen az amerikai erőkkel való véres falludzsai összecsapások után 2004-ben), de a szunnita törzsi vezetők kifejezetten aggódtak Zarkavi autoriter vezetési módszerei és merev gondolkodásmódja miatt. Az amerikai katonai erők végül 2006-ban megölték al-Zarkavit, így az Iraki Al-Kaida élére egy egyiptomi, Ajjub al-Maszri került, aki megtartotta a csoport nevét, de kijelentette, hogy iszlám államot hozna létre a térségben, melynek élén Abu Omar al-Bagdadi iraki kalifa fog állni. Al-Maszrival és al-Bagdadival 2010-ben amerikai légicsapások végeztek, és a mozgalom új vezető kezébe került, aki felvette az elhunyt Bagdadi nevét. Ő az az al-Bagdadi, aki az Iszlám Állam kalifájának kiáltotta ki magát.
Egy kis időre sikerült kiiktatni az Iszlám Állam elődszervezetét. 2006-ban az amerikai csapatok kivonultak a nyugat-iraki szunnita vidékekről, és a helyi törzsi milíciákat bízták meg azzal, hogy forduljanak szembe az Iraki al-Kaida erőszakos harcosaival. Ezzel a régióban sikerült visszaállítani a hagyományos törzsi és vallási irányítási rendszert. A művelet “Anbar Ébredése” néven híresült el és működött is egy darabig, azonban mikor az Egyesült Államok teljesen kivonult az országból, 2011-ben Nuri al-Maliki miniszterelnökre és síita többségű kormányára hárult a feladat, hogy támogassa a szunnita törzsi vezetőket. Sajnos azonban Maliki magukra hagyta őket, ehelyett síita támogatókat gyűjtött maga köré, akiknek kormányzati forrásokat és pozíciókat adományozott a hűségükért. A szunniták újra marginalizáltnak és jogfosztottnak érezték magukat.
Itt jött újra a képbe az Iszlám Állam. A 2011-ben a szomszédos Szíriában kitörő felkelés kitűnő közeli műveleti bázisként szolgált a csoport számára, az embereik beszivárogtak a szíriai ellenállók közé, létrehozták a saját dzsihadista seregüket, és végül az irányításuk alá került Kelet-Szíria szunnita többségű vidékének nagy része. A háborútól legyengült országban fő vetélytársuk az al-Kaidához köthető al-Nuszra Front volt. Az al-Kaida vezetője fel is szólította al-Bagdadit, hogy működjön együtt a szíriai mozgalommal, ő azonban a saját útját akarta járni, elhagyta az Iraki al-Kaida nevet is, és kikiáltotta az iszlám államot. 2014-ben az ISIS áttört a szíriai-iraki határon, és elfoglalta Irak második legnagyobb, gazdag és bőséges katonai felszereléssel rendelkező városát, Moszult is.
A megszállt falvakban azok támogatták a csoportot, akik politikai és gazdasági hasznot reméltek tőle. Ezek a szunniták és törzsi vezetőik könnyedén az ISIS ellen fordulhatnak volna, ha lett volna más esélyük arra, hogy részt vegyenek a közéletben. Az “Anbar Ébredése” során erre lehetőségük volt és al-Bagdadi emlékezett rá, milyen megbízhatatlanok voltak a szunnita követőik abban az időben. Emiatt formálta az Iszlám Államot a legbrutálisabb dzsihadista csoporttá, szélsőségesen erőszakos eszközöket alkalmazva, hogy megfélemlítse mind az ellenségeit, mind a saját lakosságát.
A szunnita területek sorsa az ISIS után
Az ISIS bukása után a szíriai és az iraki kormány magához ragadhatja az irányítást és integrálódásra kényszerítheti Kelet-Szíriát és Nyugat-Irakot. Két tényezőtől függhet, hogy a szunnita lakosság milyen hajlandóságot mutat az integrálódásra: Bagdad és Damaszkusz elég erős lesz-e ahhoz, hogy rákényszerítse az akaratát a régióra, valamint lesz-e a kormányokban hajlandóság, hogy megváltoztassák az alaviták és síiták által dominált hatalmi struktúráikat, és bevonják a szunnitákat a közéletbe.
Ez a hajlandóság az iraki kormány inváziós stratégiájában már megmutatkozott. Ramadi és Falludzsa esetében például ügyeltek arra, hogy szunnita törzsi milíciák szabadítsák föl a városok központi részeit. Ramadiban a szunnita törzsi vezetőket is bevonták a politikai infrastruktúra kialakításába, és ezzel elkerülték azt, hogy a felszabadítás ne síita inváziónak tűnjön.
Ennek ellenére ezidáig mind az iraki, mind a szíriai kormány elutasította, hogy megosztva, a szunnitákkal együtt gyakorolja a hatalmat.
Amikor idén az iraki miniszterelnök, Haider Al-Abadi felvetette, hogy alkotmányos reformokat kellene végrehajtani, melyek nagyobb részvételt biztosítanának a szunnitáknak, tüntetés tört ki az iraki parlament ellőtt.
Szíriában Basar al-Aszad hasonlóan hajthatatlan a megosztott kormányzást illetően, annak ellenére, hogy ezzel gátat tudna szabni az országban tomboló szektariánus viszályoknak. Egyszerűen terroristának bélyegez minden elégedetlenkedők és az elpusztításukba veti minden energiáját.
A damaszkuszi és bagdadi vezetők hozzáállását egyedül a nagyhatalmak változtathatnák meg. Irán, Oroszország és az Egyesült Államok befolyásával talán sikerülne találni olyan hosszútávú megoldást, mellyel integrálni lehetne a szunnitákat a szíriai és az iraki politikai közösségbe.
Egy saját önálló állam megalakítása ennél valamivel radikálisabb megoldás lenne. Már az Oszmán Birodalom idején is autonómiaként működött, és elképzelhető lenne, hogy újra különálló politikai entitás legyen, ideális esetben az ISIS nélkül, a szunnita törzsi vezetők koalíciójának irányítása alatt. Észak-Irakban nemrég jött létre Kurdisztán de facto állama, tehát van már mozgás Irak felbomlásának irányába.
Ugyanakkor az országok politikai elitjei továbbra összefüggő államban gondolkoznak, és az Egyesült Államok és más szomszédos közel-keleti országok felől érkező külső nyomás is azt diktálja, hogy kerüljék el a fragmentációt. Ezért nem biztos, hogy az önálló állam létrehozásának forgatókönyvére Damaszkusz és Bagdad hivatalosan is áldását adná.
Szíria és Irak is magán viseli a bukott államok számos jellemzőjét, nem tudják például az ellenőrzésük alá vonni a fővároson és más központokon kívül eső területeket. Ugyanúgy, ahogy az mindig is volt, Kelet-Szíria és Nyugat-Irak szunnita központjaiban, egy de facto Szunnisztánban, a szunnita törzsek tartanak majd rendet.
E sorok írásakor jönnek azonban a hírek, hogy még abban sincsen egyetértés az ISIS ellenes erők között, hogy kik szabadíthatják fel a különböző városokat. Jelenleg a kurd önvédelmi erőkből (YPG) alakult Szíriai Demokratikus Erők nevezetű csoport jelentette be, hogy megkezdték Rakka, a terrorszervezet fővárosának ostromát. A szíriai kommunista kurdokból és helyi szíriai arabokból alakult szervezet nagy ellenlábasa Törökország, mely szintén igényt tart a harcokban való részvételre – és ezzel együtt a hatalmi struktúra dominálására a harcok után-, csakúgy, mint Irán a maga harcoló proxijaival, a síita önkéntes milíciákkal. Asszád elnök Orosz szövetségeseivel mindkettővel szemben áll, így a káosz már most jelentős.
Nem látszik, hogy bármelyik szereplő hajlandó lenne engedni befolyásából a felszabadított területek felett, annak érdekében, hogy ne jöjjön létre egy új szunnita ultraradikális dzsihadista szervezet.
A szellem nem megy vissza a palackba – A kiberkalifátus
Al-Bagdadi stratégiája, hogy az egész világról fiatal tagokat toborozzon a szent háborúhoz, jobban sült el, mint azt saját maga is remélte. Az ISIS-hez köthető san bernardinó-i támadásból az egyik elkövető pakisztáni származású volt és járt Szaúd-Arábiában, a másik pedig pakisztáni volt, és Szaúd-Arábiában nőtt fel. A párizsi koncerten és a brüsszeli reptéren robbantók belga és marokkói származásúak, az orlandói lövöldöző pedig afgán származású amerikai volt. Az isztambuli reptéri támadást 2016 júniusában kirgizisztáni, üzbegisztáni és dagesztáni elkövetők hajtották végre. Egyikük sem volt szíriai vagy iraki.
A hatalmas, kontinenseken átívelő hálózatot internetes kommunikációval lehet fenntartani, Twitter-üzenetek és zárt weboldalak, online magazinok segítségével. Ez a Kiberkalifátus. Számos indíték vezérelte a virtuális kalifátushoz csatlakozó és azt fenntartó fiatalokat szerte a világban, de talán a legerősebb, hogy részt vehessenek a nagy háborúban, egy kozmikus ütközetben, ahol végre kiélhetik a warcraftos, valoros és gore-os fantáziáikat. Néhányan valószínűleg történelmi okokból és hiszékenységük miatt csatlakoztak, hogy egy felsőbbrendő célért, az iszlám civilizációért feláldozhassák az életüket.
A fiatal önkéntesek közül sokakat vonzott az ISIS vezetősége által felvázolt apokaliptikus háború drámai víziója, mások identitásukat keresték, tagjai szerettek volna lenni egy közösségnek. A közel-keleti származású, az Egyesült Királyságban, más európai országokban, vagy az Egyesült államokban elő fiatalok az ISIS által felkínált befogadó közösségben szerették volna hátrahagyni a nyugati országokban tapasztalt elidegenedést és mellőzöttséget. Végül online chat szobákban és Twitter falakon tudtak csatlakoznia a globális csoporthoz.
Az online csatornákon közzétett képek és videók általában együtt imádkozó, étkező, miséket hallgató testvéreket ábrázolnak. A testvérek olykor a katonai bevetések után egymásba karolva pózolnak, vagy körbe rendeződnek és kezeiket középre nyújtják, akár egy sportcsapat.
Emiatt valószínű, hogy az ISIS kiberközössége még jóval azután is fennmarad majd, hogy a csoport elveszítette az iraki és szíriai területeit. Az online kommunikáció minden bizonnyal alábbhagy, és abba is marad egy időre, ha az ISIS teljes vereséget szenved, hiszen Rakka és Moszul hiányában más fenntartó központot kell majd találnia valahol a világban, de kétséges, hogy örökre megszűnne.
Sőt, a vágyakozás a Kiberkalifátus közössége után még jobban fellángolhat a területek elvesztésével. Hiszen semmi sem hoz jobban össze egy közösséget, ha támadás éri, és egyesülni kell a védelem érdekében. A 2016 nyarán posztolt tweetek például mind falludzsai, rakkai és moszuli harcok körül forogtak, a kalifátus védelmére buzdítottak.
Sűrüsödni fognak a merényletek
Az ISIS terrortámadásokkal igyekezett lesújtani azon távolabbi ellenségeire (USA-ra, Franciaországra, Törökországra), akik szövetkeztek az őket támadó helyi erőkkel. Az Iszlám Állam az idén is számos felhívást inttézett fiatal követői felé, hogy hajtsanak végre terrorista támadásokat, bárhol is vannak a világban. Az ISIS szóvivője, Abu Mohamed al-Adnani arra ösztönözte a követőket, hogy tegyék Ramadánt “a szenvedés hónapjává mindenhol a világon”.
Az ISIS-szimpatizánsok párizsi, brüsszeli, dakkai és isztambuli merényletei olyan szervezett, összehangolt támadásoknak tűnnek, melyeket az ISIS központi vezetése támogatott volna, de az is lehet, még az előkészületekben is segédkezett. Az amerikai san bernardinói és orlandói támadások kevésbé tűnnek megszervezettnek, egy, vagy két az ISIS ideológiája által inspirált merénylő hajtotta őket végre. Az orlandói elkövető, Omar Mateen percekkel a tombolása után tárcsázta a 911-es vészhívót és az operátorok előtt hűséget fogadott az ISIS atyjának. Állítólag hetekkel a támadás előtt ISIS weboldalakat is böngészett.
Az “ISIS által inspirált” azonbannem biztos, hogy megfelelő jelző az orlandói és még más hasonló támadásokra, hiszen arra utal, hogy a merénylet elkövetését olyan indítékok vezérelték, melyek közvetlenül az Iszlám Állam ideológiájából táplálkoznak. A jelző arra is utal, hogy a terrorcseelekménnyel a ISIS tágabb céljait valósította meg a végrehajtó, tehát az ISIS szent ügyét hátráltató hitetleneket és ellenségeket támadta meg.
Egy kevésbé fényes jövőben, ahol továbbra is virágozni fog az ISIS globális dzsihadista hálózata, valószínűleg sok ilyen felcímkézett önálló terrorista merénylettel találkozunk majd.
Addig, amíg az ISIS továbbra is a szekuláris és nem támogató muszlim társadalmak elleni merényletekre biztatja a követőit, számtalan, különböző indíttatásokból elkövetett terrorcselekményt ruházhat fel a saját címkéjével. Az elkövetők is jól járnak, megnyugtatja a lelkiismeretüket, hogy bár a legtöbb ember egész világon elítéli a szörnyűséget, amit elkövetettek, online testvéreik éltetik a tetteiket.
Az Apokalipszis ideológiája
Bár csak pár harcost vezérel ez a hit és az ISIS irányítása alatti területeken is csak kevés szunnita osztja ezt a nézetet, a mozgalom belső köreiben fontos motívumnak számít.
Az “ISIS-apokalipszis” a vahabita apokaliptikus gondolkodás egy extrém változata. Kevéssel azután, hogy az Iraki al-Kaida vezetőjét, Abu Muszab Al-Zarkavit megölték 2006-ban, utódja, Abu Ajjad al-Maszri az apokaliptikus színezetet adott a mozgalmának, hogy kalifátussá válhasson. Úgy gondolta, hogy nemsokára eljön a Mehdi, ezért a hívőknek gyorsan létre kell hozniuk a kalifátust, hogy méltőképpen fogadhassák. Al-Maszri utódja, az önjelölt kalifa, Abu Bakr Al-Bagdadi is osztotta ezt a nézetet. Az ISIS online magazinjának a címe, a “Dabiq” egy észak-szíriai városra utal, mely az ISIS szerint a hívők és a hitetlenek közti utolsó apokalipszis előtti csata helyszíne lesz.
Az efféle terror összekapcsolása a vallásossággal eléggé problematikus. Lehet azt mondani, hogy azért ilyen erőszakos az ISIS, mert a hívők vallási meggyőződése így követeli meg. De azt is mondhatjuk, hogy szükségük volt valamire, amivel megindikolhatják a szélsőségesen erőszakos megfélemlítési technikákat, ezért fordultak a középkori hagyományokhoz.
Al-Bagdadi önéletrajza kitűnően illeszkedi ebbe a vallásos imázsba. Vallási vezető, és a törzsének vérvonala állítólag visszavezehető a Próféta családjához. Iszlám tanulmányokból doktorált a Bagdadi Egyetemen, jobban ismeri a Koránt és a vallási hagyományokat, mint bármelyik más dzsihadista. Oszama bin Ladennek például egyáltalán nem volt vallási végzettsége, és bár mérnöknek adta ki magát, de üzletvezetést tanult a főiskolán. Al-Zavahiri orvos volt, Bagdadi elődje, az Iraki al-Kaida vezetője, Abu Muszab al-Zarkavi pegig egy jordániai utcai gengszter. Így nézve al-Bagdadi egészen méltónak tűnik a címére. Ettől függetlenül, a vezető vallásos érdemeitől még nem lesz iszlamista egy mozgalma, de a terrorcslekedetek és kegyetlen előírások iszlamista köntösbe való bújtatásától sem.
Ha egyszer a kozmikus háború képeit valódi szituációkra alkalmazzuk, ahol területekért, gerilla hadviseléssel folynak a harcok, nem biztos, hogy valaha visszaterelhetjük őket a metaforikus szintre. Néhány szélsőséges mozgalom példája – mint az észak-indiai szikhek khalisztán mozgalma, ami 1980-ban erőszakba csapott át, de később lecsillapodott – azt mutatja, hogy ez lehetséges.
Az ISIS elveszítheti területei felett az irányítást, és nem biztos, hogy továbbra is koordinálni tudja majd a kommunikációs infrastruktúráját, de az Iszlám Állam bizonyos aspektusai fennmaradhatnak, testet ölthetnek egy szunnita szerepvállalásért harcololó mozgalomban, vagy néhány hívő által alkotott kis szektában. A legtöbb esetben az ilyen mozgalmak nem veszélyesek, de ahogy azt a közelmúltban megtapasztalhattuk, nem kell hozzá sok szélsőséges és az életét nem féltő aktivista, hogy borzasztó károkat okozzon szerte a világban. Így járhatja be az ISIS kísértete majd a bolygót, a szervezet bukása után is.
