Ha a helyieket a magyarokról kérdezzük, két dolog ugrik be nekik. Az egyik egy szürke-fehér, piros csőrű papagájfajta, ami a „magyar” névre hallgat, és amit épp ezért őshonosnak hisznek nálunk.

A másik az Ikarus busz, ezekből ugyanis sokat adományoztunk nekik a szocialista országok együttműködésének jegyében (amíg például Bulgária bort, Lengyelország almát és barackot szállított ide).

Ennek már huszonhat éve, itt azonban a szocializmus soha nem ért véget. Ez egyesekben nosztalgiát ébreszthet, az itteni állapotok láttán azonban nem lehetnek illúzióink. A turisták komfortérzete legfeljebb a hotelben van biztosítva, de épp ettől izgalmas az utazás.

Havanna óvárosa még a párával és szmoggal súlyosbított negyven fokban is sok meglepetést tartogat, a hotelek nyilvános, tetőtéri medencéitől Hemingway kedvenc koktélbárjáig, ahol az író Daiquiri-t kortyolgatott; a szecessziós épületektől a bolhapiacig, ahol a százéves pénzérmék közt megfér egymás mellett a Lenin-fejes és a horogkeresztes kitűző is. Csupán a legyektől hemzsegő gyümölcs- és tortaárusok kínálata szegheti a kedvünket.

A külvárosban már érezhető a nyomor: a melegvíz ritkaság, a hálószobába belopódzó skorpió annál kevésbé. Ahol nincs járda, ott pocsolyák és szeméthegyek mentén igazodunk el.

Szállásomtól nem messze állnak az errefelé gyakori hurrikánok áldozatainak felhúzott, vagy inkább csak összetákolt menedékházak is. Ezeket főleg azok veszik igénybe, akiket a családjukból senki nem volt hajlandó befogadni, ezért biztonságosnak nem mondható a környék.

A városban, autóutakon mindenütt átható benzinszag terjeng, amiért a hatvanas évekből itt maradt izomautók tehetők felelőssé. Igazi felfrissülést csak a tengerpart ad: a Havannától másfél órára fekvő Varaderót például kristálytiszta vizű partjáért kedvelik a helyiek is, ráadásul 20 CUC-ért szállást is találunk (1 kubai CUC 285 forint).

Robbanni készülő kukta az ország

Elképzelhetetlen a szegénység: a sarki pékségben mindössze egy zsemle árválkodik, a szupermarketek polcai is letarolva állnak. Nem csoda, hogy sok helyen így is kötelesek leadni a vásárlók a táskájukat belépés előtt.

Megbetegedtem, így az egészségügy állapotáról is sikerült képet kapnom. Mielőtt a külföldieknek fenntartott kórházak egyikébe irányítottak, egy közkórházban próbálkoztam, ahol – szerencsémre – nem láttak el. Hajmeresztő állapotok fogadtak:

a kórházi vécében a vízcsapot egy csöpögő, rozsdás csonk képviseli, a padló úszik, az épület portáján pedig kutya heverészik a padlón.

A falon itt is az elengedhetetlen Fidel Castro-képmás üdvözöl. Havanna-szerte díszelegnek az idézetek, plakettek és festmények, amelyek vagy a szocializmust dicsőítik, vagy a két legnagyobb nemzeti ikon – Fidel Castro és Che Guevara – bölcsességeit tárják a nép elé. A nép azonban egyre kevésbé éri be ezzel.

Mindenki tudja, mennyire élhetetlen a rendszer, de azért igyekszik nem szidni a szomszédai előtt

– mondja Miguel a 24.hu-nak. Az építkezésen dolgozó férfi főnöke az alkalmazottak fizetésének háromnegyedét teszi zsebre, ám kormányközeli kapcsolatai miatt nem lehet feljelenteni.

Persze, a médiából csak arról tájékoztatnak, hogy hatalmas a jólét, és legfeljebb kozmetikázott „álkritikák” jelennek meg. Az igazi problémák feltáratlanok, pedig mindenki megéli őket.

Olyan ez az ország, mint egy robbanni készülő kukta, mert a kubaiak egyre hangosabban tiltakoznak a másokat is megillető szabadságjogokért. Ilyenkor mindig „lejjebb vesznek” egy kicsit, hogy enyhüljön a feszültség: bedobnak valami engedményt, feloldanak egy tiltást, hogy a lakosság lehiggadjon.

Így lett legális a házvásárlás, majd a hotelek használata, végül az internet és a mobiltelefonok is. Hatalmas előrelépés ez, hiszen 10 éve még csak háztömbönként egy vezetékes telefon működött. Ma is jóval olcsóbb ez a megoldás, így akárcsak nálunk a kilencvenes években, mindenki az otthoni vonalon lóg.

Internet a melltartóból

Hatékonyabb kommunikációs mód nincs is a vezetékes telefonnál, legalábbis az átlagember számára. Az egy órás internet-hozzáférést biztosító kártya 2 CUC, ami itteni viszonyok közt rendkívül drága: az átlagos havi fizetés egytizede. Ráadásul az államilag árusított kártyákat már kora reggel nagy tételben felvásárolják, hogy 3 CUC-ért, kéz alatt terjeszthessék tovább. Így nincs min csodálkozni, ha internet-adagunkat egy erősen izzadó nő a melltartójából kotorja elő az utcasarkon.

Vannak emellett kéz alatt terjedő, 5 CUC-ba kerülő „internet-csomagok” is, amikre aktuális YouTube-videókat vagy Netflixes sorozatokat válogatnak össze több terrabyte mennyiségben. Mivel az internetkártyák biztosította kapcsolat is akadozó, lassú és korlátozott, talán ez az egyetlen lehetőség a kubaiaknak, hogy lépést tartsanak a nemzetközi trendekkel.

Az utóbbi időben az autók behozatala is engedélyezett, azonban épp annyiba kerül, mint a jármű teljes vételára. Így nem tűnnek el Havanna utcáiról sem a magyar rendszerváltást idéző Ladák és Fiatok, sem a szivárvány színeiben pompázó, feltuningolt oldtimerek, amik jócskán hozzájárulnak a városra nehezedő szmogfelhőhöz.

Ezek biztonsági övvel elvétve vannak felszerelve, de a bőrüléseken három-négy fő is bezsúfolódik egymás mellé. Ottlétünk alatt egyszer rendőr is ellenőriz minket: a kocsinak nem csak rendszámtáblája, hátsó világítása sincs, mégis továbbenged. A kubai rendőrség pedig hírhedten kemény kezű. Inkább azért ússzuk meg, mert ilyen alapon a sofőrök nagy részét nem lehetne az utakra engedni: a helyieknek többnyire nincs pénze arra, hogy az előírásoknak megfelelően karban tartsák az autójukat.

A hal csirkének bizonyul

Az itteniek adót – egy valószínűtlenül magas bevételi határig – nem fizetnek. Ingyenes az oktatás és az egészségügy, még a gyógyszerek is. Szerencse, hiszen másképp esélyük sem lenne hozzáférni mindehhez:

átlagosan havi 20 CUC-os (5600 forintos) fizetésből kénytelenek gazdálkodni.

Összehasonlításképp egy doboz gyümölcslé vagy fagyi ára 2, egy üveg rum 4, egy éttermi pizza 3 CUC körül mozog. A hasonló „luxuscikkeket” tehát igen nehezen, vagy egyáltalán nem engedhetik meg maguknak.

Még WC-papírból sincs soha elég egy hónapra, mert az is 1 CUC tekercsenként, a tisztasági betétről nem is beszélve

– bosszankodik egy havannai háziasszony.

A drágaságot aligha ellensúlyozza az állami ellátás, aminek keretében minden háztartás jelképes összegért juthat bizonyos javakhoz. A kiutalt kis könyvben havonta jegyzik az átvett élelmiszeradagokat és alaptermékeket: kenyeret, rizst, babot, csirkét, halat, mosószappant, gyufát vagy kávét. Igaz, a gyufák közül tízből kilenc elhajlik, a kávé annyi borsóhéjat tartalmaz, hogy leszűrhetetlen, a hal pedig gyakran csirkének bizonyul. Pedig mind a hal, mind a kávé az ország kiváló minőségű exportcikke, épp csak a lakói nem részesednek belőle.

Cserébe azonban senki nem tud olyan kreativitással főzni ilyen kevésből, mint a kubaiak, akik limettával vagy sült banánnal dobják fel az ételeket, és a sokak kertjében termő mangót vagy avokádót is feldolgozzák. Utóbbi ezen az éghajlaton karhosszúságúra is megnőhet.

 „Itt az marad, akinek esélye sincs máshová menni”

– foglalja össze Alejandro, aki informatikát tanul a Havannai Egyetemen, és – több családtagjához hasonlóan – szeretné mihamarabb maga mögött hagyni az országot.

Az Egyesült Államokba bejutni a kubaiaknak menekültstátusszal még nem nehéz, ez azonban változhat a nyitás következtében. Ráadásul szükséges hozzá, hogy már amerikai területen legyen a jelentkező, ezért én is valahogy kerülőúton próbálom majd megoldani.

Az utazás Kubából Amerikába ugyanis még mindig nehézkes. Habár már adnak vízumot a helyieknek, szigorú feltételekhez kötik, ráadásul keveseknek megfizethető. Aki az USA területén menekültstátuszért folyamodik, de mégis hazatér, az minimum egy hét börtönnel számolhat. Régebben gyakran úsztak át különböző vízi alkalmatosságokkal, akár gumiabroncsokkal is Floridába a szabadságot keresők. Az sem volt ritka, hogy cápatámadás áldozatául estek. Amióta azonban az így érkezőktől megvonták a menekültstátuszt, inkább a szárazföldi útvonalakon közelítenek.

Kevés lehetőség marad a helyiek kezében a boldogulásra.

Akiknek reményük sincsen a kivándorlásra, azok körében állandó téma a pénz, a barterezés, nyerészkedés – utóbbi leggazdagabb és legkönnyebb prédái természetesen a turisták.

Jellemző, hogy a kisebb boltok nem tüntetnek fel árat az ásványvizes palackon, hiszen ez a külföldiek által leggyakrabban vásárolt termék. Oka van annak is, hogy az országban kevés helyen ihatunk csapolt sört:

képtelenek határt szabni a vizezésnek.

Csalókba is belefuthatunk: egy férfi előttem ejtett le egy műanyag zacskót, benne ékszerekkel és egy végrendeletnek látszó, kézzel írt levéllel, aztán velem együtt „csodálkozva” igyekezett megfejteni az “akkor talált” spanyol iratot.

Sok helyi maszek taxisként (oldtimerrel, konflissal, motorral) turistákat utaztat, netán szép és – számunkra – olcsó kézműves termékekkel üldöz, kéretlenül is zenél, rajzol, jövendőt mond, vagy szivarral pózol némi borravaló reményében. Ne lepődjünk meg akkor sem, ha valaki ajánlatot tesz a telefonunk tokjára, vagy épp a ruhánkra.

A turisták számára biztonságosabb, ha helyinek nézik őket. Ez velünk talán nem fordulhat elő, sok külföldivel azonban könnyedén, hiszen a kubaiak külső megjelenése rendkívül változatos. Afrikai, kínai, spanyol és egyéb gének is keverednek itt. Ami közös bennük, az a karibi népekről alkotott képünknek megfelelő:

örökké vidám, harsány és közvetlen emberekkel találkozhatunk itt, akik imádnak szórakozni, nem ismernek tabukat, és bátran csinálnak viccet mindenből, amit nálunk társaságban kimondani is húzós lenne. Köszönhető ez annak is, hogy a kevert népesség ellenére, vagy talán épp azért a rasszizmus vagy a szexizmus errefelé ismeretlen fogalom.

Jellemző a végtelen családszeretet és a nagycsaládok összetartása is. Egy kubai családi találkozó pedig elképzelhetetlen dominózás és ütős hangszerekkel kísért latin zene nélkül. Ajándékba bátran vigyünk jobb minőségű tusfürdőt, konzervet vagy cigarettát. Hálásak lesznek érte.

Ha tehetjük, mihamarabb látogassunk el Kubába, hiszen valószínű, hogy az Amerikával felújított gazdasági kapcsolatnak hála ez a különleges, zárt világ néhány éven belül gyökeresen megváltozik.