A szokás mára persze már kiveszett, de néhány évtizeddel ezelőtt még vígan gyűjtötték. Hogy minek? Eláruljuk.
A Budapest régi képeken nevű Facebook-csoport egyik oszlopos tagja, Szabó Attila tegnap egy igazán ritka képpel sokkolta majd negyvenezer társát, melyhez csak ennyit fűzött hozzá:
“1900. Budapest. Hangyatojás árus a Városháza udvarán”
De mi történik a képen? Valaki tényleg hangyatojásokat árul? És egyébként is, mi a fene az a hangyatojás?
Kezdjük a végéről – a hangyatojások értelemszerűen nem valódi tojások, hanem a hangyák fehér petéi. Ilyenek, ni:
A feltöltő szerint ezeket madár- és haledelként hasznosították, ami bizony igaz – sőt, a magas fehérjetartalmú táplálékot a mai kisállatkereskedések is árusítják, elsősorban pintyek, féregevő madarak, díszhalak és teknősök számára:
Nem szabad azonban megfeledkeznünk más irányú hasznosításairól sem: a Börzsönyi Helikon 2006. decemberi számában Végh József egy egész sor hasznosításról számol be, sőt, elárulja a gyűjtés menetét is.
“A gyűjtő zsákba gyűjtötte a nagy erdei hangyabolyokat, a „zsombikot” hangyástól, mindenestől. Soha nem szedte ki az összeset, hogy később is visszatérhessen ide. Egy sima területen – amit előzőleg alaposan letisztított, szabályos, kúp alakú, sima falú, 20-30 cm szélességű és mélységű gödröcskéket ásott egymástól 1,5-2 méter távolságra, majd a gödrök által határolt terület közepére, az „eresztőhelyre” öntötte a zsák tartalmát. A hangyák, ösztöneiktől vezérelve azonnal menteni kezdik a tojásaikat, s gyorsan széthordják a mélyedésekbe azokat. Az eresztőhely köré vörös hangyákat szórt. Az erdei hangyák féltek ezektől, így kénytelenek voltak a közelebbi gödrökbe menteni a tojásaikat, s nem menekültek velük messzebbre. Az is előfordult, hogy árkot ástak az eresztőhely köré, s vizet hordtak bele a patakból. Miután a hangyák másfél-két óra alatt elvégezték a munkát, ezt követően a hangyásznak csak össze kell gyűjtenie a tojásokat, előbb egy puha ronggyal „lehangyászni” őket, megpörzsölni, hogy ki ne keljenek, s máris eladhatja madáreledelnek, többnyire az állatkertnek. Egy, az 1700-as évek közepén megjelent orvosi könyv pedig a fülbetegségek és a szemhályog ellenszereként is említi a hangyatojást. A hangyatojás gyűjtésével a szegényebb családok férfitagjai foglalkoztak. Egy-egy faluban több családnak is jelentett kereseti forrást. Április közepétől szeptember közepéig tartott a hangyaszezon. Akkor a legjobb, mikor az akác virágzik, hiszen a tavaszi hangyatojások jóval nagyobbak, mint a későbbiek. Kisasszonynapkor pedig már minden „bogár bemegy a fődbe”. Az időjárás is befolyásolta a zsákmány mennyiségét, hiszen nagy melegben a hangya mélyre hordja a tojásait, míg eső után a felszín közelébe. Természetesen a szerencsének is nagy része volt a napi zsákmány nagyságában, de gyakorta előfordult, hogy 8-10 liter hangyatojással tért haza. Egy kiló tojásért a két világháború közötti időszakban 2 pengőt kapott, akkor, amikor az átlagos napszámbér 1,5–2 pengő volt.”
Hála József néprajzkutató 1985-ben Csukás Sándor és Lehel László operatőrök, valamint Tari Jánoshangmérnök segítségével még filmre is vehette a szokatlan eljárást:
A tengerentúlon persze ezzel is más a helyzet: Közép- és Dél-Amerika őslakosai közt tradicionális ételkülönlegességnek számít a hangyakaviár (escamole), de néhány évvel ezelőtt már az Egyesült Államokban is elkezdett nőni iránta a kereslet. Az agave tequiliana és az agave americana (a tequile, illetve a mezcal alapanyagai) gyökereiről eltávolított lárvák állagukban leginkább a túróra hasonlítanak, ízük pedig leginkább a mogyoróra. A legtöbbször egyszerűen vajban főzik őket, és zöldségekkel tálalják:
Gyűjtésük egy fokkal kevésbé szofisztikált, mint kárpát-medencei társaiké:
Hallott hasonló, mára eltűnt módszerekről? Ossza meg velünk!
