A szovjet filmgyártásban megszokott volt, hogy klasszikus amerikai vagy nyugat-európai alkotásokat alapul véve, viszont a „nyugati imperialista szellemtől megszabadítva” animációs filmeket kopíroztak. Így született meg Vinnyi Puh, vagyis Micimackó (Winnie the Pooh), Buratyinó (Pinokkió), de az összes Grimm- és Andersen-mesének volt saját szovjet átirata, még a Jégkirálynőnek is.
A hollywoodi filmgyártás most önnönmagát rebootolja kopírozza újra (persze immár nem ideológiai, hanem pénzügyi megfontolások állnak a háttérben). Nagy divat az animációs filmek élőszereplősítése, olyannyira, hogy csak ezen a héten kettőt is kapunk belőlük, A Vadász és a Jégkirálynő mellett A dzsungel könyve is érkezik. Ezek közül azonban csak utóbbi dicsérhető, előbbi hiába képes azt a trükköt megcsinálni, hogy
valójában tökéletesen érdektelen.
Négy éve a Hófehér és a Vadász nem egyszerű átdolgozása kívánt lenni a jól ismert Grimm mesének, hanem egy olyan fantasy, amely a történelmi filmek látványát próbálta alkalmazni: kardozós csatákkal, felvértezett Hófehérkével és a háttérben kaszabaszáló Vadásszal. Persze mindezt szigorúan a PG13 szemlesütős, véres jeleneteknél félrenézős szabályainak megfelelve, hogy egyfajta új young adult-széria születhessen.
Ez a törekvés egyébként még most is érzékelhető, hiszen az eredeti amerikai címben a Snow White Chronicles szerepel, muhhaha.
A film ráadásul a legújabb trendeknek megfelelően sötétebb tónust is kapott (bár az eredeti Grimm-mesét megközelíteni sem tudja), de ez csak szinte a kékre/szürkére fényelt képekben tetőzött. A történet akkor mérsékelt sikert ért el, közel 400 millió dolláros bevételt gereblyézett össze világszerte, ami elegendő volt a Universal számára, hogy folytatásban gondolkodjon.
Idén meg is érkezett a sequel, ami valójában úgy folytatás, hogy kivették belőle a száját állandóan nyitva tartó Hófehért, Kristen Stewartot, ellenben megismerhetjük azt, Chris Hemsworth-ből miként lett Vadász, de azt is, mi történt vele azután, hogy elpusztították Ravennát. Na persze nem a várost, hanem a gonosz mostohát.
A gépezet viszont akadozik rendesen, túl sok minden akar lenni A Vadász és a Jégkirálynő. Nyálas-romantikus vergődés, bosszúsztori, sötét fantasy és háborús dráma is lehetne, de valójában sehová nem tart, és a főszereplővé nyilvánított Chris Hemsworth, mint baltás-Thor Vadász, akinek össze kéne tartania a filmet, nem több jóképű biodíszletnél. Persze ez a megállapítás a színésznőkre is igaz, Emily Blunt, Charlize Theron és Jessica Chastain hiába kiválóak általában, szerepüket Vajna Tímea, Sarka Kata, Szabó Zsófi is eljátszhatta volna ugyanígy.
A Vadász vicces egysorosai nem viccesek, a Jégkirálynő tökéletesen hidegen hagy, a mostoha csak kiabálni tud, vagy csúnyán nézni, Jessica Chastain pedig már sokadik filmjében tolja túl az emancipált nőt, akinek csak nyűg a hátán egy férfi.
A kötelezően használt csavarok is mind bénák:
- Azt hisszük, meghal az egyik főszereplő, de persze mégsem
- Azt hisszük, meghal a másik fő karakter is, de persze mégsem
- A szereplők azt mondják, nem szeretik egymást, de közben mégis
- A főgonosz terve alattomos, de kiderül, a szándéka racionális
A film egyébként az előző rész ismerete nélkül is tökéletesen élvezhető lehetne, ha valójában nem maradna végig érdektelen és kiszámítható. Jó hír viszont, hogy legalább nélkülöz olyan bugyutaságokat, mint az előző rész, ahol a tátott szájjal közlekedő Hófehér szende szűzlányból harcos amazon lesz. A Vadász és a Jégkirálynő idegesíteni, zavarni biztos nem fog, de szórakoztatni sem. A moziból kifelé már el is felejted, miről szólt. (Nagyjából arról, hogy Freya, a Jégkirálynő nagyon gonosz, mert egyszer kibabráltak vele, sereget gyűjt, mindent el akar foglalni, de közben előkerül a régi Tükör, meg Ravenna is, és csak egy ember legény a gáton, a Vadász, meg a csaja).
Az pedig már csak mosolyogtató adalék, hogy ugyebár a Hófehérke Grimm-mese, míg a Jégkirálynő sztoriját Andersen vetette papírra.
A Vadász és a Jégkirálynő (The Huntsman Winter’s War). Színes, magyarul beszélő, fantasy, 114 perc, 2016. Értékelés: 6/10.
