Később azon az estén, amikor kilép az International Hotel kapuján, a ruhaujja nyomban a karjára tapad. A tintafekete ajtónálló kitárja előtte az ajtót, Blanche egy izzadságtól ragacsos negyeddollárost pottyant a tenyerébe.
A kintornás a sarkon a Bevonulási indulót játssza az Aidából – ugyanazt a tekercset, mint több mint egy órával ezelőtt, amikor a bérkocsi idehozta Blanche-ot a szállodába. A fickó jó erőben van, meg kell hagyni. A kintornája legalább száz fontot nyomhat, a masinának ugyan van egy vékony lába is, amin megtámaszkodik, de a pántja így is húzza a férfi nyakát, akár egy malomkő. A felesége minden negyedik ütemnél közömbösen rácsap egyet a tamburára, a spánieljük pedig örömtelen, idomított mozdulatokkal ugrabugrál mellettük.
Már alkonyodik, a fény halványul, a hőség mégis egyre sűrűbb. L’heure bleue, odahaza ezt így hívták, „a kék óra”, amikor az ég mélykék színt ölt, és a szaggatott látóhatár elsötétül. Ez a kancsal metropolisz Blanche szemében persze Párizs nyomába sem érhet, még akkor sem, ha egyesek a Nyugat Párizsának becézik. A nyugat fővárosa, esetleg, de San Francisco csupán tizedakkora, mint a Fény Városa, és itt nincs egyetlen sima körút, promenád, de még egy tisztességes sugárút sem. A helyiek úgy nevezik, a Város, mintha nem volna rajta kívül több. Csupa dimb-domb, mint valami tollas dunyha, amit egy óriás felrázott, azután összegyűrve otthagyott. Blanche másfél éve érkezett ide Franciaországból, azóta futkos fel-alá a dombokon a nyüzsgő hangyaboly többi tagjával együtt, de sosem fogja megszokni ezeket a meredek lejtőket.
Nem, ez a szokatlan hőség meríti ki. A nyár egészen kellemesen indult, meleg szellők sodorták el reggelente a ködöt, de most, augusztus második felébe érve a város már fuldoklik. A levegő San Francisco kipárolgásainak és kormának bűzös miazmája. Az egyik hírlap előásott egy különös kis alakot, aki, minden áldott nap lejegyzi, mit mutat a hőmérő, azóta, hogy ’49-ben ideérkezett. A feljegyzései szerint az idei év, 1876 nyara az eddigi legforróbb évszak, a higanyszál kilencven Fahrenheitig kúszik minden délután.
Egy fél sarokkal lejjebb, a Jacksonon mintha megint ugyanazt az operát nyúznák a Kínai Királyi Színházban, csupa sivító vonóshangszer, dobszó és gong. Blanche megrázza a fejét, hogy elhessegesse a zenebonát. A Kearnyn egyre gyorsabban halad, mályvaszín szoknyája ernyedten leng, a cipősarka nyomán porfelhők szállnak a fapallós járdáról. Tíz perc, és hazaér a lakásába. Akkor végre levetheti ezt az átizzadt ruhát, és talán megihat valamit Arthurral, ha épp otthon van.
A Bella Union Theater mellett visz az útja, úgy hangzik, telt ház van odabent, a közönség kántálva követeli, hogy kezdődjön el végre az előadás. Az Ice Cream Boudoir zsúfolásig tele, de a városháza néptelen – kivéve egy rabot a fogdában, aki megzörgeti az alagsori ablak rácsát, amikor Blanche elmegy előtte. A hangra összerezzen. A Portsmouth Square aranyozott hegyű vaslándzsákkal van bekerítve. Fonnyadt virágágyások tarkítják. A szunyókálók úgy hevernek a lombos fák alatt, mint a háborús halottak. A szökőkútban két részeg összeverekedett azon, ki feküdjön a kifolyó alá. Odébb gyerekek lebzselnek, gyűjtik a bátorságot, hogy ők is odarohanjanak, és lefröcsköljék az arcukat. Blanche megszomjazik a láttukon, de nincs kedve átverekedni magát a sok csavargón és gaminen, hogy igyon.
Most, hogy lement a nap, az utcák megtelnek. Az emberek kifelé özönlenek fullasztó szobáikból. Blanche nyugat felé bámul, el a Nob Hill mellett, még épp megpillantja a Csendes-óceánba alábukó napkorongot. A Clay sarkán észreveszi azt a félszemű öregasszonyt, aki egy foltos bőröndöt vonszol maga után. Hogy kikerülje, elfordul, át akar kelni a Kearnyn, de meg kell várnia, míg elzörög mellette egy omnibusz. Az ökölnyi macskakövek most visszasugározzák a nap során elraktározott hőt, Blanche a papucsa vékony talpán keresztül érzi, ahogy süti a forróság. Az omnibusz elhaladtával elindul, vigyázva, nehogy friss trágyába lépjen a bizonytalan félhomályban – emiatt csak akkor veszi észre a masinát, amikor az már felöklelte.
Ő megpróbál felállni, de a jobb lába nem engedelmeskedik. A szája túl száraz, köpni sem tud.
A vakmerő, nyurga kerékpáros felpattan, a könyökét dörzsöli, vidáman, akár egy bohóc.
– Ça va, mademoiselle?
A fickó elég szemfüles ahhoz, hogy Blanche öltözékéből kitalálja, milyen nemzetiségű. A kiejtése épp oly francia, mint Blanche-é. De a hang…
Egy szekér zörög el Blanche mellett, a paták olyan közel dübörögnek, hogy ijedtében hátrahőköl. Térdre tápászkodik, de beleakad a szoknyájába.
A nadrágot viselő fiatal nő a kezét nyújtja felé, a fogai kivillannak, ahogy vigyorog.
Blanche rácsap a kezére. Ez a némber képes volt elütni, és most még gúnyosan mosolyog is rajta…
Hosszú fékcsikorgás: egy újabb omnibusz közeledik feléjük a kereszteződésben. Az idegen színpadias mozdulattal újra a kezét nyújtja. Blanche belekapaszkodik a hűvös ujjakba, talpra kecmereg, és hallja a reccsenést, ahogy a ruhája hónaljban felfeslik. A járda felé botorkál, félrebillent fardagálya az egyik csípője felett dudorodik.
Miközben megrázza sajgó jobb lábát, rájön, hogy egyedül maradt. A vakmerő kerékpáros már félsaroknyira van a Kearnyn, és a gaminek után ordibál, akik kaptak az alkalmon, és elinaltak a csodamasinával. Megérdemli, ha elvitték!
De mire Blanche megigazítja a fardagályát és leporolja a szoknyáját, a biciklista is visszatér. Az óriás első kerék felett ülve gurul végig az utcán Blanche felé, majd az egyik lábát átlendíti a kerék felett, és menet közben leugrik a földre.
– Jenny Bonnet – jelenti be, mintha jó hírt hozna, a kiejtése most már teljességgel amerikainak hangzik, bár a nevét franciásan, néma t-vel ejti. A sapkát hetykén hátratolja a fején. – Hát maga?
– Semmi köze hozzá! – Blanche fúj egyet, hogy elhessentse a nyirkos ajkára tapadt tincset, és legékesebb angolságát veszi elő, mert ami a termetéből hibádzik, azt fensőbbséges viselkedéssel bármikor képes pótolni. – Idehallgasson, felőlem lehet férfi, lehet nő, lehet bármi, de ha legközelebb játszótérnek nézi az utcát…
– Úgy ám, ezt a masinát pokoli nehéz kormányozni – szakítja félbe Jenny Bonnet bólogatva, mintha egyetértenének. Közelről csak úgy hathüvelyknyivel magasabb Blanche-nál. – De nem esett baja, ugye?
Blanche dühösen fortyan fel.
– Tetőtől talpig csupa zúzódás vagyok!
– De csontja nem tört, igaz-e? – A fiatal nő látványosan végigméri, látszik rajta, hogy menten elneveti magát. – Vér azért nem folyt?
– Mindketten ottmaradhattunk volna, maga félkegyelmű!
– Ha így nézzük a dolgot, én ma reggel leeshettem volna egy Limába tartó gőzösről, maga meg elkaphatta volna a halálos kórt – bök Jenny a hüvelykujjával a dohánybolt ajtajára tűzött sárga zászló felé.
Blanche összerezzen, és pár lépést hátrál.
– De úgy fest, mindketten épek és egészségesek vagyunk, ahogy a velocipédem is – rikolt egyet Jenny, mint egy cowboy.
És furcsamód Blanche dühe alábbhagy. Talán az öböl felől lengedező fuvallat az oka, ahol a karanténban álló dzsunkák és vitorlás hajók árbocai mintha kicsit megmozdultak volna, de lehet, hogy csak az alkonyi fény csapja be a szemét. Vagy a fuvola halk trillája valamelyik lakásból a fejük felett. A lámpák felvillannak a Kearnyt szegélyező kávéházakban és üzletekben, és a kínai negyed határa hamarosan úgy ragyog majd, akár egy vásári körhinta.
– Hadd hívjam meg egy italra – ajánlja fel Jenny Durand sörözője felé biccentve.
Blanche az ilyet mindig szívesen veszi.
– Bocsánatkérés gyanánt?
– Ha úgy tetszik. Jómagam sose voltam híve az ilyesminek.
Blanche felvonja a szemöldökét.
– Ha az ember igazán bán valamit, az úgyis meglátszik rajta – jegyzi meg Jenny. – Semmi szükség a szócséplésre.
A velocipédet a földre fekteti a söröző ajtaja mellett, és odaint egy fiút, hogy vigyázzon rá.
– Azt hiszi, ez a kölyök nem szalad el vele, mint a többi? – kérdi gúnyosan Blanche.
– Á, róla tudom, hol lakik.
Blanche ezen kissé meghökken.
– Sose gondoltam arra, hogy ezek laknak valahol.
Jenny az épület rozoga eresze felé int a fejével.
– Durand gyerek.
Amikor belépnek az áporodott fokhagymabűzbe, néhány vendég felpillant, de ügyet sem vetnek a férfiruhát viselő fiatal nőre. Ez a Jenny bizonyára törzsvendég itt, gondolja Blanche.
Monsieur Durand biccentéssel üdvözli Jennyt, és a könyökével csinál nekik helyet a pult mellett. Tömött bajuszáról csepeg a viasz, amikor visszatér, és nagy dérrel-dúrral két poharat meg egy kancsó bort tesz le eléjük. Blanche tölt belőle, nagyokat kortyol. Ó, így már jobb. Kitörli a verejtéket a szeméből.
– Nincs pokoli melege ebben az öltözékben?
Jenny vállat von, és közben tölt magának.
– Én már alig várom a szeptembert. Addigra biztosan lehűl az idő.
– Ebben a városban semmi sincs úgy, ahogy másutt – feleli Jenny. – Eddig mindig októberben volt a legmelegebb.
Blanche erre nagyot nyög.
– Ez nem olyan, mint odahaza, Franciaországban.
– Nem, ez jobb – replikázik Jenny. Élvezettel mordul egyet, miközben a békacombot rágja. – Tíz perce még élt, ez a nyitja. De kicsit túl van sózva. Mondd meg neki, hogy még mindig túlsózza – vágja oda Durand-nak.
A mosolytalan vendéglős a hüvelyujjával kisimítja a bajuszát.
– Portal! – ordít hátra.
– Maga mióta van itt? – kérdi Blanche-tól Jenny.
– Tavalyelőtt télen jöttem.
– No és miért maradt?
Blanche pislog a kérdés hallatán.
– Magának nincs modora, kisasszony.
– Ó, van énnekem – vágja rá Jenny –, csak épp nem a legjobb. Egy csiszolatlan gyémánt, ez vagyok én.
Blanche bosszúsan az égre emeli a tekintetét.
– És miért ne maradtam volna, ha szabad kérdeznem?
– A legtöbben továbbállnak – jegyzi meg Jenny. – Mintha a város csak egy jókora száj volna, ami egészben bekapja őket, Amerika többi része meg a gyomor, ahol végzik.
Blanche összerezzen a hasonlat hallatán, és újra tölt magának a borból.
Emma Donoghue: Érzékek tánca
Fordította: Csonka Ágnes
Alexandra Kiadó, 2015
