Hihetetlen ütemben lájkolják és osztják tovább azt a Facebookra feltöltött fotót, amelyben egy osztályterem legújabb kiegészítője látható: egy olyan doboz, amelybe óra előtt minden diák leadja a mobiltelefonját. A megosztók egy része még hozzá is fűzi, hogy végre egy jó ötlet, minden osztályban alkalmazni kéne hasonlót. De vajon igazuk van?
Először nézzük a dolog jó oldalát. Tény, hogy a mobiltelefonok és egyéb internetezésre alkalmaz mobil eszközök terjedésével még egy újabb olyan tényező lép be a diákok életébe, ami elvonja a figyelmüket az órától és a tanulástól. Valóban meglepő, hány diákkorú felhasználótól láthatunk friss bejegyzéseket, képeket közösségi oldalakon iskolai időben, és bizonyára legalább ennyien töltik Messengerezéssel és hasonló csevegéssel az időt óra közben. A tanárnak pedig elvben még annyi eszköze sincs a dolog ellen, mint annak idején, amikor a kockás papírfecnire írt órai levelezést még könnyen elkobozhatta: egy telefon mégiscsak drága játékszer, amit elvenni a tulajdonosától eléggé kétféleképpen megítélhető döntés. De érdemes egy kicsit messzebbről nézni a dolgot, és megkérdezni: tényleg a tiltás a legjobb fegyver?
Barát vagy ellenség?
Épp nemrég beszélgettem egy másik téma kapcsán Horváth Ádámmal, az IVSZ (Informatikai Vállalkozások Szövetsége) oktatási igazgatójával, aki épp arról beszélt, hogy épp a legújabb digitális eszközök és technológiák beemelése segíthet modernizálni az oktatást, amely jelenleg a száz évvel ezelőtti normák szerint működik, és épp ezért a száz évvel ezelőtti világra készít fel.
Az oktatási rendszerek több ezer éves múltja során azonban láthatjuk, hogy az intézmények felépítése, az oktatás szervezése és szerkezete korszakonként teljesen másmilyen volt – fejtegeti az előzményeket Horváth Ádám. Mást követelt meg Comenius korszaka, vagy épp Arisztotelész és Platón kora. Máshogy néztek ki az iskolák és más is volt a szerepük, ezért másképp is működtek. Épp ezért az, hogy ma a legtöbben még mindig olyan iskolát szeretnének, ami a mi gyerekkorunkban volt, egy anakronisztikus elvárás, ami nem abból fakad, hogy valóban ez-e ma az oktatás leghatékonyabb formája.
Többek között épp a digitalizáció következményeképpen megváltozott a társadalom és az a gazdaság, amire az iskolának fel kell készítenie a fiatalokat. Olyan szintű átalakulás ment végbe a mindennapjainkban és a munkahelyeken egyaránt, ami egyelőre semmilyen szinten nem tükröződik az oktatási rendszerben. A mai munkavállalóknál már nem az a lexikális tudás a legfontosabb, amit bemagolt, inkább az a képesség számít, hogy tudja, mit hol keressen, és a talált adatokat hogyan tudja a leghatékonyabban felhasználni, alkalmazni. Tehát fals az a tiltakozás az oktatás oldaláról, hogy a reformok hatására már nem is kell “tudnia” a gyerekeknek: dehogynem kell, az alapok ugyanúgy fontosak, az olvasás, írás, számolás ugyanannyira a jelenkori képességek alapja is. Emellett új alappá vált az algoritmizálás képessége: a fiataloknak mintázatokat kell tudniuk felismerni, valamint felfogni és felépíteni olyan utakat, amin eljutnak egy probléma megoldásáig.
Ma az már nem jó tudás, amit bemagolunk, és “birtokoljuk”, az pedig még rosszabb megközelítés, hogy ennek hatékonyságát úgy multiplikáljuk, ha minél többen birtokolják ugyanezt a tudást. Sokszor ugyanis egy adott szakmában egymás után olyan problémákkal találkozik az ember, amiket más és más tudáskészlet birtokában tud csak megoldani.
Új kor születik
Ábrázoljuk mindezt egy elsőre megdöbbentően hangzó állítással! Ma a közoktatásban minden általános és középiskolai tanuló fiatalabb, mint a Google. Ők már egy olyan világba születtek bele, amelyben egyértelmű volt az információk hozzáférhetősége, folyamatos kereshetősége, ezért számukra teljesen elképzelhetetlen egy olyan rendszer, amibe az iskola próbálja őket belekényszeríteni: a bárhol elérhető adatokat nekik még mindig szóról szóra meg kell tanulniuk. Számukra minden reggel egy újabb időutazás, amikor a születésük előtti világba kell visszatérniük, amikor egy olyan világra készíti fel őket az iskola, amilyen már nem is létezik. Egy atomkatasztrófa, vagy egy zombiapokalipszis utáni helyzetben talán többet jelenthet, ha valakinek tele van a feje adatokkal, de az internettel, okos eszközökkel telezsúfolt valós világunkban ettől csak reakcióképtelen, “fejnehéz” fiatalok fognak tanácstalanul állni az első munkahely megszerzésekor.
Ma már annyira másfajta munkahelyek és társadalmi helyzetek jellemzőek, hogy Horváth Ádám szerint az iskoláknak teljesen alapvetőnek hitt kérdésekben is nyitnia kellene. Az ideális közeljövő-kép szerint a mai értelemben vett iskolának vége: az a fajta rendszer, amiben fix osztályok vannak, akik 45 percekre lebontott szaktárgyakat tanulnak csengővel, köpennyel, táblával és krétával, gyakorlatilag életképtelenné válik. Ha belegondolunk, a nagyvállalati környezetben is ugyanúgy megszűntek a hasonló ívek mentén működő rendszerek, nincsenek fix csoportok, repetitív munkafolyamatok, állandó eszközök. A korábbi rendszerek szerint működő vállalatokat az automatizálás és a robotok “megeszik alulról”.
Másra van szükség
Az új típusú munkahelyeken az értelmes munkát végző, értékteremtő alkalmazottak szinte naponta újfajta feladatokkal néznek szembe, és ezek megoldására állandóan változó csoportokban dolgoznak. A dinamikusan változó teamekre, a mindig átalakuló igényekre a jelenlegi iskolarendszer nem készít fel. Az itt felvázolt újszerű oktatási formák egyébként mintaszerűen már megjelennek néha itt-ott, de egyelőre csak érdekességként, miközben lassan ennek kellene alapvetésnek lennie. Különböző korosztályú gyerekek együtt oldanának meg projekteket, felhasználva egymás különböző képességeit, miközben egymást is tanítják, az információt pedig nyíltan elérhető rendszerekből szerzik meg. Ez lesz ugyanis az a helyzet, amivel a munkahelyeken is találkoznak: ott senki nem kap egy tankönyvet, amelyből kiolvasható a feladatmegoldás mikéntje, ezt csak közös munkával, okos kereséssel, helyzetértékeléssel, szervezéssel oldhatják meg.
És ne gondoljuk, hogy ez csak kiválasztott szellemi munkakörökre igaz! Egy péknek ugyanúgy kreatívnak kell lennie, piacokat szerezni, reagálni az igényekre, online jelenléttel erősíteni, hozzáadott értékkel bíró szolgáltatást kell nyújtani: erre nem készíthető fel azzal, hogy megtanul szabványos kenyereket sütni.
Persze a megoldás nem az, hogy a tanár egyszerűen visszaadja az “elkobzott” mobilokat – abból irányítás, terelgetés, koncepció nélkül továbbra is csak chatelés és szelfizés lesz óra alatt. De egy jobban megtervezett rendszerben, a modern technológiákat beemelő környezetben a diákok is azt éreznék, hogy nem valamilyen anakronisztikus, haszontalan időtöltés harcol az ő modern jelenük ellen, hanem a kettő egybeépülve valóban érdekes és hasznos lehet számukra.
