Kétezer-tizenötöt írunk, odakint tombol a globális felmelegedés és a Magyarországon még csecsemőcipőben járó kapitalizmus, hat fok van, köd, arra, hogy karácsony van, legfeljebb az ötven méterre már csak derengő utcai fények emlékeztetnek, meg a plázákban elnyűtten sorban álló és a négyeshatoson kurvaanyázó tömegek. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy semmi baj, ha már most, szenteste előtt eleged van az egészből, kihagynád, ki is hagyod, vagy úgy általában úgy érzed, hogy semmi közöd ehhez a felhajtáshoz.
Úgy istenigazából megúszni persze nehéz, ömlik a Facebookról, a tévéből (Kevin!!!), arról nem is beszélve, hogy egy nyomorultt aluljárón nem lehet anélkl végigmenni, hogy az ember ne változzon utolsó rohadékká a két lépcső között. (“Ne haragudj, bocsi, a beteg gyerekekre van egy perced?”) Szóval nem hibáztatunk senkit, aki úgy dönt, lehajtja a laptopot, kitépi a falból a tévés set-top boxot, lekapcsolja a mobilnet-adatforgalmat és nem megy ki az ajtón, amíg ez az őrület le nem cseng. Az alábbiakban arra adunk tippeket, hogy vészeljük át az önként vállalt számüzetést anélkül, hogy futólag is belefutnánk a k-betűs szóba. Vágjunk is bele.
Ezt nézd!
Goodnight Mommy
Az ich seh, ich seh, angol címén Goodnight Mommy egy osztrák film, amelyben egy furcsa ikerpár harcol egy szörnyű balesetből frissen hazatért, bekötözött arcú anyjukkal. Rosszul hangzik? Akkor most tedd szépen félre az összes köldöknézős európai művészfilmmel kapcsolatos (eleve elég ósdi) előítéletedet, mert ez bizony az utóbbi évek egyik legjobb horrorfilmje, legalábbis akkor, ha vevő vagy a folyamatos feszültségre, a hangulatteremtésre és a lassú, baljós történetszövésre, akár az ijesztgetés árán is. Az Ich seh, ich seh egyszerre tiszteleg a testhorror-király David Cronenberg és Csáth Géza előtt, a három szereplőnek nem csak az identitása, hanem a létezése is kérdéses, nagy csavar nincs, csak az elkerülhetetlen őrület lassú, ütemes adagolása, a modern, minimalista villa és a tóparti táj pedig rémísztő pszichológiai csatatér.
Az se riasszon el senkit, hogy az egészre rátelepszik a jellegzetes osztrák nyomottság és egykedvűség, meg hogy tele van pakolva keresztény jelképpel és utalással: ennél kevésbé karácsonyi film nincs most a palettán. Azt pedig csak halkan mondjuk, hogy nem forgalmazzák Magyarországon, csak egy fesztiválos vetítés erejéig hozták be, szóval lelkifurdalás nélkül szerezhetjük be kitűnő minőségben, khm, alternatív forrásokból.
Ezt hallgasd!
Slayer – Repentless
Oké, ez talán egy kicsit direkt így, hiszen a Slayer a leg-antikarácsonyibb zene, amit csak választhatunk (arról az együttesről beszélünk, akinek volt egy God Hates Us All című albuma), de hát éppen ez a lényeg, nem? Az idén szeptember 11-én (jó eséllyel direkt) megjelent lemez egyébként pontosan olyan, mint amilyen a trash metál félisteneitől várnánk, és éppen ez a szép benne. A Slayer utóbbi pár évét beárnyékolta az alapító-szövegíró-gitáros Jeff Hannemann halála és a legendás dobos, Dave Lombardo távozása, a két maradék tag érezhetően fárad, egyre több a félházas koncert, plusz ugye ez pont az a műfaj, amit évente temetnek a “szakértők”.
Minden adott volt tehát, hogy egy középszerű albumot tegyenek le a trash metál vértől és mindenféle egyéb testnedvtől iszamos asztalára, de nem így történt: a Repentlessben pont ugyanannyi energia feszül, mint a korábbi lemezeken, Tom Araya ugyanúgy morog, kántál és – általában – magán kívül üvölt, mint fénykorában, a dalok – de furcsa ez a szép szó itt – pedig annyira meglepőek és fordulatosak, mintha legalább két-három nagyon különböző számot turmixoltak és férceltek volna össze. A Slayer durva zene, de a plázákban hetek óta loopolt karácsonyi bestofok végezte pusztítás közepette kifejezetten simogatja az ember fülét és lelkét. Hallgassuk akár Szenteste is lelkifurdalás nélkül!
Ezt játszd!
SOMA
Inkább félsz, mint halálra rémülsz, de néha azért halálra is rémülsz, viszont így sem tudod majd abbahagyni, egyszerűen azért, mert érdekel, mi ez az egész. Ez történik majd, ha belevágsz a pszichológiai (és konkrét) túlélőhorror mesterei, a Frictional Games új játékába. A SOMA egy Philip K. Dick-idézettel kezdődik, ami nem holmi arcoskodás, a Szárnyas Fejvadász szerzőjének hatása végig letagadhatatlan: a főszereplő nem tudja, hogy került az elhagyatott tenger alatti kutatóbázisra, amelynek egyetlen lakói a robotok, akik vagy meg akarják ölni, vagy azt hiszik, hogy ők is emberek.
A SOMA annak ellenére, vagy hát éppen azért az utóbbi évek egyik legizgalmasabb játéka, hogy egy lövés nem dördül el benne. A történetet nem tolják az arcunkba, nincsenek átvezető videók, a játékosnak kell összerakni a szétszórt kirakóst. Össze is rakja majd, ha egyszer belevág. A pc-re és Playstation 4-re megjelent játék nem nagy költségvetésű, agyonreklámozott őrület, és ez szerencsére az árán is meglátszik.
Ezt olvasd!
James Ellroy: Perfidia
Erről tényleg csak egy mondat, nem azért, mert nem érdemel többet, hanem mert a legendásan cinikus Ellroy (aki a valóságban is éppen olyan mizantróp, ahogy azt a regényei alapján képzelnénk) új könyvéről nem lehet úgy írni, hogy ne lőnénk le akaratlanul is a poénokat. Aki olvasott már tőle bármit, vagy látott egy-két filmadaptációt (például a nagyszerű Szigorúan bizalmas, a nagyon jó Hollywoodland, vagy a Brian De Palma ellenére közepes Fekete Dália), az tudja, mire számíthat: agresszió, önzés, kapzsiság, korrupció. A miliő ugyanaz: negyvenes évek, Los Angeles. Ellroy nyelve egyszerű, története bonyolult, maga a regény pedig sodró és letehetetlen. Annak ellenére nem ponyvairodalom ez, hogy a fenti jelzőket arra szokás használni a puha hátsó borítón. Szóval ez nem az a könyv, amit véletlenül megkapsz karácsonyra, úgyhogy sajnos muszáj leszel beszerezni.
Ami pedig a mi kis ügyünk szempontjából fontos: a Perfídia hosszú, nagyon hosszú, ha naponta száz oldalt lenyomsz, akkor is éppen hogy végzel vele szilveszterig, hogy aztán egy üveg viszkivel a kezedben lamentálj az emberi gyarlóságról a házibulin.
