Az Astrophysical Journal-ban megjelent tanulmányban a csillagászok a köd összetett szerkezetét elemezték. A csapat arra jutott, hogy a 6 500 fényévre található felhő struktúrájának egyes ma is látható elemei már a szupernóva-robbanás előtt kialakultak. A kutatók azt is felfedezték, hogy a köd bizonyos részei sokban hasonlítanak azokra a mágneses árkádokra, amelyek a Napon jelennek meg koronakidobódások során.
Gloria Dubner, a Buenos Aires-i Egyetem csillagásza és a tanulmány vezető szerzője szerint a különböző hullámhosszon készített felvételek összehasonlítása új részleteket árult el az objektumról.
Bár a Rákot alaposan tanulmányozták az utóbbi évtizedek során, még mindig sokat kell tanulnunk róla
– tette hozzá a szakember.
A kutatók a VLA (Very Large Array) rádiómegfigyeléseit, a Spitzer űrtávcső infravörös adatait, a Hubble látható képeit, az XMM-Newton műhold ultraviola felvételeit, illetve a Chandra űrtávcső által érzékelt röntgensugárzást kombinálták, hogy elkészítsék a páratlan képet.
Ha ez nem lenne elég, a VLA, Hubble és Chandra mind 2012 novemberében figyelte meg a ködöt, így ezen eszközök szinte egyidejű képet alkottak a nebuláról. Ezen adatokat felhasználva a tudósok megállapították, hogy legalább két forrása van a helyi szinkrotronsugárzásnak – azaz a közel fénysebességgel mozgó elektronok vagy pozitronok által létrehozott sugárzásnak.
A sugárzást feltehetőleg a köd központjában található pulzár hozza létre. A neutroncsillag elképesztően gyorsan forog, másodpercenként 30-szor pördül meg saját tengelye körül. Az elképesztően sűrű és erős mágneses mezővel rendelkező égitest az egykori szupernóvából alakult ki.
A pulzár a Nap tömegének 4,6-szeresét teszi ki, de a becslések szerint csupán 28-30 kilométer átmérőjű. A neutroncsillag valósággal eltörpül az 5 fényév széles nebulában.
