Sport
London, 2017. július 14.
A svájci Roger Federer a cseh Tomas Berdych ellen játszik a wimbledoni teniszbajnokság férfi egyesének elődöntőjében Londonban 2017. július 14-én. (MTI/EPA/AP pool/Tim Ireland)

Háromezer forintba került a világ legjobb sportélménye

Bita Dániel
Bita Dániel

rovatvezető. 2017. 07. 17. 15:23

– Látni akarom Roger Federert!

– Már láttad.

– De játék közben akarom látni!

A tenisztorna második hétfőjén centerpályajegyekért állunk sorba Wimbledonban, délután öt óra van, Federer már elkezdte a bemelegítést a Grigor Dimitrov elleni nyolcaddöntőjére. Néhány perc és kezdődik a meccs. Nincsenek sokan előttünk, talán harmincan, de lassan apad a sor, hol két, hol csak egy jegy szabadul fel, számolgatunk, mi lesz az állás, mire végre, félnapnyi várakozás után bejutunk. Mögöttünk egy texasi család – apa, anya és két lány – ácsingózik ugyanarra, amire mi és körülöttünk mindenki, hogy lássa a sportág legnagyobbját. Előre eldöntötték, hogy bemennek párosával, amint lehet, nem várnak arra, hogy négy jegy érkezzen egymás melletti helyekre. Első a tenisz, a második a családi egység.

A nagyobbik lány, Brooklyn már tinédzser, jól szórakozik a tízórányi sorállás után kissé elcsigázott húgán („Most tényleg sírsz?”), aki türelmetlenül ismételgeti, hogy játék közben is látni akarja Federert. Merthogy elcsípték a svájcit már kora délután, amikor az Aorangi Parkban edzett, ahol – túl a wimbledoni tizennyolcon – huszonkét füves pálya szolgálja a játékosok felkészülését. Látták Novak Djokovicsot is Andre Agassi irányításával melegíteni, az apa elégedetten mutatta a telefonjával készített képeket.

Fotó: Csetneki Máté

Az amerikaiak előző nap érkeztek Londonba, hajnali fél hatkor álltak be a sorba, tizenegy körül jutottak be a wimbledoni kapun, hogy aztán egy óra alatt gyorsan körbenézzenek, majd megkezdjék az újabb kitartó ácsorgást, üldögélést – Federerért.

Kérdezzük őket, miért csinálják (nem mintha nem tudnánk, mi is ezt csináljuk már negyedik nap, de nem árt a megerősítés). A nő nevet. – Vehettünk volna jegyet, megengedhetnénk magunknak, de ő – bök a férjére – azt mondta, ez Wimbledon, itt így kell.

A férfi bólogat. Látni Federert, ráadásul a nyolcadik győzelmére esélyes, csúcsformában teniszező Federert a wimbledoni centerpályán – mi kellhet még? Legfeljebb az, ami Wimbledont az összes többi grand slam tornától megkülönbözteti: az alázatos várakozás, amitől az egyébként is különleges élmény valahogy még maradandóbb lesz.

Mi szükséges ahhoz, hogy az ember jegyet szerezzen Wimbledonba?

Pénz, szerencse vagy türelem. Túl a harmincon – lábjegyzet: nemcsak Federer, hanem Nadal, Djokovics és Murray is túl van rajta, nem olyan sok az a harminc – az ember jobb, ha tisztában van a korlátaival: a három említett adottságból leginkább a türelmünkben bízhattunk. Noha árulnak elővételben jegyeket, azokat Nagy-Britanniában, karácsony táján, postai úton kell igényelni, formanyomtatvány, válaszboríték, miegymás, aztán vagy kisorsolnak, vagy nem. Külföldről, online is lehet próbálkozni, de sokkal jobb eséllyel ott sem indul az ember, mint a tie breakben egy nagy adogató ellen. Természetesen jó csomó jegy megy el cégeknek, szponzoroknak, hírességnek is.

És van a sor, a legendás queue.

A sor hétfő reggel. Fotó: Bita Dániel

Wimbledon az utolsó nagy sportesemények egyike, ahol a játék napján is árulnak megfizethető prémiumjegyeket. Csak ki kell várni. És persze azért itt sem árt egy kis szerencse.

Aki reggel az első metróval, negyed hét körül érkezik meg Wimbledonba, arra számíthat, hogy öt-hatezer ember már lesz előtte a sorban. És lesznek több százan, akik kint sátraznak azért, hogy a következő nap, több mint 24 óra múlva az elsők között mehessenek be az All England Clubba. Ugyanis az első ezerötszáz várakozó bízhat abban, hogy normál áron hozzájut a három nagy pálya valamelyikére érvényes jegyhez. (A centerpályára az első nap 56 font a legolcsóbb tikett, a második hétfőn 112 font.)

A többieknek, akik délelőttig lesznek úgy tízezren, marad a 25 fontos sétálójegy, amivel a többi tizenöt pályán játszott meccseket nézhetik meg. A show courtokon – ilyen még a 3-as, a 12-es és a 18-as pálya – számítani kell ugyan kisebb sorokra, de gyorsan cserélődik a közönség, a többség csak néhány játékot vagy egy-két szettet néz meg egy mérkőzésből, aztán továbbáll. Az első napokban így sétálójeggyel is láthatunk olyan kiemelt teniszezőket, mint Monfils, Zverev, Kyrgios vagy Nisikori, láthatunk világsztárokat edzeni testközelből, mivel a kisebb pályák körül nincs lelátó. És belefuthatunk későbbi meglepetésemberekbe: az elődöntős – tavaly a világelső Djokovicsot, idén a világelső Andy Murrayt legyőző – amerikai Sam Querrey például az elsőfordulós meccsét nagyjából száz ember előtt játszotta egy félreeső pályán.

Djokovics bemelegít. Fotó: Csetneki Máté

A sétálójegy a kulcs ahhoz is, hogy az ember 10 fontért bejusson a centerpályára. Wimbledonban ugyanis a kijáratnál elkérik, beszkennelik, majd pár másodperc múlva újra értékesítik a távozók jegyét. Vagyis ha valaki csak egy meccsre kíváncsi, a helye a lelátón nem marad üresen – nem úgy, mint például a Roland Garroson.

Ez persze szerencsejáték – nem tudni, mikor, hányan indulnak haza. De számolni lehet azzal, hogy a nemzeti hősként jegyzett, a brit férfi teniszezők 77 évig tartó wimbledoni nyeretlenségi sorozatát 2013-ban megtörő Andy Murray meccse után a centerpálya 15 ezres közönségéből néhány százan útra kelnek. Ez kellett ahhoz, hogy végül valóban lássuk Federert azon a hétfőn, amikor Murray a második, a svájci pedig az utolsó, harmadik meccset játszotta a centeren. Három nap tapasztalatával a zsebünkben ezért mondtuk magabiztosan a texasiaknak, hogy ha beállnak mögénk a sorba, bejutnak időben. Bejutottak a második szett elején velünk együtt, hála istennek, máskülönben lehet, hogy lassú tűzön meggrilleznek.

Manic Monday

Így hívják a hagyományos – televíziós szempontból értelmezhetetlen – vasárnapi pihenő utáni játéknapot Wimbledonban, amikor minden, a legjobb 16 között még versenyben lévő teniszező pályára lép. Egyetlen más tornán sincs hasonló. Az idén Federer és Murray mellett játszott Nadal, Raonic, és játszott volna Djokovics is, ám az ő meccsét a tízszeres Garros-győztes spanyol öt órán át, sötétedésig tartó, a luxemburgi Gilles Müller elleni verességgel végződő szenvedése miatt végül keddre halasztották. A nőknél pályára lépett aznap hat grand slam győztes és még három korábbi döntős.

De vissza a sorba, aminek szigorú szabályai vannak. Előzni tilos, és bármilyen furcsán hangzik is ez Magyarországon, ahol egy ruhabolt megnyitóján is összeverekednek olykor emberek, ezt szinte mindenki be is tartja – aki mégsem, azt kiszűrik, nem egybenyakú biztonsági őrök, hanem választékosan beszélő idős rendezők, a sorszámokat (queue cardokat) ellenőrző honorary stewardok. A sort nem szabad negyedóránál hosszabb időre elhagyni – az tehát nem megy, hogy az ember lerakja a pokrócát, aztán néhány óra múlva visszatér –, a rövid távollétet is illik jelezni a mögöttünk várakozóknak, és nem lehet mások helyett sorba állni, azaz foglalni a helyet egy nagyobb társaságnak.

Queue card 5235-ös sorszámmal. Fotó: 24.hu/Bita Dániel

Mindez még akkor is megdöbbentően jól működik, ha tudjuk, hogy Wimbledonba fanatikus teniszrajongók járnak, nem a dél-angliai börtönválogatott. A lelátón sincs füttyszó meg hullámzás, ez nem Párizs. A sor pedig nem valami lenézett dolog, hanem a jegyhez jutás legbiztosabb, bár időigényes módja. Rögtön az első nap egy olyan kanadai párral találkoztunk, amely az előző két hetet Patrick Mouratoglou – Serena Williams edzője – nizzai akadémiáján töltötte, valószínűleg méltó körülmények között. Ennek ellenére sem tartották megalázónak, hogy fél héttől tizenegyig várjanak a bebocsátásra, és közben a férj a más grand slameken szerzett élményeit ossza meg vagy éppen a Stollár Fannyiról és a kanadai Aleksandra Wozniakról szóló New York Times-cikkről beszélgessen velünk. (Ezt egyébként szemléztük is.)

Ha valami, akkor ez, a teniszrajongók kivételes egymásra találása teszi egyedivé Wimbledont, nem az eper tejszínnel. Ettől még tény, hogy a teniszbajnokság sok jegytulajdonosnak elsősorban társasági esemény. Amikor pénteken, számunkra is nehezen magyarázható módon rövid sorban állás után jegyet kaptunk Andy Murray harmadik körös meccsére az olasz Fabio Fognini ellen, ebbe is bepillanthattunk. Mivel a hazaindulók jegyét tízfontos egységáron adják el újra – a bevétel jótékony célra megy –, csak a szerencsén múlik, hogy valaki igazán értékes széket kap vagy mehet a kakasülőre. Mázlink volt, a H sorból, középtájról nézhettük a skótot első szett 5:2-től, a mellettünk ülő angol úr pedig csak pislogott, amikor válaszoltunk, hogy mennyit fizettünk a jegyért. (Annyit, amennyibe Wimbledon legendás itala, egy pohár Pimm’s kerül.) A pillanatnyi irigység sem gátolta meg azonban abban, hogy a második szett végén kimenjen a nézőtérről, és csak a negyedik játszma végére térjen vissza a bárból, majd avatottan magyarázta a barátnőjének, hogy a legszebb pontokra épp visszaértek.

Ami a jegyárakat illeti: a már említett Manic Monday előtt 1500 és 7000 font közötti belépőkről írt a sajtó,

ehhez képest a Federerért kifizetett tíz fontnál jobb befektetésünk aligha volt (és lesz) az életben

Mátéval, aki pedig egy fogadóirodában dolgozik, szóval tudja, mire érdemes pénzt tenni.

Újrahasznosított centerpályajegy tíz fontért. Fotó: Csetneki Máté

SW 19, RF 19

Merthogy ez a Wimbledon (is) Roger Federerről szólt. Meg egy kicsit Konta Johannáról, a britek Ausztráliában, de magyar szülők gyermekeként született, magyarul kifogástalanul beszélő teniszezőjéről, akinek nemcsak a helyszínen, a Henman Hillen, de a London-szerte felállított kivetítőknél is ezrek drukkoltak a román Halep, majd az elődöntőben Venus Williams ellen. Hiszen noha a férfiátok a múlté, Fred Perry 1936-os sikere után 77 évvel újra wimbledoni bajnokot ünnepelhettek a britek Andy Murray személyében, aki tavaly is győzött, így címvédőként indult, a nőknél Virginia Wade volt a legutóbbi hazai nyertes, éppen negyven éve.

SW 19 – Wimbledont gyakran emlegetik így, az irányítószáma alapján. Ez az év azonban mindenféle értelemben a 19-es számról szólt: Federer 19. wimbledoni tornáján megszerezte a 19. grand slam bajnoki címét. Ő az első férfi teniszező, aki nyolcszor nyert Londonban – az 1904-ben elhunyt William Renshawt és a szintén hétszeres bajnok Pete Samprast előzte meg, azt a Samprast, akit 2001-ben a negyedik fordulóban a tenisztörténelem egyik legemlékezetesebb meccsén épp a svájci ütött el a nyolcadik wimbledoni cím lehetőségétől. Már akkor sokan sejtették: ő lesz a füves pálya új királya, bár a trófeára még két évet várnia kellett.

Idén viszont szettet sem veszített. Eddigi 18 grand slam győzelme során ez csak egyszer, tíz évvel ezelőtt Ausztráliában esett meg vele. Wimbledonban legutóbb Björn Borg győzött hasonlóan hibátlanul, 1976-ban.

Federer néhány hét múlva, augusztus elején 36 éves lesz. Hogy elhelyezzük a sikerét: Arthur Ashe 1975-ös győzelme óta csak ő nyert Wimbledonban 30 évesnél idősebben, előbb 2012-ben, majd most újra. Azon, ahogy képes volt megreformálni, ha lehet, még gyorsabbá, agresszívabbá tenni a játékát (elsősorban a fonák returnökkel), már az ausztrál openen is csak ámulni lehetett. Ott végleg átszakadt a gát: négy és fél év után újra grand slam címet ünnepelhetett, ráadásul több mint hat hónap kihagyás után, Nadal ellen, akit Indian Wellsben és Miamiban is legyőzött. Megnyerte az első negyed év három nagy tornáját, majd úgy ahogy van, kihagyta a salakszezont, amit ilyen előzmények után cöcögés helyett mindenki úgy értékelt, hogy Federer lesz Wimbledon első számú esélyese. De hogy ezt az esélyt ilyen könnyedén váltja valóra, azt talán kevesen gondolták.

Federer szervál Dimitrov ellen. Fotó: Csetneki Máté

Mert esély az elmúlt három évben is volt: Federer 2014-ben és 2015-ben is döntőt játszott Londonban, ráadásul két éve úgy, hogy a fináléig 90-ből 89 adogatójátékát megnyerte, ott aztán az egy évvel korábbi ötjátszmás vereség után négy szettben kapott ki Novak Djokovicstól. Tavaly a legjobb nyolc között meccslabdáról fordított Marin Cilic ellen, majd az elődöntőben alulmaradt Milos Raoniccsal szemben – az idén mindkettőjüket simán verte, a kanadait lenyűgöző játékkal, csakúgy, mint egy körrel korábban a bolgár Dimitrovot, a kisebb sérüléssel küzdő Cilic pedig alig volt ellenfél számára a döntőben.

Most már elárulhatom – főleg, hogy szűkebb körben már elárultam –, nem mindig szerettem Federert. Túl jó volt, túl tökéletes. Még akkor is, ha a Roland Garros-győzelem nagyon nehezen jött össze neki. De nem hagyta abba akkor sem, amikor sorra verték meg olyan játékosok, akik korábban még csak nem is álmodhattak erről. Federer sebezhetővé vált, és sokan meg is sebezték. Majd kitartó munkával, megújított játékstílussal ismét eljutott a győzelem kapujáig, ahonnan Djokovics háromszor is visszafordította. De idén úrrá lett ezen is, visszatért a csúcsra, ami nagyon kevés korszakos sportolónak adatott meg.

És most megint nem az a kérdés, hogy mikor vonul vissza Federer, hanem az, hogy ki állítja meg.

Girl power

Miért hasonlít Wimbledon Kövér Lászlóhoz?
A szervezők makacsul ragaszkodnak a tradíciókhoz, amiért időről időre egyre több vád éri a versenyt, elsősorban szexista vonásai miatt.

Az idén több bírálat érte a wimbledoni torna szervezőit. Részben a pályák állapotáért, a szokatlan meleg és szárazság nem tett jót a gyepnek, részben a régimódi, bár teljesen ártalmatlan ruházati szabályok miatt, amik például Piros Zsombornak egy alsónadrágcserébe kerültek. A legtöbbször pedig, visszatérően, a vélelmezett szexizmus miatt. Évek óta megfigyelhető, hogy amíg a másik három grand slamen a centerpályás meccsek felét nők játsszák, Wimbledon nem enged: általában két férfi meccsre jut egy női.

Az elmúlt években ez talán lehetett volna másként. Az utóbbi másfél évtizedben az Egyesült Államokban legalábbis, a Sampras-Agassi éra végével és a Williams testvérek uralkodásával, a női tenisz népszerűsége megközelítette, olykor talán meg is haladta a férfiét.

Ma – amikor Federer és Nadal is újra a fénykorát éli, és a nagy négyes tagjai együtt egy híján ötven grand slam bajnoki cím tulajdonosai – a világ egészét tekintve ez biztosan nincs így. Ráadásul az idei wimbledoni tornát kihagyta a gyermeket váró Serena Williams és az eltiltása után visszatérni próbáló Maria Sarapova, a női tenisz két legnagyobb sztárja. Hangozhat igazságtalanul, hogy a Kerber-Muguruza meccs a 2-es pályára került (mégis csak két grand slam győztesről van szó), miközben a centerpályán Andy Murray épp egy nem kiemelt ellenféllel játszott, a lelátók a szervezőket igazolják. Ami nem jelent azt, hogy a női teniszt ne néznék szívesen Wimbledonban: majdnem teltház volt a centerpályán a második nap végén is, amikor Babos Tímea Caroline Wozniacki elleni találkozójával fejelték meg a Federer és Djokovics meccsét is magában foglaló programot, hogy Konta Johanna mérkőzéseiről ne is beszéljünk.

Fotó: Csetneki Máté

A téma ettől még nagyon is jelen van a teniszben: vannak, akik azt kérdőjelezik meg, igazságos-e, hogy a női győztesek ugyanannyi pénzt – Wimbledonban 2,2 millió fontot – kapnak a tornagyőzelemért, mint a férfiak, noha csak két nyert szettre játszanak. Mások pedig épp azt sürgetik, hogy a női tenisz szabálykönyve ne térjen el a férfiétől.

A The Times brit konzervatív napilap a múlt héten két érdekes véleménycikket is közölt ugyanabban a számban. Az egyik arról szólt, hogy Magyarországnak igaza volt a menekültválság kezelésében. A másik arról, hogy a női teniszezőknek is lehetővé kellene tenni, hogy igazán emlékezetes, ötszettes meccseket játszanak, mint amilyen például Gilles Müllernek és Rafael Nadalnak kijutott (6:3, 6:4, 3:6, 4:6, 15:13). A szerző úgy érvelt: az 1960-as olimpiát megelőzően a nők nem indulhattak 200 méternél hosszabb futószámokban, 1984 óta viszont már maratonfutásban is versenyezhetnek. Hamar kiderült, nemcsak hogy nők is le tudnak futni 42 kilométert, de a legjobbak bőven két és fél órán belül is képesek erre, a férfi és a női világcsúcs között alig 15 perc a különbség. Hasonlóképpen semmi sem indokolja a férfi és a női tenisz szabályainak megkülönböztetését.

Bár a tenisz genderforradalma aligha Wimbledonból indul majd, a verseny azért halad a korral, jövőre nemcsak a center-, hanem az 1-es pálya is befedhető lesz, a játékosoknak már több mint egy évtizede nem kell meghajolniuk a királyi család tagjai előtt, kivéve, ha a királynő vagy a walesi herceg van jelen. A tradíciók többsége azonban marad. Ez az olykor talán mosolyogtató vagy kényelmetlen, máskor nagyon is szimpatikus hagyománytisztelet tartja életben, ha nem is magát a versenyt – az megállja a helyét –, de a legendát, ami körülveszi. Ami miatt a szurkoló sem mondhat mást, mint az elfogódott játékosok a meccs utáni interjú komolyan gondolt közhelyei között:

See you next year!

(Közreműködött: Csetneki Máté.)

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.