Poszt ITT

Karafiáth: Hányingerem van. Félek

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2017. 07. 05. 10:17

Korábban a témában:

Az úgynevezett népben, az állam polgáraiban alacsony tömeget látni – ez megy, pipa, kitűnő. Masszát kapni, ami kény és kedv szerint alakítható. És a tömeg lám, már meg is képezte a talpazatot, amire vezetőnk a saját szobrát biztosan rögzíthette. Mert ezt bizton tudja például a tömeg. Meg elhülyülni is tud. Aztán lincselni. Tömeghisztéria. Pánik. Fanatizmus. Ismerjük, nem mai találmány. És nem mai találmány erre emelni a tornyot. A következményeket is ismerjük jól. „Egyedül maradsz, és senki nem fog felemelni” – mondta nekem a Jóbarát, miután neki leszóltak, hogy ne pattogjon, ha eztán is a posztján akar maradni.

Ő azóta jó ember, hallgat, bólogat, még az állandóan használt Facebook-oldalán is óvatosan lájkolgat, inkább csak a vicceket és a nyaralós képeket, persze azok közül se mindet. Mert ki tudja, lám, az egyik a napbarnított egykori cimbi most ellenzéki dolgokat harsog, nem jó ebben részt venni. „Mi nagyon meggondoltuk, mit mondunk, kivel barátkozunk – mesélte pár éve a nagypapám arról, hogy először a hatvanas évek végén kapott a végzettségének megfelelő munkát az ötvenhatos szerepe miatt, akkor is nagyon nehezen – nem lehetett pattogni, így is állandóan ellenőrzés alatt voltunk. De nem is magam miatt volt ez elsősorban – fűzte hozzá – hanem a barátom miatt, aki kezességet vállalt értem. Nem tehettem meg vele, hogy ilyen helyzetbe hozom.”

Egy ideig azt hihettük, az ilyen mondatok maximum dokukban hangozhatnak el, történelmi regényekben.

De nem, itt és most, körülöttünk. Hányingerem van. Félek. És attól is, hogy még mindig nem vagyunk az alján. Fúrunk lejjebb, iszonyú bugyrokba, feltörik a gyűlölet.

Ma még csak felirat a plakáton, hogy ilyen olyan zsidó, ma még úgy vannak megnevezve, hogy „azok”, történnek egymás után a gyűlöletpillanatok, van helyük a fejekben, a szívekben, a hatalmas szobrok árnyékában, lesz belőlük gyűlölettörténet, massza, tömeg – megint. Talán ezek után nyilvánvaló, hogy ugyanúgy megvetem most már a hallgatókat, az „alámerülőket és kibekkelőket”, mint akik nyíltan egyetértenek és simulnak. Ők ugyanis ugyanúgy építik ezt a komplexumot, ugyanúgy téglái, részei az egésznek. (Közben pedig, megy a hipnózis minden egyéb fronton is, Balog például belemondja a kiégett agyakba, hogy okés az egészségügy, csak a ferdítő, valósághamisító balos szemetek mocskolódnak. Mindenhonnan ömlik a szemét, de a szimpla hazugságokkal még könnyű elbánni, azokon könnyű átlátni. De már nem csupán ezzel operálnak egy jó ideje, hanem a plebsz legbelül fortyogó indulataival. Avval, hogy kaparj kurta, védd a portát, más a hibás, persze azt senki nem veszi be, hogy ki korán kel és félreteszi a garast, annak meglesz a kétszázmilliárd – de a rettegés kikezdi a józan észt, a józan érzéseket, és a ködös agy nem gondolkodik, a ködös agy ellenséget gyárt, minket és őket, és pusztít.)

De szerencsére van még pár tiszta hang. „A kilencvenes években a makói városi könyvtárban emlékeim szerint kiváló és friss volt a könyvkínálat, és később, az egyetemi vizsgákra is prímán lehetett készülni a kortárs magyar irodalmi felhozatalból is – írja Turi Tímea költő, szerkesztő a falán – Ezekben a számomra olyan meghatározó könyvekben az volt a közös, hogy mindegyikbe bele volt ütve fekete pecséttel, hogy a SOROS Alapítvány ajándéka. Most, hogy ilyen egyértelműnek tűnik, ki az ország nagy közös ellensége, gondoltam elmesélem, én hogyan találkoztam először ezzel a névvel.” És jönnek a reakciók, az adalékok, kiegészítések. Van, aki azt írja, hogy ami felnőtt szakmai életében jó történt, azt a Soros Alapítványnak köszönheti. Hol vagytok ti többiek még, akik mind részesültetek a támogatásokból? Hol a hangotok, tiltakozásotok? És ti, akik az egész propaganda mögött álltok, hol lennétek a sok minden nélkül? Hol vagytok, akikkel koccintgattam az alapítványi fogadáson? (Én is kaptam annak idején egy teljes évre szóló Soros-ösztöndíjat, aminek köszönhetően először tudtam csak az írásra koncentrálni egy teljes éven át, ami nagy luxus – sajnos – egy alkotónak. Mármint hogy nálunk szinte lehetetlen csak alkotásból megélni, de ez most nem tartozik ide.)

„Tiszta vizet öntök a pohárba, mert nálam most betelt – írja egy másik kedves ismerősöm. – Büszke magyar-zsidó vagyok, vagy büszke zsidó-magyar. Mert van ilyen, bármit is gondolsz erről. Valószínűleg több magyar verset tudok fejből, több magyar szerzőt olvastam, több magyar népdalt ismerek, mint a nagy magyar átlag. Valószínűleg több magyar verset mondtam, több magyar mesét olvastam, több magyar népdalt énekeltem a gyerekeimnek mint a nagy magyar átlag. Nem dicsekszem, nem verem a mellem. Ilyen a neveltetésem. Ezt kaptam a szüleimtől. Apukámtól, aki kamaszként élte át a második világháborút és népzenekutatóként dolgozott, később azt tanultam, hogy minden antiszemitának van egy “díszzsidaja”, akire hivatkozva elmondhatja magáról, hogy ő nem antiszemita, hisz az x.y.-t is mennyire szereti, milyen jó barátságban van vele. Én nem szeretnék senkinek sem a díszzsidaja lenni, sem embernek, sem pártnak, sem kormánynak. Kikérem magamnak! Rám ne hivatkozzon senki! Kérem, azokat az ismerőseimet, akik ezzel a plakáttal egyetértenek, akik nem tartják ezt zsidózásnak, akik büszkék rá, hogy ezt látják az utcán, hogy határolódjanak el tőlem! És kérem azokat, akik nem értenek vele egyet, felháborítónak tartják, fáj nekik, hogy adjanak ennek hangot! Köszönöm szépen!”

Bruck András írása gyomron ütött, megengedte, hogy idézzek belőle. (A címe Összeomlás és az Fb-oldalán jelentette meg) „(…)A mindent elárasztó legújabb plakátok és reklámok pedig annak a bizonyítékai, hogy az utolsó morális gát is leomlott benne (O.V.-ben – K.O.), készen áll rá, hogy belépjen a semmibe, és az országot is magával rángassa. Ahol ilyesmi lehetségessé válik, ott a miniszterelnök és cinkosai már nem a civilizáció, hanem a szörnyvilág részei. Ennek ismét tragédia lesz a vége. (…) Nem volt könnyű eddig eljutni, de ismét sikerült. (…) Maffiaállam? Az legalább egy alapos és tisztességes kísérlet, de félúton elakadt, ennél itt sokkal többről van szó. Ez itt az egyeduralom megkérdőjelezhetetlen, eltorzult formája, amelyben a hatalmon lévők bűnben, becstelenségben, rombolásban töltött hétköznapjai most már a kendőzetlen embertelenség bűzével is beszennyeződtek. Az egyetlen etikus és racionális magatartás a rendszer és a rendszer embereinek teljes tagadása volna, de erre nem látszik esély: az ellenzéki pártok, mindenekelőtt az elvtelen, gerinctelen szocialisták, valamint az önmaga tehetetlenségébe belebetegedett társadalom együtt rohan az új plakátokon kijelölt végzet felé.”

Igen, mi magunk hagyjuk gyávaságból, hogy a rezsim virágozzon. Kérem a hangokat! Kérem azokat, akiket felháborít, félelemmel tölt el és/vagy undorít, ami folyik itt, beszéljen, szóljon, kiabáljon.

Kedves Hallgatóink! Jó ugye a többség által kitámasztva lenni? Jó ez a büdös akolmeleg? Biztonságos a közös hang, a közös platform?

Én csak parancsra tettem, védekezik a pártkatona. De szomjaztad azt a parancsot – teszem hozzá én.

Beosztottország hajbókol a főnök előtt, és elhiszi, nem az övé a felelősség. Hahaha. Ez vajon nevetés? Pedig még korántsem vagyunk a végén.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.