Boncodfölde, 2011. május 31.
Gondozottak a boncodföldei autistaotthonban. Az intézményben kilenc, többségben halmozottan sérült, önellátásában, mozgásában korlátozott 12 és 25 év közötti fiatal lakik, akiknek speciális ellátásra és folyamatos felügyeletre van szükségük. Egy beteg ellátása havonta 280-300 ezer forintba kerül. A szülők havi 85 ezer forintot fizetnek, az állami normatíva havi 60 ezer forint, a fennmaradó összeget az alapítványnak kell hozzátennie. Az elmúlt években a normatív támogatást pályázati forrásból egészítették ki, de az idén erre nem volt lehetőség, így a bentlakásos otthon működési hiánya elérte a 12-14 millió forintot.
MTI Fotó: Varga György
Poszt ITT

Magukra hagytuk őket: felnőttek pelenkában, gyerekek csonttá fogyva vegetálnak

24.hu
24.hu

2017. 05. 09. 11:52

Korábban a témában:

A gödi gyermekotthon működéséről – az MDAC munkatársainak hála – nyilvánosságra kerülő beszámoló természetes módon rázta meg a közvéleménynek a fogyatékosok ügyére érzékeny csipetnyi szeletét. És bár az esetnek eddig sem politikai, sem szakmai következményét nem látjuk (félő, hogy a médiaszenzáció elmúltával a gödi Topházban elkövetett szörnyűségek csupán a rémhíradók kis színeseinek szintjén élnek majd tovább a kevesek emlékezetében), aki rendelkezik valamennyi személyes tapasztalattal a hazai gyakorlatot illetően, az pontosan tudja: a Gödön történtek sokkal inkább jelentik a szabályt, semmint a kivételt.

A fogyatékosügy persze mindig is a politika Achilles-sarkának számított. Az államszocializmust megelőzően, a hadirokkantak kivételével, a fogyatékosokat a hivatalos politika jobb esetben negligálta, rosszabb esetben a náci Németország eutanáziaprogramjának mintájára próbálta eltörölni a Föld színéről.

A program mögött álló gondolat a szándékhoz hasonlóan volt mérhetetlenül aljas: a többségi társadalmat a sérültellátásra fordított összeg megspórolásának ideájával hergelték a sokszor önellátásra is képtelen emberek ellen. Aztán 1945 után a helyzet annyiban változott, hogy a fogyatékosokat nem azonnali, hanem lassú és szenvedésekkel teli halálra ítélték Kelet-Európa új urai. Mivel a duzzadó izmú, harminckét foggal vigyorogva a boldog jövőbe tekintő szocialista übermensch képébe nem fértek bele a mozgássérültek, az értelmi fogyatékosok és a halmozottan sérültek, őket az általában a lakott területek peremén, vagy azoktól jó távol lévő tömegintézményekbe próbálták összezsúfolni. Ellátásukra természetesen sem a megfelelően kiképzett szakembergárda, sem elegendő pénz nem állt rendelkezésre, így ezek a lakóotthonok és eufemisztikusan „szociális intézeteknek” nevezett elfekvők évtizedekig jelentették a végső állomást a magukról gondoskodni nem tudó, családjuknak vállalhatatlanul nagy terhet jelentő embereknek.

Hogy aztán ugyanezek az intézetek 27 évvel a szép és új világot hirdető rendszerváltás és a kapitalizmus beköszönte után még mindig hasonló felállással, hasonló struktúrákban és hasonló logika alapján zárják magasan csempézett, vágóhídszerű falaik közé azokat, akiket a többségi társadalom nem hajlandó el- és befogadni.

Sok mindenről lehetne (és kellene) beszélni a gödi eset kapcsán. Legelsősorban persze a politika felelősségéről, vagyis arról, hogy miként lehetséges az, hogy egyetlen kormány sem tudta érdemben emelni a fogyatékos hozzátartozójukat otthon ápoló gondozók havi juttatását? Azokét, akik sokszor az egzisztenciájukat, társadalmi kapcsolataikat (és párkapcsolatukat) kénytelenek feladni, ha nem akarják, hogy szerettük egy gödihez hasonló túlzsúfolt intézményben tengesse ingerszegény, de megaláztatásokban gazdag mindennapjait.

Hogyan lehetséges az, hogy még a társadalmi integrációról papoló balliberális kabinetek sem tudták megfelelően rendezni a sérültekkel foglalkozó, mentális és fizikai tűrőképességükön nap mint nap felülteljesítő szakemberek bérét? Azokét, akiket többszörös pénzzel, jobb megélhetéssel, tiszta és rendezett körülményekkel csábítanak el a nyugat-európai intézmények, míg a hazai otthonokban (állami és egyházi fenntartásúakban egyaránt!) csupán a szakképzetlen, bár segítőkész, de végletekig leterhelt idős ápolók maradnak.

Hogyan lehetséges az, hogy a törvény elfogadása után (aminek megvalósítására egyébként nagyvonalúan 30 évet engedélyezett magának az állam) hét évvel még semmi nem történt a tömegintézmények felszámolása terén; hogy a kitagolás, vagyis a kisebb, családiasabb, átláthatóbban működő lakóotthonok megvalósítása még mindig egy távoli álom csupán? Miért késnek az államilag finanszírozott integrációs programok? Miért tolják ki egyre és egyre a teljes akadálymentesítés megvalósítását csak azért, mert néhány önkormányzat lustaságból, nemtörődömségből, hanyagságból és érzéketlenségből képtelen eleget tenni a törvényi előírásoknak?

Ne legyenek illúzióink: ami Gödön történt nem csupán elszigetelt jelenség. Védekezhetnek persze a politikusok és a fenntartók azzal, hogy a fogyatékosellátásban szép számmal akadnak pozitív példák is. Tény. Ahogyan az is tény, hogy ezek legtöbbjének semmi köze az államhoz vagy a történelmi egyházakhoz. Összefogással, lelkesedéssel, jó szakembergárdával az utóbbi időben valóban alakultak példaszerű intézmények, amelyek kreatív (szövés, fonás) vagy termelő munkával (kertészet, pékség üzemeltetése) támogatják a lakók önellátását.

A tömegintézmények pelenkás, akarata és beleegyezése nélkül fogamzásgátlóval tömött, szakember hiányában rácsos ágyakba zárt felnőtt, és a kerekesszékben, saját ürülékében ülve a folyosón magára hagyott, kifordult tagokkal, többnapos koszos ruhában fekvő és csont soványra fogyott gyermek lakói azonban még mindig a szabályt, és nem a kivételt jelentik.

Talán ideje lenne elgondolkodnunk azon, hogy mindez mit mond el rólunk, és a XXI. század eleji Magyarország társadalmáról.

Barkóczi Balázs, politológus, tanár

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.